Ugrás a tartalomra

Egy hihetetlen képlet – I. – Szörényi László és Weiner Sennyey Tibor beszélgetése a Békássy Ferenc-könyvbemutatón

„Békássy egyúttal a maga csodálatos mikrokörnyezetében él, amely a Hamvas Béla szerinti három régiónak pont a metszéspontján van: Zsennyén, a Nyugat-Dunántúlon, vagyis a mediterránnak, az alpesinek és az észak-magyarországinak a határán; ott nő fel egy csodálatos kertben és könyvtárban, csodálatos édesanyával és testvérekkel” – mondta Szörényi László Békássy Ferencről, Békássy egybegyűjtött írásainak könyvbemutatója alkalmából. Lapunkon itt olvashatják Weiner Sennyey Tibor és Szörényi László beszélgetését. Első rész.

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy hihetetlen képlet

 


ELSŐ RÉSZ
 

 

 

(Békássy Ferenc összegyűjtött írásainak szegedi bemutatója. Grand Café, 2009. február 23. Weiner Sennyey Tibor és Szörényi László beszélgetése.)

 

 

Weiner Sennyey Tibor: Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, mindenekelőtt szeretném az elnézéseteket kérni, hogy ez a könyv még nincs itt megfogható állapotban, most épp Lajosmizsénél tart belőle összesen öt példány, amit ma este meg fogunk tudni nektek mutatni. Sok oka van ennek, én nem szeretnék senkit sem hibáztatni. Igazából számomra ez az este – és szeretném, ha számotokra is az lenne – egy várakozással teli este lenne, és egyben egy megismeréssel teli este, ahol kiderül egyrészt: ki volt Békássy Ferenc, ki most Békássy Ferenc számunkra, és hogy miért érdekesek az ő munkái valamennyiünk számára? Illetve, hogy miért ér meg ennyi fáradságot, ennyi energiát, nehézséget, befektetést, nemcsak nekem, hanem még nagyon-nagyon sok barátomnak – akik most nem lehetnek itt –, hogy e mögé az ügy mögé odaálltak, és az öt éven át tartó kutatásban segítettek, támogattak, s a megvalósításig  elvezettek.
Most pedig szeretném átadni a szót mesteremnek, professzoromnak, Szörényi tanár úrnak.
Szörényi László: Köszönöm szépen. Én is sok szeretettel köszöntök mindenkit. Ahhoz, hogy könyvbemutatón részt vegyek, ahol nincs könyv, már hozzá vagyok szokva: a múltkor a saját könyvemet mutatták be nagy ceremóniával Rómában, úgy, hogy a könyv nem érkezett meg. Annyi baj legyen, itt még a remény is él, hogy megérkezik a végére, és úgy még poénosabb lesz.
Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem Babitsot; amit lehetett tudni Békássyról, az kizárólag az volt, amit Babitstól lehetett megtudni, akit – mint Tibor kimutatja – lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy nem fogadta el a meghívást, amikor életében legalább egyszer találkozhatott volna vele, amely meghívót egyébként az édesanyjától, Békássy Ferenc édesanyjától kapta, mely egy nagyon baráti és megható hangú levél. Ma sem tudjuk, miért mondott le arról, hogy ott legyen ezen a búcsúztatáson vagy összejövetelen, amely után már a frontszolgálat és a halál következett. Mindenesetre szép emléket állított neki, de a lelkiismeret-furdalás abban is megnyilvánul, hogy magát marcangolta: miért gondolta a hozzá szép, kisfiús írással beküldött versekről, hogy ezek még egy gyermeknek – igaz, egy csodagyermeknek – a versei; de meg kell várni, amíg megérik, és leveti ezeket a kamaszos allűröket, amelyekről utólag már maga sem úgy látja, hogy azok kamaszos allűrök. Meglátja elsősorban a sorsnak a tragikumát, hiszen az a változat, amit ő kapott, az előre beszámozta azokat az éveket is, amelyeket meg sem érhetett: egészen 1919-ig, hiszen 1915-ben meghalt.
Babits nyomán azután az ő barátai, a Nyugat költői, kritikusai (akik közül elég itt emlegetni most Tóth Árpádot vagy Schöpflin Aladárt), szintén adóztak a fiatalon elhunyt ifjú emlékének, de aztán – mondjuk így – a Babits-rajongók vagy a Babits-filológusok körén nem nagyon terjedt túl az ő ismertsége. Az is hozzájárult talán a feledéshez, mint motívum, hogy az édesanyja gondoskodott a hátrahagyott versek, az általa megtalált vagy összegyűjtött versek, novellák, esszék és tanulmányok kiadásáról. Azután bombaként, Angliában megjelentek Virginia Woolf szerkesztésében, 1925-ben az angol művei. De az az igazság, hogy amikor másodmagammal voltam egy neolatinos világkonferencián 2000-ben Cambridge-ben, megtaláltam a kápolnában, egyedüli külföldi állampolgárként ráadásul  egy ellenséges ország hősi halottjaként Békássy Ferenc emléktábláját, a magyar kolléganő, aki kint volt, semmit nem tudott róla, és amikor elmeséltem itthon, ők sem tudtak róla, pedig ezek kiváló, irodalomértő emberek voltak.       
A magyar irodalom hallatlanul gazdag akkor is, ha kevéssé tudunk erről. Maga Kazinczy, aki sokat tett a régiség fölfedezéséért, kétségbeesett pillanatában egyszer azt is leírja, hogy szegény a magyar régiség. A Goethe által fölfedezett szerb balladák nyomán írja, hogy még a délszláv költészet is gazdagabb, pedig társadalmukban, történelmükben jobban megnyúzattak, jobban elmaradtak; és mint tudjuk, ilyen típusú panaszokkal tele van a reformkor: Kölcsey is emlegeti a Nemzeti hagyományokban. A régi magyar irodalmat egy olyan szintetikus egyéniség tudta kötelező erővel megmutatni a világnak, mint Arany. Az, hogy Arany János Gáti István Máramarosi éhség című versét is olvasta, és erről híres, Gyulai Pálnak írott önéletrajzi levelében említést tesz, megmentette örök életre a különben senki által nem olvasott Gáti Istvánt a feledéstől. Ez a legerősebb rekanonizációs gesztus: ha egy nagy költő rámutat! Nem kell mondanunk, hogy ilyen gesztusra a 20. század vége felé két nagy arányú kísérlet történt. Az egyik Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című csodálatos antológiája, amely olyan költőkről is lefújta a port, akiket öt-hat filoszon kívül senki nem ismert. Akik ismerték, szerették mondjuk Hajnal Mátyást, de hát ki ismerte Hajnal Mátyást – hárman-négyen a régi magyarosok közül. S egyszerre csak lám, Weöres szeme megakad rajta. Weöres már a negyvenes években kezdte gyakorolni az újraolvasást, újrafölfedezést, iszonyú örömmel; elsősorban Ungvárnémeti Tóth Lászlót, akit először 1942-ben fedez fel, aztán a Psziché főszereplőjévé teszi. A másik a prózára vonatkozik: Mészöly Miklós óriási gesztusa, a Magyar Tallózó alapítása, megtervezése, amelyből ilyen címmel összesen tíz kötet jelent meg, de amely azután folytatódott a Magyar Hírmondóban, és nagyon sok filosznak, írónak a gondolkodásán rajta hagyta a nyomát.  Ezt majd most kell felmérni, ebben a lassan harminc-negyven éves távlatban, ami az akkor politikailag megfojtott vállalkozásnak a jelentőségét egyre jobban mutatja.
Ahogy jövünk közelebb az időben, egyre nehezebb a dolgunk. A Nyugat korszakáról azt hinné az ember – különösen most, a Nyugat-évfordulóra megjelent sok-sok kiadványt, ünnepséget figyelembe véve, amit az emlékezők, köztük sok író, tettek –, hogy ilyen sok dajka közt nem veszhet el a gyermek. Hát kérem, elveszhet. Nemcsak a Nyugat elődei, a Németh László, Babits által fölfedezett, és egyedül – mint író – a Krúdy által emlegetett figurákra gondolok itt, a rejtelmes Komjáthyra vagy Reviczkyre, akikről még szintén nagyon keveset tudunk. A nevüket ismerjük, és valamelyes módon a kánon peremén szerepelnek; de a Nyugat nagy nemzedékének kortársai, bajtársai közül Szini Gyulát is majdnem elfelejtették, majdnem megfulladt, majdnem a víz alá került; az utolsó pillanatban irányult rá a figyelem, és most már talán tudnak róla, vagy olvassák. Bányai Elemértől kötet nem jelent meg már körülbelül hetven éve, antológiák mindig kiváló szereplőjeként ismerjük egy-egy írását. S akkor jön hozzá ráadásul ez a magától értetődőnek látszó, tulajdonképpen pedig inkább csak megszokásból fakadó gesztus:

 

 

„szegény fiatalember, még élhetett volna”.

 

És van még valami, ami nem véletlen, és nem a történelem balszerencséjének számlájára írható: az, hogy korán megtanult angolul! Különleges családi hagyomány folytán az édesanya egy kvéker alapítású angol iskolába járatta hét gyerekét, (illetve Duczynska Ilona az unokatestvére volt). A Bezerédy-családból származik az édesanya, mely maga is egy legendás család: gondoljunk csak arra, hogy nem akárkihez ír verset Vörösmarty Mihály. Az angol anyanyelvi szintű elsajátításához hozzájárul még egy csodálatos véletlen, amely mégsem véletlen, hanem a személyiség legmélyéről fakadó vonzerő: hogy bekerül az Apostolok Társaságába, amely az elit elitje, s amely egy Nobel-díjas közgazdászt, Keynes-t adja, azután Brookot, egy olyan költőt, aki ma is a legnagyobbak között szerepel; Virginia Woolfot nem felejtik el ezek az íróbarátok. Valamilyen módon az egzotikum és az emlékezés tartja életben Angliában, pont egy olyan korszakban, mely egyre távolodik attól, hogy fel is fogja, mi volt ennek a viktoriánus kor ellen lázadó nemzedéknek a jelentősége, hogy mit jelent a világ kultúrája számára ez az angol költészeti átalakulás. Egy olyan közegben, melyben még Babits angolos műveltsége is kirítt kicsit a kortársak közül, akik inkább a német vagy a francia – ez utóbbi tán a legfontosabb – kultúra eszményei, bálványai, imázsa kergetésével építették a saját helyüket. Megismerünk, újra fölfedezünk valakit tehát, akiben a leghagyományosabb, Kölcsey-típusú rideg honfoglalói büszkeség egyesül a legdekadensebb angol érzékenységgel:

 

 

ez egy hihetetlen képlet!

 

Kölcseyre gondolok, aki Ond vezér unokája, aki meg van róla győződve, mint ahogy ezt Ady is megismétli, hogy ő a legelőkelőbb rétegbe tartozik, az első foglalókig viheti vissza a származását. Békássy egyúttal a maga csodálatos mikrokörnyezetében él, amely a Hamvas Béla szerinti három régiónak pont a metszéspontján van: Zsennyén, a Nyugat-Dunántúlon, vagyis a mediterránnak, az alpesinek és az észak-magyarországinak a határán; ott nő fel egy csodálatos kertben és könyvtárban, csodálatos édesanyával és testvérekkel. (Én itt, mint jellegzetes lelki beteg neolatin címszavakat írtam a Világirodalmi Lexikonba egyszer egy hétig, de ez régen volt már. Otthon nem tudtam dolgozni, mert éppen mindenki beteg volt, úgyhogy fogtam magam, és oda megléptem.) Ahogyan Tibor írja, a mai napig megvan az az angol iskola is, és az a kert, mely sokban hasonlíthatott a zsennyei kertre. Pont olyan, hogy egy Agatha Christie-regény is játszódhatnék benne.

WST: Ennek az iskolának pont az volt a lényege, hogy az első koedukált iskolák közé tartozott, és azért küldte el Bezerédy Emma oda a fiait-lányait, mert együtt tanulhattak, és mert úgy gondolta, hogy olyan, mintha otthon lennének.

SzL: Mikor először értesültem Tibortól, hallatlanul föllelkesültem, de nem gondoltam volna, hogy ilyen elképesztő kutatásokra kell sort kerítenie ahhoz, hogy a szétszóródott anyagot összeszedje. A Nagy Sándor-féle képek, csak előlegezem, például Miskolcról kerültek elő nemrég. Egy magángyűjteményből kerültek a miskolci múzeumba, és a dolognak nincs vége, mert Nagy Sándor lánya, ha nem csalódom, Nagy Eszter, kijelentette, hogy ő kislánykorában szerelmes volt Békássyba, és olyan műveire is emlékszik, amelyek azóta elvesztek vagy lappanganak. Ha szabad itt egy személyes élményt közbevetni, én egyszer Lábas Endre barátomnak, a festőnek, írónak, költőnek egy könyvét mutattam be a Képzőművészeti Főiskolán, és ott megjelent egy idős hölgy, akinek éppen el volt törve a lába (azóta meghalt szegény); két mankóval érkezett, és el nem tudtam képzelni, hogy miért jön el. Ez a nénike, akit Amál néninek hívtak, Róth Miksának, az üvegfestőnek volt a lánya. Azért jött el, mert hallotta, hogy én írtam Krúdyról; ez igaz, mondom, de ez Amálka nénit miért lelkesítette föl annyira, hogy most eljött? Elpirult – akkor lehetett nyolcvanöt éves – elpirult, mint egy szende szűzleány, s azt mondta, tudja, a mester (mármint Krúdy) sokat üldögélt a papa műtermében, nagyon jó barátok voltak, én meg mindig csak néztem azt a gyönyörű embert és szerelmes lettem belé.  Persze nem merte megmondani. 

WST: Ezek az ólomüveg-ablakok itt csak tervekként szerepelnek egy kápolna számára, de ez a kápolna nemcsak Békássy Ferenc sírja lenne. Egy hagyatékból kerültek elő 2003-ban, és Pirnit Andrea, valamint a miskolci Herman Ottó Múzeum munkáját dicséri, hogy be tudta azonosítani, hogy miről van szó. Ezeket a képeket ólomüvegablaknak eredetileg Róth Miksa készítette volna el.

SzL: Ó, akkor összefüggenek az Amálka nénik. A
 

 

szerelmes nők tartják össze a világot,

 

úgy látszik, különböző filológiai szálakkal.

WST: Egyszer, amikor kettétört az ezeréves tölgy, ami szintén itt van Zsennyén, a kastély mellett, elmentem Zsennyére a perzsa herceggel, egy barátommal, aki emigrációban van itt Magyarországon, felültünk az ezeréves tölgy széttört ágaira, és beszélgettünk Békássy Ferencről. Ő egyébként tíz éve él Magyarországon, kiválóan megtanult magyarul. Végigolvastunk több Békássy-verset, s ő azt mondta nekem: „Tibikém, ha tudom, hogy ilyen jó helyre hozol, és ilyen jó verseket olvasol, hozok Sirázt, és hozok Háfizt!” – s elkezdett perzsául Háfizt szavalni. És hogy kicsit tovább lépjek, erre a versre kezdett el Háfizt szavalni:

 

 

KÉT RÉSZLET A „BACCHUS”-BÓL
1915

 

1.

 

Tölts, fiú, isteni bort,
– Lángban köröttem az ég! –
Tűz aranyozza a port,
Fény a sok venyigét.
Ím a királyi bíbort
Felvette a lég;
A bús est hiában akar ülni tort
(Ránk szól: elég!)
Színes az ég boltja még.

 

 

Szőlő lomblevelet
Napsugár hadd aranyozza,
Örömök énekét
Méhe-szárnyain hozza!
Attól boruljon pírba
A messze napnyugat,
A temető száz sírja
Nekünk víg kedvet ad.
Kristály poharam vonja be
Tűzzel a szőlő istene,
Bacchus, te néked áldozom!
Tied a nevető álom mind
Melyet őriz borom.

 

4.

BROMIOS DALA

 

 

Bacchus a tavasz istene!
– Fakad a tőke élete.
Érje nevelő napsugár,
Tied az élete, szavadra vár
Tied a szerelme szenvedélye
Borban megérő szűz kedélye,
    Iacchos, sarjadás istene
    Tied ez énekes zene!

 

Bacchus az ősznek istene!
– Hervad a szőlő levele.
Piros és barna, száraz ha zöld,
Közte fehérlik a vulkáni föld.
Tapadó kacsban isteni kedv,
Ittas a tőke, álom a nedv.
    Iacchos, mámorok istene,
    Tied ez énekes zene!

 

Bacchus a bornak istene!
Kehelyben csillog a hegy leve;
Igyál! erő és gyönyör;
Igyál! vagy méreg mely letör.
Élet-halálnak egyazon nyitja,
Rejtett a törvény, fátyol borítja.
    Iacchos, nagy titok istene,
    Tied ez énekes zene!

 

 

 

SzL: Említettük, hogy Békássy a legkülönbözőbb műfajokban alkotott, ehhez nincsenek még hozzátéve a naplók meg a levelek; amit lehetett, maga mindent összeszedett, de hát itt is vannak rejtelmek. Kérdeznék is valamit: a Vasi Szemlében az összegyűjtött műveknek az utószava Tibortól megjelent, abban olvassuk, hogy több mint húsz levelet talált Gömöri György, s ebből talán hármat adott közre, a többire csak hivatkozik: mi a helyzet a többivel, hol vannak ezek a szövegek?

WST: Amit kérdezett a tanár úr, az egy következő kérdés. Volt egy nagy szerelme Békássy Ferencnek, akibe halálosan szerelmes volt, egy fiús leány, akit elszeretett tőle egy nem rossz – vagy nem túl jó, ez mindenki számára eldönthető – angol költő, akit Rupert Brooke-nak hívtak, s akiről T. S. Eliot azt mondta, hogy a legjobb képű angol költő.  Nos, Rupert Brooke megvalósított sok mindent, ami Békássynak nem sikerült. Végül is mondhatjuk, hogy utálták egymást; ugyanabba a lányba voltak szerelmesek, Brooke próbálta elszeretni a tizenhat-tizenhét éves Noel Oliviert Békássy elől, és azt kell mondanom, bizonyos értelemben szerencsésebb szerelem volt ez, mert 1990-ben Song of love címmel Angliában kiadták kettőjük szerelmi levelezését. Igen ám, de Gömöri György összegyűjtötte azt a harminc-valahány angol levelet, ami Békássy Ferenc és Noel Olivier ezzel párhuzamos szerelmi levelezése (tehát mind a két irányba voltak érdeklődései). Ezek a levelek pedig nagyon izgalmasak. Ebbe a könyvbe csak két Békássy-levél fért bele, de a többi is megszerezhető, sőt, Gömöri Györggyel és Balogi Virággal, akik nagyon sokat segítettek az eddigiek létrehozásában is, dolgozunk azon, hogy ezek a levelek egy külön kötetben megjelenhessenek; ebben a szombathelyi Fűzfa Balázs is nagy segítségünkre lenne talán. Remélem, ez a kötet, amit most várunk, lesz akkora szél ebbe a vitorlába, hogy bár elismerik Rupert Brooke szerelmét Noel Olivier iránt, de megmutatjuk, hogy volt egy másik fiú is.

SzL: Van még egy műfaj, a napló. Mit lehet tudni, mennyi maradt meg Békássy naplójából, vagy mennyi várható?

WST: Ami megmaradt az belekerült ebbe a kötetbe, és azt hiszem, az első világháborúból az egyik legizgalmasabb dokumentumunk. Hogy előkerül-e még bármi? Nem lehet tudni. Én már nem keresem. De engedje meg, hogy kiemeljem az egyik utolsó verset, ami megmaradt töredékben, Zsennyén annyira beépült a köztudatba, hogy utána bárki megkérdezte: „Nem írom pennával, / fekete téntával, / de szablyám élivel, / ellenség vérivel / az én örök híremet” – ezt mindenki Békássynak tulajdonítja. Ez azonban egy töredék, melynek mottójául választotta Békássy ezt a Zrínyi-idézetet, s közvetlenül a halála előtt írta.

 

 

[Költő akartam lenni…]



„Nem írom pennával
Fekete tentával
De szablyám élivel
Ellenség vérivel
Az én örök híremet.”


Költő akartam lenni,
Lantot kezembe venni,
Pengetni húrjain
Fenn-zengő hangokat
– Ezüst harangokat –
Míg bírják ujjaim;
Csodás összhangokat
Akartam én vezetni,
Amerre járok, vetni
Arany szín-magvakat,
És lelkem vágy-hevével
Színes költő-tüzével
Fakasztani, növelni
Varázs-virágokat.


A sors megirigyelte,
Ma mely vihart arat;
A kezemből kiverte
Felajzott lantomat.


Kardot adott helyette.


De nem lehet elölni
A szent örök-tüzet;
Ha vak füst fojtaná,
Ha vész fullasztaná:
Új lángvillámot vet;
S viszem harcizajba,
A visszás vad morajba
Szikrázó lelkemet!


1915. június

 

 

SzL: Görög sorstragédiába, vagy

 

egy jobb típusú krimibe illő fordulat:

 

az utolsó nap tudott eljönni Angliából, amikor még nem áll hadban egymással az Egyesült Királyság és az Osztrák–Magyar Monarchia. Egy nap múlva már szépen internálták volna valami skót kastélyba vagy egyéb kellemes kenyai büntetőtáborba, az angolok néha nem voltak szívbajosak; nem voltak annyira szadisták, mint mondjuk a franciák, de azért ők is tudtak koncentrációs tábort csinálni, ez régi gyakorlatuk volt még a búr háborúban. Tehát valahol kihúzta volna ’18-ig, és akkor például ma Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső az angol olvasók számára ismert klasszikusok lehetnének, tudniillik ő írta róluk az első tanulmányt angolul, és ezek nagyon jók, elsőrendűek. És hogyha ezzel a programmal továbbhaladt volna, akkor – most az ő személyes sorsától eltekintve – a legnagyobb típusú kultúraközvetítővé nőtte volna ki magát. Ehelyett ő ugye hazajött önkéntesnek, aztán kiképezték; a gonosz barát adott neki pénzt.

WST: Mindig érdekes, hogy egy költőnek honnan van pénze, ezt mint gyakorló költő mondom. Tőlem igen gyakran megkérdezik, hogy: na és miből élsz? Most voltam nem egész egy hete Hollandiában – miből mentél el Hollandiába? Miből tért vissza Békássy Angliából?

SzL: Kölcsönből.

WST: Amit soha nem adott meg. Ki adta ezt a kölcsönt?

SzL: A gonosz ember, Keynes.

WST: Úgy gondolja, hogy gonosz volt?

SzL: Csak gonosz emberek szoktak többnyire közgazdászok lenni. És közgazdasági Nobel-díjat kapni – emberbarátnak még ebben a kategóriában nem osztottak díjat.

WST: Keynes volt az az angol közgazdász, aki kivonult a trianoni béketárgyalásokról, mert nem értett egyet azzal, ami Magyarországgal történt.

SzL: Akkor még nem volt Nobel-díjas.

WST: Ez igaz.

SzL: Na jó, hiszen nem gondolom komolyan! Tehát szegénynek ő adott pénzt, hogy vehessen vonatjegyet, és hazajött. Akkor kiképezték Pápán huszárnak. Ott írt egy nagyon jó verset, a „hulló levelesre” gondolok.

WST: Az az Életünkben jelent meg. Csináltunk egy ajánlást a szombathelyi Életünkbe, próbáltuk a helyi érdeklődést fölkelteni, és persze az Irodalmi Jelenen is.

SzL: Az Életünket már csak azért is érdemes olvasni, mert Kempelen szelleme föltámadt, beleköltözött Tiborba, és a sakkozógép után feltalálta a hallgatógépet, és ennek az érdekfeszítő története itt olvasható.

WST: A De hidegen… kezdetű vers az, szerintem a legszebb háborúellenes háborús vers.
 

 

 


De hidegen…



De hidegen fúj az őszi szél…
De sűrűen hull a falevél!
De véres az északi nagy csatatér!


Nyáron jártam a kaszárnya udvarát;
Sápadtak voltak a vadgesztenyefák:
Porral fedték elvonuló katonák.


Sápadt sárgák most is: ősz van már,
S amerre az Észak szele jár,
Követik, itt levélhullás, ott halál.


Learattuk itt a termést rég;
Mikor lesz ott aratás elég?
Arató katonák! Mikor lesz elég?


Pápa, 1914. szeptember

 

 

 

 

A bemutatót lejegyezte: Stenszky Cecília

 

 

 

A második részt itt olvashatják.

 

 

BÉKÁSSY FERENC EGYBEGYŰJTÖTT ÍRÁSAINAK

BUDAPESTI PREMIERE:

2010. MÁRCIUS 23. 16:00 ÍRÓK BOLTJA

(1061 Budapest, Andrássy út 45.)

GÖMÖRI GYÖRGY ÉS WEINER SENNYEY TIBOR BESZÉLGETÉSE.

BEVEZETI AZ IRODALMI JELEN FŐSZERKESZTŐJE: BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN.

 

 

 

 

 

 

 

Kapcsolódó:

 Meditációs képsorozat – Nagy Sándor Békássy-sorozata – Vasárnapi levelek 139.

 

A Békássy-ügy – Vasárnapi levelek133.

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásainak szegedi bemutatója

 

*

 

Békássy Ferenc: A magyar költészet 1906 óta (Első rész)
Békássy Ferenc: A magyar költészet 1906 óta (Második rész)

Papp Dániel: Békássy Ferenc, a magyar–angol költő

Gömöri György: Még egyszer Békássyról
Weiner Sennyey Tibor: Tölgybeszéd – Vasárnapi levelek 111.
Weiner Sennyey Tibor: Két ember találkozik – (Képzelt riport holt költővel) Vasárnapi levelek II/12
Weiner Sennyey Tibor: Notesz a keleti frontról – Békássy Ferenc tömegsírból előkerült versei

NÍVÓDÍJAT KAPOTT A BÉKÁSSY-ÉLETRAJZ

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.