Csányi Vilmost, a humán- és kutyaetológust legújabb szépirodalmi műve, a Bábosok  című regény nemrégi megjelenésének okán kerestük meg. A beszélgetés során azonban sok minden másról is szó esett – genetikáról, szociológiáról, globalizációról, a természettudományok és a bölcsészettudományok viszonyáról – hiszen igen széles asszociációs teret nyit meg e kultúrantropológiai fikció. Az interjú első részében a könyvöz szorosabban kapcsolódó dolgokról, a másodikban nagy szociális aktualitással bíró tudományos kérdésekről esik szó.

 

 

HOZTA, NEM VITTE

 

 

Beszélgetés Csányi Vilmossal 1.

 

 

SzK: A Bábosok (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009.) Kövesfalván játszódik, ahol egy régi, zárt közösség él. Az ottaniak  életét, szokásait, környezetüket olyan dokumentarista elevenséggel írja le, hogy felmerült bennem a kérdés, vajon merített-e valamilyen személyes utazás-élményből. Látogatott-e meg törzsi kultúrákat? 

 

CSV: A tudományos utazás nem olyan, hogy az ember bármilyen őslakossal közvetlenül találkozna, mert a tudományos utazások konferenciákon valósulnak meg, valamilyen nagyvárosban, egy egyetemen, az ember a repülőtér, az egyetem és a szállása között vándorol… Persze voltam Ausztráliában is, elmentem a közepére, az Urulu szent hegyéhez. Nagy kő ez, az ottani mítoszvilág egyik legfontosabb helye. Minden egyes részéhez, kiszögelléshez vagy lyukhoz fűződik valamilyen történet. Az ausztráloknak igazából a természetben való tájékozódás az eszköze. Az Uruluról sokféle történet van, de az az alaptörténet, hogy két fiú sárból megcsinálta és otthagyta. Az egész mondavilág arról szól, amikor még formátlan volt a világ és a dolgok csak úgy lebegtek benne. Aztán elkezdtek formát ölteni, és így minden egyes formához fűződik egy történet, mert ugye ezek a lebegő dolgok szellemek voltak, akik szép lassan állatokká, növényekké, sziklákká lettek. Először az ember csak egy szép mesének gondolja, de aztán kiderül, hogy ez egy térkép, amin minden helyet meg lehet találni. Tehát, ha valaki ismeri a mítoszt, akkor egyrészt pontosan tudja, hogy hol jár, mi merre van és hogyan lehet megélni ezen a helyen. Ami egyébként nagyon problémás dolog, mert nappal 40 fok van – sivatag - és éjjel meg nulla,vagy annál is kevesebb.
 

SZK: Azt jól érzékelem, hogy ez az Urulu szerepel az ajánlóban („Urulu! Álmok ura. / Hoztam nem vittem…”)?

CsV: Igen, de ezt még előtte írtam. Meg tudom mutatni az Urulut (gyönyörű A3-as fotókat vesz elő), nemsokára az IPM-ben meg fog jelenni néhány kép róla. Sok helyen jártam a világban, de ami nem a tudományért volt, hanem azért hogy megnézzem, az az Urulu volt. De voltam Amerikában, Ázsiában, Afrikában.
 

SZK: Ezek szerint főleg konferenciákon?
 

CSV: Egy tudós hova menjen?
 

SZK: Ha már úgyis az Urulunál  tartunk, szeretnék rákérdezni az ajánlóra.
 

CSV: Azok személyes dolgok, nem az olvasónak való… csak törje rajta a fejét. Intimitás nélkül nincs írás, ha nincs valamilyen személyes vonatkozása, akkor az csinált dolog, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül az olvasó orrára kell kötni, hogy mi az a személyes. Tehát ez amolyan élveboncolásos téma.
 

SZK: Ebből a személyesség iránti igényéből jött az is, hogy a természettudományoktól a szépirodalom felé fordult?

CSV: Nem, az abból jött, hogy nem tudok annyit dolgozni, amennyi a tudományhoz kell. Ahhoz, hogy az ember a mai világban a tudomány élvonalában maradjon, napi 12-14 óra intenzív munka kell, én meg már 75 évesen ha napi 2-3 órai intenzív munkát tudok végezni, boldog vagyok. Persze fönt vagyok, de az már nem olyan értékű. Az embernek egyszer be kell a dolgokat fejeznie, úgyhogy a tudomány is megvolt … befejeztem. 
 

SZK: Ezek szerint az írás, az irodalom pihentetőbb a tudományhoz képest?
 

CSV: Egyáltalán nem pihentető. Éppen olyan munka, mint a másik, csak más típusú. A tudományban mindent bizonyítani kell. Van egy nagyon szigorú szabályrendszer, ha az ember valamit kitalál, akkor azt be kell bizonyítani. Ha az ember ír egy regényt, azt nem kell bizonyítani. Vagy tetszik az olvasóknak és elfogadják, vagy nem, de itt a bizonyítás az életmű létrehozása során történik.  Általában a bölcsészettudományokban egészen mások az igazság kritériumai, mint a természettudományokban. Nem is igen lehet definiálni, hogy mi is az igazság, legfeljebb a természettudományokban.
 

SZK: A szépirodalmi művei főleg 2000 után datálódtak. Már ezelőtt is írt szépirodalmat?
 

CSV: Nem. Sok népszerű cikket, meg könyvet írtam, tehát egy bizonyos stílusban volt írásgyakorlatom, de nem írtam szépirodalmat. Az ember egyszerre csak egy ördögnek adhatja el a  lelkét.
 

SZK: Igazából ezt a pálfordulást szeretném megérteni valahogy, ezt az átmenetet.
 

CSV: Én nem látom, hogy lenne ilyen… Csak annyi különbséget látok, hogy a tudományban egy szigorú szabályrendszer érvényesül és igazából a kortársak terrorja alatt kell dolgozni... Ez nagyjából az irodalomra is igaz. De itt van olvasó, ami ugye a tudományokban tulajdonképpen nincs. Az irodalomnál, azon kívül, hogy működik a kortárs író terrorja, ott van az olvasó, aki esetleg úgy gondolja, hogy ezt a pacákot ugyan nem tekintik igazi írónak, de elolvasom, mert ezt szeretem olvasni. Tehát van lehetőség. Amikor elkezdtem írni, akkor az írásaimra azt mondták: „a nagy tudós irodalmi próbálkozásai”… és mindenki mosolygott rajta.  Lehet, hogy igazuk van, de a Kalligram Kiadó toplistáján így is az én könyvem van. Nyilván van az olvasóknak egy olyan rétege, akiknek ez valamiért tetszik. Ez minimalista nyelvezetű írás…
 

SZK: A minimalista nyelvezet felvállalt stílus is, vagy egész egyszerűen ez az a nyelvezet, amin szólni tud?

CSV: Ez felvállalt stílus. Bonyolult ez a dolog. Ha az ember 50 évig rá van kényszerítve, hogy a lehető legkevesebb szóval, a legtömörebben, de logikailag átláthatóan fejezze ki magát, akkor ezen nem tud változtatni. Az nem lehet, hogy ha nem a kollegáimnak írok, akkor ékes szóvirágokat fogok alkotni… ez nyilván nem megy. Egy darabig ez bosszantott, hogy miért is nem tudok úgy írni, mint Géczi János barátom, akit imádok és csodálatos mondatai vannak. Ha én egy olyat tudnék írni, boldog lennék, de nem tudok. Amikor a novelláim, regényeim sikeresebbek lettek, akkor akiket becsülök, azok mind azt mondták, hogy ezen nem bánkódni kell, hanem fel kell vállalni. Ez ilyen stílus… Ilyen is van és van, akinek ez tetszik és van, akinek nem. Teljesen reménytelen dolog azt hinni, hogy valamilyen burjánzó barokkos stílust fogok magamnak felépíteni.
 

 

WST: Emlékszem, hogy a Nyitott Műhelyben a könyvbemutatóján, Mészáros Sándor említette, hogy olvasott Nádas Péter könyveiről egy tanulmánykötetet. Átírta, hogy olvashatóvá tegye, ebből lett a regény.

CSV: Ez egy novella, és egyszerűen bosszantott az, hogy a kritika, teljesen ezoterikus nyelven, ahol a mondatnak szinte semmi értelme, de az egésznek van, pusztán azt fogalmazza meg, hogy tetszik vagy nem tetszik. Olyan az az írás, hogy egy nagyon szűk körön kívül senki nem érti… Persze ez a tudományban is így van, úgyhogy ez is egy párhuzam. De valahogy az embernek az volt a naiv ábrándja, hogy azért a kötetetben lesz szó a műről… Valószínűleg a kötetet íróknak a Nádashoz való viszonyáról van benne szó, gondolom. Úgyhogy én a „A könnyed formák tűnő szépsége” c. novellát a Kannibálok kötetből  (Kalligram, Pozsony, 2008.) inkább paródiának írtam, ami aztán belekerült a Körképbe is, mert kiderült, hogy mindenkinek tetszett.
 

SZK:A díszítésmentesség miatt sokkal közvetlenebbül, erős plaszticitással jönnek át a helyzetek, és így egészen drámaszerű lesz a szöveg, megelevenedik előttem a jelenet, a kép. Egy barokkos mondat esetleg nagyobb csemege az intellektus számára, ezt a minimalista stílust viszot sokkal képszerűbbnek, elevenebbnek találom.

CSV: Igen. Sára Juli most filmet akar a Bábosokból csinálni, mondván, hogy ez szinte kész van, csak gyorsan meg kéne csinálni.
 

SZK: Én az Ikrekből csinálnék színdarabot. (A novella szerepel a Kannibálok (Kalligram, Pozsony, 2008.) és a Lény és az őrző (Alibi, 2003.) c. kötetben is. – szerk.)

CSV: Azt tudja, hogy az Ikreknek volt köze a …nehezen jut eszembe a nevük...
 

Sz K: Rippel-fivérekhez?

CsV: Igen. Most már szegények nagydarab férfiak lettek, már nem olyan szépek… Láttam őket egyszer nagyon régen a televízióban, olyan arany borítással, mint a novella ikrein… nagyon fiatalok voltak még és fantasztikusan ügyesek. Akkor én azt az élményt eltettem és aztán sok év múlva eszembe jutott és akkor született a novella. Meséltem egyszer Friderikusz Sándornak, mert ő is ezt kérdezte, mikor meghívott a műsorába. Teljesen elképedt. Ő ismeri őket jól, és állította, nem is tudom mennyire eltaláltam bizonyos dolgokat. Úgyhogy meg voltam elégedve. Tényleg fantasztikus, amit akkor műveltek. Most már erőemberek lettek. Kétszer akkorák, mint voltak. De akkor az elegancia és a könnyedség dominált… hát persze, akkor is volt erő a dologban, de nem érezte az ember.
 

SZK: Kanyarodjunk vissza a Bábosokhoz. Nagyon sokat gondolkodtam, vajon mi lehet a szereplők nevének eredete.

CSV: Bevezetésképpen hadd mondjak valamit. Van néhány dolog, amit többen kérdeznek tőlem. A nevek az egyik. Azt hittem, hogy ha van egy szűk baráti köröm, kellemes, jó ízlésű hat-nyolc ember, akiknek először megmutatom mondjuk a Bábosokat, vagy bármely más könyvemet, majd mindenféle kritikát fognak mondani, ami alapján én javítok, és minden jó lesz. Aztán kiderült, hogy természetesen mindenkinek rengeteg ötlete van, de mindegyik egész más. Tehát egyszerűen semmire nem lehet vele menni, mert időnként egy másik könyvet szeretnének, amit én nem akarok, mert én ezt szeretném, és nincs átfedés az elképzeléseink között... A nevekről többen kérdeznek. Nem tudom, én a nevek és a viselkedés között mindig látok kapcsolatot. Ha kiválasztottam a szereplőm nevét, akkor már nagyjából tudom, hogy különböző helyzetekben hogyan viselkedik, ami másik névvel nem lenne lehetséges. Ezt nem tudom egyszerűbben elmondani. A kutyáknak van ilyen furcsa dramatikája. Nagyon sok mindent megértenek az emberi nyelvből, de a főnevekkel bajuk van. Ellentétben az igékkel. Minden, ami jelent valamit nekik, azt csinálni lehet. Ha azt mondom, hogy cica, az nem egy absztrakt általánosítást fogalmat hív elő az elméjükben, hanem azt, hogy meg lehet fogni, nyalogatni lehet, kergetni vagy bármi. Tehát az ige és a főnév között számukra szétválaszthatatlan kapcsolat van. Az ember ezt szétválasztotta és így az idő és persze a főnév megjelent. Úgyhogy én azt hiszem, hogy az ember fejében is a különböző személyiségek meghatározott viszonyban vannak a nevükkel és a viselkedésükkel. Az embernek rengeteg tapasztalata van arról, hogy a különböző nevű emberek, a színészek, hősök, regény és egyéb szereplők mindenfélét csinálnak és ezt persze elfelejti, idővel már semmi nem marad, de amikor egy név megjelenik, akkor amögött valószínűleg van egy csomó elvárás.

SZK: Tehát kipattannak valahonnan az ötletek, nevek…

CSV: Kipattannak, persze… A tudományos írás is kipattan. Úgy nem lehet írni, legalábbis én nem tudok, hogy most leülök és előtte soha nem gondolkoztam azon, amit most kell írnom, elkezdem csinálni és megy. Hanem gondolkodom rajta néhány percet naponta és akkor egyszer csak úgy érzem, hogy megvan. Akkor leülök és megírom, aztán én is csodálkozom, hogy milyen lett. De ez a tudományban is így van… nyilván tudom, hogy milyen kísérletet akarok végezni és mit akarok írni, de egy tudományos ötlet sem úgy jelenik meg, hogy ki lehessen kényszeríteni, hanem az ember gondolkodik rajta nagyon sokat, és egyszer csak megfogalmazza. Ez egyébként ismert dolog, Arthur Koestler kreativitásról szóló könyvében is szerepel. Volt egy híres kutatás a háború után: megkértek különböző tudósokat, természettudósokat elsősorban, hogy nagyon pontosan meséljék el, hogy a nagy ötlet, amiről híresek lettek, hogy jutott eszükbe. Elég sokan válaszoltak, Einstein is köztük. Fantasztikusan érdekes, hogy egy francia matematikus, aki egy nagy problémát megoldott, azt írta, hogy évek óta dolgozott rajta és nagyon lassan ment a dolog. Egyszer a családjával kirándultak és a buszon rájött, hogy tudja a megoldást. De nem tudta, hogy hogyan kéne levezetni. Két hét alatt sikerült a bizonyítást levezetni úgy, hogy a többiek is elfogadták. Tehát arra jött rá, hogy a fejében megvan megoldás és valahogy ki kell onnan kaparni. Na ezzel valahogy én is így vagyok. Tudom, hogy egy dolog megvan, de akkor még nem tudom, hogy minden részlete milyen. Le kell ülni és előpiszkálni.
 

WST: A Bábosok mennyire modern regény és mennyire megoldási javaslatokat, problémákat vet fel?
 

CSV: Eredetileg nem is ezt akartam írni. Azt képzeltem, hogy arról fogok írni, hogy néhány fiatalember egy kis faluban megtelepszik és próbál ott a közösségbe beilleszkedni - ebből lesz a konfliktus. Aztán elkezdtem, és valami teljesen más dolog lett belőle. Úgyhogy ez nem modellezés, abban az értelemben biztosan nem, hogy egy vázlatot készítenék, elgondolkoznék, hogy erről mit lehet mondani és csinálnék ebből egy történetet. Egyszerűen nem így működik, mert ha a névvel és személyiséggel rendelkező szereplők máshogy cselekszenek, mint ahogy én eredetileg gondoltam, a viselkedésnek van egy belső logikája, akkor azt kell követnem. Ha nem azt tenném, akkor úgy érezném, hogy nem úgy viselkednek, ahogy a természetükből következik, erőltetett, fura dolog lenne belőle.
 

SZK: Gyönyörű a mese, amit Lara Orin családjának mond el, s még gyönyörűbb, hogy ez a történet visszaköszön a regény végkifejletében. Ez a mese a karakterből fakad vagy köthető valamilyen gyűjtéshez?
 

CSV: Amikor a fiam kicsi volt, harminc egynéhány évvel ezelőtt, minden este meséltem neki, de nem felolvasott meséket, hanem olyanokat, amiket én találtam ki. Akkor még egyáltalán nem foglalkoztam szépirodalommal. Nagyon imádta, hogy olyan meséket mesélek, amiket ott találok ki és akkor időnként kérte, hogy ilyen vagy olyan vége legyen, vagy ebbe vagy abba az irányba menjen. Persze sose arra ment, hanem mindig a mese szabályai szerint. Ezért természetes volt nekem, hogy egy mesét hogyan kell megírni. Amikor a mese bekerült, a regény nagy része már megvolt. Nem azzal ültem le, hogy írok neki egy tükröt, hanem csak azzal, hogy ide kell egy mese. A háromnegyedénél rájöttem, hogy ez a tükre is lehetne a befejezésnek. Sokan a végét nem értik, ami engem megdöbbent…
 

SZK: Miért? Egyértelműnek kéne lennie?
 

CSV: Annyiban egyértelmű, hogy visszacsatolódik a meséhez, de aki nem ért az irodalomhoz, az nem látja a párhuzamot. Azt hiszik, megmenekültek a szereplők, azt mondják, hogy milyen jó, hogy a vége pozitív. Dehogy pozitív, hát miért volna az? Hogy volt benne egy mese, azt ők elfelejtik és nem érzik, hogy a történet visszacsatolódik és nincs valós vége, illetve, hogy a vége az egy mese vég, amitől olyan amilyen, annak, aki megérti.
 

SZK: Önnek mit jelent a vége? Sok rétege, értelmezési lehetősége van a befejezésnek. Kíváncsi vagyok, hogy Önhöz személy szerint melyik áll a legközelebb, s van-e egyáltalán ilyen…

CSV: Nyilvánvaló. Nem jó, ha a dolgok teljesen laposak és könnyen értelmezhetőek. A legegyszerűbb vég az, hogy felrobbantják a sziklát és mindenki meghal. Ez csúnya vég lenne… Azáltal, hogy a meséhez csatlakozunk vissza, szép vége van. Ám a vége ebben a dimenzióban sem az, hogy élünk, hanem hogy elmegyünk a mesébe. A mese nagyon fontos, az irodalom maga. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember azt a világot megbecsülje, ahonnan az egész irodalom, a történetek jönnek. Számomra nem pusztulás vagy halál, ha valami így végződik. Például nekem Thomas Mann él, mert nagyon szeretem. Aki ilyeneket tudott írni, az megvan, ebből én úgy gondolom ez a létnek egy másik síkja, dimenziója… Persze természettudományosan nem igazolható, de nem is természettudományos hallgatók előtt magyarázom, hogy hogyan is van ez a dolog.
 

 

SzK: Egy pillanatra meg is lepődtem, hogy egy tudós másik dimenzióról beszél. Jó érzéssel tölt el. 

 

WST.: Zárásként beszélne egy kicsit az új könyvéről, a Marci, a  beszélő kutyáról?
 

 

CSV.: Igen. A Kalligram Kiadónál jelenik meg ez is. Tudományról szóló szatíra, aminek központjában a beszélő kutya előállítása, létrejötte és szomorú története van. Ez az egyik szintje, a másik szintje az, hogy az értelmes lényekkel, akik nem emberek, milyen viszonyban tudunk lenni. A harmadik lényeges szintje, hogy hogyan működik a tudomány, tehát a tudomány belső világáról ad képet a könyv.
 

 

Sz. K.: Talán ebben az írásában találkozik eddigi munkásságán belül a leginkább a természettudomány és az irodalom! Várjuk a megjelenést. Köszönöm szépen.

 

Folytatjuk…

 

 

 

Készítette Szabó Kisanna és Weiner Sennyey Tibor