Ugrás a tartalomra

Kinda Gabriella: Új próféták kora

Bogdan Suceavă (1969), a román író, Kaliforniában matematikaprofesszor, a kilencvenes évek krónikáját szándékszik megírni; nemcsak a mikrokozmosz rejti magában a makrokozmosz teljes titkát, hanem egy nép vizsgálatnak alávetett véges történelmi intervalluma az egész addigi történelmének tömörítése, és meghatározza jövőjének irányát is.
Bukarest a fordulat utáni évtizedben próféták, szekták, őrültek gyűjtőhelye, de úgy is mondhatjuk, hogy rendkívül spiritualizált. A főszereplő a Tanítómester, legalábbis erre következtetni abból, hogy időbeli születésével indul a könyv és furcsa, szétáradásos halálával végződik. Az időbeli születés azért hangsúlyozandó, mert a helyet tekintve volt egy erdélyi és egy havasalföldi születése is, e két élet találkozása, a két test egybefonódása csak felnőttkorában következik be, bevonul Bukarestbe, igaz a dolog nem feltűnő, mindössze egy mentőautó szállítja lázasan a kórházba. Csecsemőkorától mellén viseli az időknek végét jelentő intő jelt, a második, az új Jeruzsálem, történetesen Bukarest térképét, de bőrének meggyűrődése nem egyetlen időpontra vonatkozó ábra, hanem képek végtelen sora.

 

 

Kinda Gabriella: Új próféták kora

 

 

Bogdan Suceavă: A félhanggal emelt időből érkezett, fordította: Éltető József, Noran Kiadó, Budapest, 2009, 328 o., 2499 Ft.

 

Melyik időből érkezett? A proféta nem jön sehonnan, nem lesz sem ezzé, sem azzá, csak átadja magát a létezésnek és csak annyiban különbözik másoktól, hogy ennek tudatában is van. Érti a mozgó és mozdulatlan dolgok egyetemességét, nem azonosítja magát énjével és nem is fél annak elvesztésétől. Úgy ahogy eszik és iszik, úgy halandó és halhatatlan, időbeli és időtlen egyszerre. Számára nincsen jó és rossz, nem cselekszik és nem gondolkodik megtévesztésre alkalmas erkölcsi kategóriákban. Elvégez minden elvégzendőt, mert nem jelölt ki magának feladatokat, élete bármely pillanata alkalmas a halálra. A világot nem az akarás, erőlködés helyének, hanem testreszabottnak, komfortosnak és tökéletesnek tekinti úgy, ahogy van.
    Bogdan Suceavă (1969), a román író, Kaliforniában matematikaprofesszor, a kilencvenes évek krónikáját szándékszik megírni; nemcsak a mikrokozmosz rejti magában a makrokozmosz teljes titkát, hanem egy nép vizsgálatnak alávetett véges történelmi intervalluma az egész addigi történelmének tömörítése, és meghatározza jövőjének irányát is.
Bukarest a fordulat utáni évtizedben próféták, szekták, őrültek gyűjtőhelye, de úgy is mondhatjuk, hogy rendkívül spiritualizált. A főszereplő a Tanítómester, legalábbis erre következtetni abból, hogy időbeli születésével indul a könyv és furcsa, szétáradásos halálával végződik. Az időbeli születés azért hangsúlyozandó, mert a helyet tekintve volt egy erdélyi és egy havasalföldi születése is, e két élet találkozása, a két test egybefonódása csak felnőttkorában következik be, bevonul Bukarestbe, igaz a dolog nem feltűnő, mindössze egy mentőautó szállítja lázasan a kórházba. Csecsemőkorától mellén viseli az időknek végét jelentő intő jelt, a második, az új Jeruzsálem, történetesen Bukarest térképét, de bőrének meggyűrődése nem egyetlen időpontra vonatkozó ábra, hanem képek végtelen sora.
    Tanítása rendkívül egyszerű, az egyház nem egyéb, mint a keresztények mindenike hitének és akár nagyon személyes véleményének summája, ezért kell hagyni a híveket beszélni. Az Úr Hívei-nek nevezett világi szervezetnek nincs inkvizíciója, senkit sem akarnak elítélni olyasmiért, ami esetleg ellenkezik a Szentírással, mert nekik hitük van és bíznak az ember eszében. Minden gondolat igaz, szimultán igaz. A szeresd a felebarátodat, mint tenmagadat parancs pedig mindenekelőtt ezt a szimultán igazat jelenti, ami megengedi az egymásnak homlokegyenest ellentmondó akaratokat is. A hozzá látványosan megtérőkhöz azzal fordul, hogy „Ti felismertétek a magatok részigazságát azon a területen, mely tinéktek kijelöltetett. De csupán egy kétszer született ember képes látni a teljességet, mert a teljesség az Egek Urától való.”
Hozzá, a keresztény világ paroszláv hagyományainak egyetlen folytatójához, mindannyian egy fényhullám által megvilágosodva térnek meg. A megtérések sora egy történelemtanárral és egy orvossal veszi kezdetét, majd sokan, ezrek követik.
    A történelemtanár, az egyik tanítvány – mert így is nevezhetném –, a kidolgozója az ősiségelméletnek, amely a román nyelvet hétezer évnél korábbra datálja és szavai mögött egy mindeddig megfejtetlen kódot feltételez, a megváltó jelentések kulcsát. A Tanítómester ezen a felfogáson mindössze annyi változtatást eszközöl, de ezzel teszi igazzá, hogy kiterjeszti a világ keletkezésekor a dolgokba ivódó és a fordítás során változatlan elsődleges kódot minden, az emberek által beszélt nyelvre. A nyelv nem más, mint az eredendő kód tükrözése. A lélek üdvösségének útja az ember kódfejtő- és értelmezőképességének függvénye, a világ megértéséhez pedig olyan egyház szükséges, amely kutatóintézetként működik. A román nyelv éppen olyan jó kód, mint bármelyik másik, mert mindegyik azonos értékű. Kezdetben vala az Ige, kód és fény, és minden összekeveredik mindaddig, míg a rezgés nem dekódolja az anyagot az ősmélység néma kapcsolatrendszeréből. Az a kifejezés a Bibliában, hogy vagyok, aki vagyok, éppen azt jelenti, hogy az eredendő rezgés a nyelvben vált örökéletűvé, és itt van most velünk. A másik tanítvány, a doktor, a román nyelv dekódolásának első eredményeként bukkan rá a kopaszság ellenszerére a nadragulya főzetében. Először önmagának varázsol csodálatos hajkoronát, de ezzel sikerül megtérítenie az addig hivatalból egyértelműen az ellenfél oldalán álló Román Információs Szolgálat felderítő tisztjét is.     
    A Tanítómester minden szava egy újabb megtérést eredményez, ahogy a költő minden verse ajkának egy újabb lenyomatát, egy csókot illeszt a világba. A repülés nem csupán a levegőbe való felemelkedés, hanem belső lebegés is, míg minden lépés súlya egy költeményt pusztít el. És vajon milyen rezgéseket hagy maga után az angyali anyag? Mert a rezgések elmélete arra enged következtetni, hogy a kezdeti Big Bang közös szülőnk az angyalokkal. Meg lehet hallgatni egy bizonyos szűrő segítségével azt is, hogy mit mondanak az angyalok és előre lehet látni, hogy mikor omlik össze egy ingatlan, mert nem a földmozgás az ok, hanem belső zenéjének csúcspontja.
    Minden szobor a saját formáját rezgi  ki. Az épületek is saját külön rezgéssel bírnak, leggyakrabban teljes ellentétben az építmények jelen rendeltetésével, mintha a valóságukból kizökkentek volna. A sírkeresztek, alakjuknak köszönhetően, nem bocsátanak ki semmilyen rezgést, csak ők tudnak igazán hallgatni, mintha már semmi mondanivalójuk, semmi kiegészítenivalójuk nem lenne. A rezgések hiánya az anyag angyaliba való átlényegülését jelzi. Halálunk után mindnyájan az angyali anyag állapotába megyünk át, a lélek pedig fénysebességnél gyorsabban ismeretlen irányba távozik a földről.
    A rezgések elmélete azt is vizsgálja, miként lehet elhárítani a háttérzajt, ami megakadályozza, hogy a kozmikus környezet forráshangjáig eljussunk. Felmerül az is, hogy létezhet a Napnak egy ikercsillaga, a Nemesis, egy kialudt csillag, amely a Naphoz hasonló méretű és a Plutóhoz van a legközelebb. Nem bocsát ki fényt, csak rezgésfrekvenciákat, amelyek a szennyező háttérrezgések forrását képezik. Az Egyetem téren, Bukarest központjában, a Nemesis nevű fekete csillag ősi szimbólumát helyezik el, egy szobrot, mely egy olyan napot ábrázol, melynek sugarai befele, a nap belsejébe mutatnak.
A Tanítómester mellén lévő térkép tulajdonképpen egy érzékszerv, amely rezgéseket fog fel, tudományosan ezeket Lorenzini ampulláinak nevezik és például a cápák fején is vannak ilyen pólusok. Ezzel az érzékeny szövetével érzékeli mindazokat a negatív dolgokat, amelyek szerte a világban történnek, mint ezt a szobrot is, és annyira szenved tőlük, hogy akár önkívületbe is esik. Ilyenkor ezen keresztül lélegzik, mindenütt jelen van és mindent megért. Messziről megérzi a fájdalmat, sokkolják és traumatizálják a rögeszmék és a legkisebb lopások, mert nem minden ember van a helyes hullámhosszra hangolva.
    A doktor miután felhagy a hazatelefonálással és berendezkedik abban a villában, amit a vallásos sokkot kapott üzletember teljesen átenged a Tanítómesternek és követőinek, elhatározza, hogy megszervezi a mozgalom dicsőségét, a társadalmi és állami szintű elismerését. Levelet ír a román ortodox egyház pátriárkájának, ők mindössze azt igérik, hogy imádkoznak értük, a Soros Alapítvány bukaresti kirendeltségének igazgatójának, tőlük válasz nem érkezik, az I. hadtest vezérkari főnökének, erre érdekes módon a Művelődési Minisztérium egy gépkocsival, némi pénzbeli támogatással és sajnos nem hasznosítható vidéki előadóterem és egy rozzant templom kiutalásával reagál. A doktor anyagi dolgokban nem ügyetlen, a messzi Salibaar Emirátusból, amelynek régen halálpart volt a neve, de ahol aztán kőolajlelőhelyekre bukkannak és ahol sok román dolgozik, a titokban keresztény hitre tért emír az Úr Hírnökeinek négymillió dollárt küld. Ebből vesz a doktor a saját nevére két újtípusú Merzedes Benz limuzint és csap a villa udvarában igazi szabadtéri állófogadást. A megmaradt pénzt elrejti, mert a Tanítómester, amikor tudomást szerez az ajándékról, úgy rendelkezik, hogy a pénzt azonnal küldje vissza.
    A közvélemény-kutatásokban a Tanítómester a bukarestiek több mint 90 százalékának rokonszenvét bírja, amikor és persze amiért meglátogatja a hangsúlyozottan keresztény orientációjú párt szenátora és felajánlja a következő választásoknál a szenátusi lista előkelő helyét. Érvelésében felhozza, hogy Romániában éppen politikai paradigmaváltás zajlik, hogy a párt eszköz, hogy úgy segítsen az embereken, ahogyan szeretne, hogy tervezik az Egyetem téri közparkban Szent-Andrásnak katedrálist emelni és hogy ő az Isten Hírnökeinek tagja óhajt lenni és legyenek ők is mindnyájan a párt tagjaivá, hogy megfelelően hasznosíthassák az emberek bizalmát. A fiatal, mindössze harminchárom éves próféta elutasító, úgy látja, hogy a románoknál, és nemcsak náluk, a paradigma állandóan változik és egyáltalán nem érdekli a választók átlagfizetése, csak a lélek, eszköze nem a politika, hanem a hit és hangja az imádság. A bizalom nem azonos a hittel, de az egyház hívei és a világiak egyaránt összezavarják ezeket a dolgokat. Nem azért van, hogy politizáljon, hogy bárkivel egyezkedjen, őt az Úr küldte, és ugyancsak ő fogja majd hívni, hogy térjen vissza a párába, melyből vétetett, ha többé már nem lesz szükség rá.
    Ezzel az elutasítással nem tesz magának jó szolgálatot, mert az őt körülvevő előljárósági tagok a megtérésüket követően is hajlanak a világi hiúságra. A tanár lesz az árulója. Kiadja a stefanistáknak, mert abban a hitben él, hogy ő az Úr Hírnökei alapeszméinek szerzője és hogy ezek az agresszív fiatalok, akik megküzdöttek a csendőrséggel és magával az ördöggel is, a legegészségesebb nemzeti forradalmi eszméket képviselik, a román erkölcsök újraélesztésének gondolatát. Meglakol az ötletért, hogy ejtsék túszul a Tanítómestert és szabadon bocsátásáért követeljék a letartóztatott stefanisták kiengedését. A villa, amely a megváltottak fellegvára volt, összedöl és maga alá temeti.
A Tanítómester a stefanistákat nem téríti meg, perén, amelynek bírója egy ortodox püspök, színhelye pedig egy befejezetlen tömbház lopott ikonokkal díszített helyisége, nyugodtan állapítja meg, hogy nem barátok között van. A vád: eretnekség. A védelmére csupán azt hozza fel, hogy igazi keresztény és hogy azért könyörög, hogy a mi atyánk nekem is megmutassa az igaz utat és ha a következő lépésem a halál felé visz, úgy legyen, fel vagyok  erre készülve. És hogy nemcsak ő, hanem mindannyian isten fiai vagyunk. A jel, amelyet hordoz Bukaresthez köti: „Nem tudom, hogy mit jelent, de minden este azért imádkozom, hogy megtudjam.” Ez kevés, ez hazugság! A püspök a Tanítómester sarokba szorítására rábólint, megáldja a teremben tartózkodókat, majd távozik. Indul a második per. A vád: elcsalta az utcákról a stefanisták rockbandáit. A védelem imádkozik. Most már tudni lehet, hogy ő onnan jött, ahol jó helyen volt a kereszt és olyan helyen van, ahol nemcsak a falon csüng a kereszt megfordítva, hanem a jelenlévők szívében is.
Trubadúr a Tanítómester és a stefanisták között, a jóhoz közel és a rossznak kiszolgáltatva vergődik. Ördögien szép fiú, annyira szép, hogy az már tisztességtelenség másokkal szemben, hogy annyira jól nézzen ki. Rockballadákat énekelt az Egyetem téri metróállomáson. Számtalan szeretőt tartott, szépsége ily módon vált vesztének okozójává, tévelygésévé és fogságává. Aztán találkozott a Tanítómesterrel és felfedezése nagyobb örömben részesítette, mint bármely szerelmi ölelés. Megtérésekor beköltözött a villába és ott maradt, amíg az állt. A lány, aki megismerkedésükkor élete legszebb szénrajzát készítette róla és aki az egyik stefanistának is a kedvese, árulja el neki, hogy perzsaszőnyegbe csavarva rabolták el a Tanítómestert és hogy a stefanisták voltak a tettesek, előre látja, hogy majd kivégzik, sőt a helyet is kikövetkezteti.
A Tanítómester azon a szép júliusvégi éjszakán, amikor a pere is volt, valóban ott feküdt a város legmagasabb dombjának kövezetén megverve, vérbefagyva, de még élt. És ott lézengett tehetetlenül az embernagyságú vörös kandúr is, a bulgakovi kreatúra, minden külső esemény tanúja, akiben felmerül, hogy a román titkosszolgálatba beszervezze azt az embert, akit ez az összeomlással fenyegetett szervezet megfigyeltet és ügyetlenül próbál is kikapcsolni, míg a stefanisták meg nem teszik. A Tanítómestert a román nép nevében ítélte halálra egy mindössze húsz fős csoport. A döntést kivégzések dolgában különben mindig ily kevesen hozzák, a történelem rá a bizonyíték. A stefanisták hagyományaikhoz híven, melyre mindössze a nevükből lehet következtetni, karóba akarják húzni, de lerészegednek és megelégszenek a lehúgyozással.
Trubadúr és a lány rátalál. Úgy érzik, hogy a stefanisták történelmi küldetését nekik kell befejezniük. Annak tanúságaképpen, hogy a Sátán olyan erős, hogy a világot nem lehet megváltani, fel akarják akasztani. De a Tanítómester feláll, kihúzza fejét a hurokból és pár lépést is megtesz mielőtt bíborszínű pára emelkedik a levegőbe. Ők, túl a gyilkosságon, torz elmeállapotú emberek. Mindig azok voltak. Csak a testük fontos. És akinek csak a test fontos azt megcsalják, becsapják és soha nem tudja, hogy mit kell tennie.
A csoda a megértést megelőző hit. Csoda a kiszolgáltatott jóság, az odafigyelés képessége. Meghallani a mi időnk hangjait, a párhuzamosan érvényes elméleteket, álmodni, hogy minden állítás igaz és remélni, hogy a kollektív megvilágosodás korát éljük éppen olyan szép, mint a költők földi szerelem mámorában írt verseinek gyönyörű őrültségeit olvasni. De azok őrültségeit, akik rosszat cselekednek sehogyan se lehet érteni, magyarázni. Mikor van esélye a csoportos őrület kialakulásának, mikor bukkan fel egy eszme, melynek nevében az emberek készen állnak gyilkolni? Az eszme kártékony, számítson inkább az egyes ember.
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.