Volt már egyszer autonómiánk Erdélyben, az ’50-es években, a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) Groza Péter idején, amely biztosította a szabad nyelvhasználatot ott, ahol 18 százalék nemzetiség élt, óvodától az egyetemig. A MAT azonban csak nevében jelentett autonómiát, hiszen semmiféle politikai, gazdasági, de még kulturális önállóságot sem biztosított hozzá. Valójában azt jelentette csupán, hogy szabad volt hivatalosan is magyarul beszélni és ügyeket intézni. S mikor a MAT létrejött, hamarosan gettóba kényszerült a magyarság, beszűkülést jelentett ez, s ugyanakkor hivatkozási alapot adott a román államnak, hogy a MAT-on kívüli szórványmagyarságban az asszimilációt felerősítse.

Aki határtalanul magyar
 

Kányádi Sándor nemzetről, magyarságról, autonómiáról

 „Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban / fától fáig lopja magát a gyermek / Én istenem csak vissza ne / csak ne gyalog kellene / csak le ne menjen a nap a tisztásról…” – Kányádi Sándor fájdalmas lüktetésű verse hallatán felhorgadnak emlékeim, erdélyi útjaim a hatvanas évek végéről, a hetvenes évek elejéről. Bizony, sokaknak közvetített megrendítő üzenetet ez a költemény akkor szerte a világba.
   Most, hogy ismét Veszprém megyében vendégeskedik a költő, s a balatonalmádi művelődési központban népes közönség előtt vall a tőle megszokott enyhén csipkelődő stílusban az elszállt ifjúságról, a politikai csörtékbe temetkezett magyarság tévútjairól, vargabetűiről, eszembe jutnak ama puha diktatúrabeli évek, amikor élő képekben kaphattunk példát arra mi anyaországiak, hogyan is lehet „közlekedni” a kisebbségi sorsba kényszerített magyarok ősi hazájában „fától fáig”, azaz lélektől lélekig. Abban az időben járta be a világot egy bakelit lemez, amelyen Illyés Kinga, az erdélyi magyar előadóművészet közelmúltban elhunyt emlékezetes alakja erdélyi magyar költők verseiből, mezőségi és csángó népdalokból adott elő egy felejthetetlen válogatást. Bizonyára sokan emlékeznek e lemezre, mely Fagyöngy címmel látta meg a napvilágot. Nemrég egy ismerősöm emlegette, hogy ama vasfüggönyös korszakban, hogyan lopták át Romániából s aztán Magyarországról az amerikai magyarokhoz. Ez a lemez volt az első szívbemarkoló Erdély-élményem, amely segített megérteni, átérezni az ottani magyarság szomorú, kiszolgáltatott helyzetét, hozzánk kiáltó szavát Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár versein keresztül.
   A rendszerváltás után a prózaíró Sütő András mellett Kányádit, mint az erdélyi mai magyar irodalom második legjelentősebb alakját, nagy doyenjét emlegették már. Az emlékezetes Erdélyi csillagok antológiába 1988-ban tíz versét is beválogatták, köztük a Fától fáig mellett két másik meghatározó költeményét, a Fekete-pirost, amely a széki cselédlányok elhallgattatott néma táncát villantja fel, valamint az Illyés Gyulának ajánlott Krónikás éneket. 
   Egy Kányádi-est persze hiányos volna, ha a később született, jól ismert versek, versciklusok elmaradnának belőle. Erről ezúttal a meghívott kísérővendég, Gryllus Vilmos gondoskodik, a verseket megzenésítő Kaláka együttes képviseletében. Az esten többek között megszólalnak a Vannak vidékek ciklus versei és a Valaki jár a fák hegyén, valamint a ma is – „itt” is, „ott” is! – hátborzongatóan aktuális Kuplé a vörös villamosról.

   Kányádi nem változott, most is ugyanúgy adomázik, ironizál, „bölcsködik” – ahogy maga nevezi e tevékenységet –, mint a 80-as évek végén, a rendszerváltozás hajnalán, s mint Veszprém megyében tette azt a közelmúltban többször is, több helyszínen is. Évente közel másfélszáz előadóestet vállal, s könyveit – mint Balatonalmádiban is – hosszú soroknak dedikálja mindig. Korszakjelző sokszínű költészetével, emberi egyéniségével, erkölcsi tartásával, humoros odamondogató stílusával ma is hidakat ácsol a politikai szakadékokban botladozó magyarok közösségei között.
   Miközben hallgatom adomáit, történeteit a Halottak napja Bécsben című költeménye születésének körülményeiről, szinte belém hasít szavainak mögöttes éle: az a bajunk nekünk magyaroknak, hogy csak ítélkezni szeretünk másokon, de önmagunkba nézni nem. Emiatt hullunk szét oly könnyen, közösségeinkben is, nemzetileg és nemzetközileg is! Ezért vannak oldhatatlan ellentéteink, kibékíthetetlen gyűlölködéseink! 
   „Amíg egy nép, egy nemzet, egy ember nem képes magát önkritikusan látni, nem képes önmaga gyarlóságaival szembenézni kellő öniróniával, s nincs ösztönzése aztán a korrekcióra, addig nem nevezhető felnőttnek” – mondja. S Arany Jánost idézi példaként, aki a bukott szabadságharc után meg tudta írni A nagyidai cigányokat.
   „Mi bizony gyengén állunk az önkritikával, az öniróniával. Mellveregetős nép vagyunk, akik magunkat jóval különbnek, okosabbnak gondoljuk másoknál. Büszkén hivatkozunk Nobel-díjasainkra, de elfelejtjük hozzá tenni, hogy azoknak egy része olyan, akiket más vonatkozásban el szoktunk marasztalni a származásuk miatt. Befogadóbb, elfogadóbb nemzetként kellene élnünk, híven István király intelméhez: „az egynyelvű ország erőtlen…”.

   Majd még hozzáfűzi friss sérelmeit: „Idestova 80 esztendősen elmondhatom, bejártam szinte az egész világot, s mindenhol találkoztam magyarokkal. De nehéz szívvel tapasztaltam, hogy mikor elmerészkedik a kicsi Magyarország területére a magamfajta ember, ott azonnal „határon túlinak” kezdik nevezni. Én nem határon túli vagyok, hanem határtalanul magyar, szoktam mondani.” 
   Persze röpködnek a kérdések, főként az autonómia ügyéről Erdélyben. Kányádit azonban nem hozzák zavarba, sőt… Láthatóan egy élet tapasztalata kap szót a válaszában:
   - Nekünk volt már egyszer autonómiánk Erdélyben, az ’50-es években, a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) Groza Péter idején, amely biztosította a szabad nyelvhasználatot ott, ahol 18 százalék nemzetiség élt, óvodától az egyetemig. A MAT azonban csak nevében jelentett autonómiát, hiszen semmiféle politikai, gazdasági, de még kulturális önállóságot sem biztosított hozzá. Valójában azt jelentette csupán, hogy szabad volt hivatalosan is magyarul beszélni és ügyeket intézni. S mikor a MAT létrejött, hamarosan gettóba kényszerült a magyarság, beszűkülést jelentett ez, s ugyanakkor hivatkozási alapot adott a román államnak, hogy a MAT-on kívüli szórványmagyarságban az asszimilációt felerősítse. Szóval nekem nagyok a kétségeim az autonómiával kapcsolatban. Én nem hiszek benne, hogy a különböző politikai találmányok üdvösségre vezetnek. Itt csak egy út van előre magyaroknak és nem magyaroknak, úgy érzem: minőségi embereket kell nevelni, s magunknak is azzá lenni, mert csak úgy tudunk megmaradni Erdélyben is, máshol is. Tudják, mit hiányolok én? Egy lakodalmi rigmus szellemét ebből a mai világból: „Legelső a nemzet, második a család, és csak harmadsorban nézd a magad javát!”

Kép és szöveg: Toldi Éva