A patak hallatára neki ezercsobbanó örömök szökkentek, loccsantak, ringtak, gyermekek módjára hivták őt kergetőzést játszani és papircsónakot eresztettek a vizre. Tavirózsák lengtek a gondolaton és ott himbálóztak és még a felhő is mosolygott. Béke szállt. És úgy betakart mindent, hogy még a levegő dallama se hallatszott szinte, csak boldog tánc, mint könnyű fátyol, balettezett.

Apollófenyő és Hegedűs Róbert

Ajándékot kapott Hegedűs Róberttől. Egy kis ezüstláncot. Megcsillant a szive, mert attól mindenféle szép muzsikát hallott. Beszélő virág lett ez, ágas-bogas és ő ott ült annak a nagy fának az árnyékában és illatfelhőbe öltöztette. Dehogy tudott mozdulni ettől a zöld lombtól. Mekkora zene-bona volt! Kész koncert! CSODA. Dalolt.  Csattogott. Szemiramisz függőkertjévé változott az álmaiban és hóditott állandóan, éjjel-nappal.
Aztán pár napig nem jött SMS. Furcsa érzés fogta el, felhő szállt le mellé, nagy szőrös kezeivel, olyan, mint egy sündisznó, tüskésen, rossz hirt sejtetve.
– Te elmész Budapestre – telefonálta Róbert. – Nekem Magyarországon a diplomám vesz el! – magyarázta.
 – Kocsi gurul – találta ki hirtelen –, ott lesz a munkahelyem és itt fogunk lakni.
– Én végzem majd a házimunkát, nevelem a gyermekeket, mert te fáradt leszel! – örvendett meg Róbert és egészen átmelegedett a hangja.
– Ez természetellenes – hessentette el a Róbert házimunka-felvállalását. – Én majd végzek mindent!!! – döntötte el, nagy lelkes, erős fellegek szálltak le mellé és szellővel simogatták, szárnyaikon tartották a világot.
– Minden percben rád gondolok – telefonálta Róbert, a kastélykertben várta őt, jött vele szembe, himbált a lomb, kacagtak a levelek, zöldellt a tavasz valóban és ringatott a napsugár. Tapsikolt minden, égővörös sátrat boritott rájuk, mikor Róbert megölelte őt. Szökkent örömében az ég, a föld, a kerités, mig sétáltak. Integetett a szellő, álma rájuk szállt és illatot varázsolt köréjük, ezer eldorádó tündérnevetését.
– Tündérke, sikerült! – telefonálta Róbert Nagyváradról, Kerekit kapta meg, ott fog tanitani ősztől, az iskola ablaka tóra néz. Öröm, boldogság lengett,sátorozott körbe.Ez végleges munkahely, Kerekiben laknak majd örökre, egyeztek meg. Neki rögtön előtte suhant a nádas, reccsent a káka, sás ringott, bölömbika hangja megremegett, vadkacsa rebbent és szerelemről daloltak mind, még a kék lidérctüzek is éjfélkor, az udvaron kis bárányka lesz, hófehér, piros szalagon csengő a nyakában, aranyhajú gyermekek játszanak, tacskó kutya a lábuknál, galambok röpködnek körülöttük és csattog minden, mint a fülemüle éneke.
Aztán jött haza Róbert Nagyváradról, az öröm szárnyas madárként vörösizzású karmaival elboritott mindent és csodatollakat hullajtott, melyeken ott remegett az egész világ, mint a harmatcseppek, a jövő tervkockái, gyöngyökként illegtek, táncoltak, billegtek, tollászkodott a levegő is.
– Patak van a kertben – magyarázta Róbert arról a házról, melyet megvesz.
A patak hallatára neki ezercsobbanó örömök szökkentek, loccsantak, ringtak, gyermekek módjára hivták őt kergetőzést játszani és papircsónakot eresztettek a vizre. Tavirózsák lengtek a gondolaton és ott himbálóztak és még a felhő is mosolygott. Béke szállt. És úgy betakart mindent, hogy még a levegő dallama se hallatszott szinte, csak boldog tánc, mint könnyű fátyol, balettezett.
Aztán kilenc napig nem jött SMS. Furcsa, kiváncsi, de lassú gondolat lengett előtte. Ismeretlen árnyékokat rejtve. Sejtelmeket. A fellegek mind gyűltek napról-napra, fekete, szürke ködöt boritottak mindenre.
– Ha egy héten nincs minimum egy találkozás, megszűnik a szerelem! – telefonálta Róbert váratlanul. Bombaként jött a hir. De hogy ekkora baromságot mondott! A hülyeség ökörszarvai már szinte kidöfték a szobát itt, a mennyezetet kilyukasztották és magasodtak az égbe, hogy még az angyalok is csudálkoztak ezen a tétel-megállapitáson. Szárnyuk leengedték, leejtették ámulatukban és szemük-szájuk tátva maradt. Ha én meghalok, engem akkor is kell szeretni, filozofált el a szerelem időtartamán.Ki fogja akkor elsuttogni, hogy "letéptem egy hangaszálat, már tudhatod, az ősz halott, e földön többé sosem látlak, ó, idő szava, hangaszálak s én várlak téged, tudhatod" , mintegy sirfeliratként a levegőben fölötte?
Épp a születésnapja volt. Különös tündérek arra itélték, hogy lezuhanjon a szerelem honában, egy fénysáv előtte láthatatlan, suhan, ivel, mint a madár és nem száll le hozzá, mellé.
Fájdalom szállt előtte. Zuhant. Süllyedt. Szakadékban volt. Mi lesz velem? Nézett maga elé, nem látta az alagút végét, a fényt, a legkevesebb gyufalángnyi világosságot sem. Csak a tátongó, nagy üres sötétség, barlang, mindenhol körülötte. Az otthon, a kis bárány nyakában piros szalaggal, az aranyhajú gyermekek most mind a semmibe vesztek, még a tacskó kutya fülén is a bársonyselyem tapintás szomorúan integetett felé. Az ezüstlánc a szekrényben. Hogy csilingelt a hangja!! A szivecske is rajta, a medál, könnyek csurrantak ki kacagása alatt a dallamában, melyet küldött, mint egy üzenetet neki ide láthatatlan, az ölébe, hogy az ringassa el a halálba szinte, mert a királyfi gyönyörű testalkata törékenyen ott lengett. Nincs meg a virága. Szinház a nevetése, mikor sirni volna kedve. Fullad, érezte. Szakadt reé a mennyezet is.
Csak orkán állt előtte, mely ragadja sötéten. Sehol napfény. Mit csinálok? Én apollófenyő vagyok! Válaszolt rögtön, saját magának, zenekönnyedén picit előrébb lépve a jövőben. Az apollófenyő olyan, hogyha levágják az ágát, kinő újra, sőt még a gyökerek is hajtásokat eresztenek. Mindenki apollófenyő kell legyen! Természeti csapások, tragédiák, halálesetek, szerelmi bánatok fölött apollófenyő hatalmasabb, erősebb! Mert aki nem arra való, az kihull az idő rostáján, mint a pelyva. Gyönyörű szép családfának nem árt se szárazság, se mennydörgés, marad! Háború kaszabolhatta, birodalmak földig sújtottan kiemelkedtek, kiépültek. A semmiből! Apollófenyők voltak!!! Mondogatta magában, hogy ő apollófenyő, aztán Hegedűs Róbert arca egyre messzebbről kisértett.