Hamarosan híre kelt a városban, hogy egy árva kis medvebocs él a „Józsiás kert” melletti családi ház kertjében. A szomszéd gyerekek, de a távolabb lakók is szinte naponta eljöttek hozzá barátkozni, és játszani vele. Ahogy teltek a napok és ürültek a tejesüvegek, Barni egyre ügyesebb, és tanulékonyabb lett. Ha a gyerekek közül valamelyik még nem tudta, tőle megtanulhatta, hogyan kell háromkerekűn biciklizni, labdával dobálni, vagy éppen futballozni. Kicsik és nagyok egyaránt szerették Barnit, és ő is gyakran adta jelét szeretetének, meg-megkergetve, vagy fellökve időnként egyiküket-másikukat.

A számkivetett
 

Nyár derekán került a kisvárosba Barni, a medvebocs. Anyját tévedésből lőtték le, ugyanis nem őt várták a leshez azon a júliusi napon. C. elvtárs, kíséretével, jó előre megtervezett medvevadászatra jött Székelyföldre, és a fővadász feladata volt, hogy rendszeres beetetéssel a leshez csalogasson egy szép példányt. Barni anyukája szép vad volt, trófeának kétségtelenül megfelelő. Nem szokott a tisztás közelében járni, kis bocsával a kevésbé zajos helyeket kedvelte, de ma kicsit lennebb ereszkedett a hegyen, a fakitermelő utak közelébe. Vesztére.
A puskaropogásra, és a lesből lejövő „hős” éljenzésének zajára jött elő riadtan a bokorból a kis bocs. Nem tágított anyja mellől, és még akkor sem próbált elmenekülni, amikor a fővadász, társai segítségével, terepjárójába gyömöszölte, hogy hazavigye, gondoskodni róla.
Hamarosan híre kelt a városban, hogy egy árva kis medvebocs él a „Józsiás kert” melletti családi ház kertjében. A szomszéd gyerekek, de a távolabb lakók is szinte naponta eljöttek hozzá barátkozni, és játszani vele. Ahogy teltek a napok és ürültek a tejesüvegek, Barni egyre ügyesebb, és tanulékonyabb lett. Ha a gyerekek közül valamelyik még nem tudta, tőle megtanulhatta, hogyan kell háromkerekűn biciklizni, labdával dobálni, vagy éppen futballozni. Kicsik és nagyok egyaránt szerették Barnit, és ő is gyakran adta jelét szeretetének, meg-megkergetve, vagy fellökve időnként egyiküket-másikukat. Nem egyszer történt meg, hogy a gyerekek, kicsit megriadva Barni hevességétől és lendületétől, a lakásba menekültek, pedig ő csak játékból kergetőzött. Értetlenűl és becsapottan döngette aztán az előtte bezáródó ajtót, amiért magára hagyták játszótársai.
Egy alkalommal nyitva találta a kerti kiskaput, és az utcára jutva, elindult kicsit sétálni a szűrkületben. A szomszédos utcában egy idős, gyengén látó néni kapuján kaparászott mancsaival, mire a néni, aki unokáját várta haza, a kapuhoz ment és rászólt: „Te vagy-e, Tamáska?” Ugyancsak elcsodálkozott, amikor a kisfiu helyett egy medvebocs állt a kapuban. Barni viszont azon lepődhetett meg, hogy kiabálnak, és menekülnek előle.
Sok csintalanságot követett el néhány hónap alatt, és tagadhatatlanul jól érezte magát az emberek között, de ahogy telt az idő, és kinőtte a tejkorszakot, étvágya vele együtt nőtt. Gazdája húsféleségekkel, halakkal kedveskedett neki, és Barni rohamos fejlődésnek indult. Vészesen közeledett a nap, amikor minden barátja számára világossá vált, Barninak vissza kell menni az erdőbe.
Tavasz végén jött el a búcsú napja, és a ketrec, amiben utaznia kellett, már csak egy kis teherautón fért el. A vadász, Barni ketrece mellé ült, és a medve nem tudhatta, miért simogatja folyton, és mit beszél hozzá egész úton. Feltehetően arra intette, hogy vigyázzon magára, és tanítgatta, hogyan kell viselkedni az erdőben, de ő csak a jól ismert hang dallamát észlelte, és mivel a hang gazdája is vele volt, ösztönei azt súgták, baj nem érheti. Amilyen mélyen be lehetett hatolni az erdőbe autóval, addig meg sem állt a furgon, majd egy kis tisztás széléhez érve, útjára engedték Barnit.
Kezdetben nem is tudta, mit kezdjen szabadságával, amely váratlanul érte. Ismerkedett az erdővel, a fákkal, a málnabokrokkal, nyargalászott, vagy csak cammogott egykedvűen. Társakat keresett játékhoz, kalandokhoz, de a nagyobb állatokhoz nem mert közeledni, az emberek pedig – ha véletlenül útjába került egy-egy kiránduló gyerekcsapat, vagy túrázó felnőtt – riadtan menekültek előle. Az erdő befogadta, de társak nélkül nagyon egyedül érezte magát benne. Időnként, a vadász, az erdőt járva, látta őt, de soha nem közeledett hozzá, csak messziről figyelte, hogyan boldogul új környezetében. Barni számkivetetté vált.
Útja néhányszor a tisztás felé vitte, ahol anyját elveszítette, de odaérve, minden alkalommal megtorpant. Ösztönösen elkerülte a helyet, ahol a karcsú fenyőfák között, egy oda nem illő, lomb nélküli, ijesztő faépítmény emelkedett a magasba.
Azon a bizonyos nyárvégi reggelen, nagyon éhes volt, és magányosabb, mint bármikor. A bokrokon már nem volt málna, csak az üresen maradt, száraz ágakat és leveleket zörgette a szél, amely, egyszer csak, friss hús illatát hozta felé. Barni beleszagolt a levegőbe, és elindult a táplálék irányába. A tisztás széléhez érve, egy ágra rögzítve megtalálta, amit keresett. Két lábra emelkedett, hogy elérje, amikor hangos kiáltás hallatszott:
– Nu trageti, va rog! (Ne lőjjön, kérem!)
Barni, megriadva, visszaereszkedett négy lábra. De ez a hang... valami felderengett az emlékezetében.
– Menj innen, Barni! Menekülj!
Most már felismerte a hangot. Félelme szertefoszlott, és elindult a vadász felé, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor a lesből kilőtték rá a golyót. Barni szeme előtt az erdő sötétbe borult, felüvöltött fájdalmában, és félig megfordult, az emelvény felé. A második lövést már szemből kapta.
A lövés zaja után, a tisztásra telepedett rövid, dermedt csendet, egy fájdalmas hang törte meg: „Bocsáss meg, Barni!”