Ugrás a tartalomra

Bokor Pál: Oscar-esszé V.

      
“Minél gyorsabban romboljuk le az Akadémiát, annál  jobb. Mindenki maradjon távol!”
A Writers Guild bojkottfelhívása, 1935.

 

 

 

V.

 

OSCAROMAT EGY BIFSZTEKÉRT

 

Utazás az 1970-es Oscarok körül – Szavazatot vásárolni egy pohár pezsgőért és egy jó bifsztekért? –A Szelíd motorosok obligón kívül – Wayne túl öreg és túl kövér, de nem az Oscar-díjhoz – Az Éneklő lány és a Manhattan

      

“Minél gyorsabban romboljuk le az Akadémiát, annál  jobb. Mindenki maradjon távol!”     
A Writers Guild bojkottfelhívása, 1935

 

A szavazatszerzés mindig is a nagy stúdiók sajtórészlegeinek legfontosabb feladata volt, ma is az. Senki ne irigyelje őket érte, a feladat majdhogynem megoldhatatlan, noha a következőkben arról lesz szó, hogy időnként mégiscsak sikerül szavazatokat vásárolni, s előfordul, hogy meghökkentően olcsón.

A stúdiók „publicist”-jei, sajtómunkatársai voltak mindig felelősek azért, hogy a jelölő testületek minden tagja időben megkapja és ami fontosabb, meg is nézze Oscar-jelölésre alkalmasnak tartott filmjeiket. Ebből a szempontból az 1970-es év minden bizonnyal a legjellegzetesebbek egyikeként marad meg az Oscar-krónikában. Ebben az évben olyan műfajilag és minőségben sehogysem összetartozó, inkább egymástól nagyon is távoli filmek versenyeztek a fontosabb díjakért, mint a Hello Dolly!, mely csak az ismert musical gazdag kiállítású és látványos, de nem valami fantáziadús, valójában inkább színpadias jelenetekkel teli filmváltozata volt.  Barbra Streisand, Harrison Ford, Louis Armstrong és más közreműködő nagyágyúk jelenléte folytán a film így is nagy közönségsikert ért el, de nem az Oscar-seregek támogatása nélkül.

Ekkor mutatták be Costa-Gavras Z, avagy egy politikai gyilkosság története című filmjét is, mely nagy port kavart Európában is és a Hello, Dolly!-hoz hasonlóan hét Oscar-jelölést kapott ebben a szezonban az Éjféli Cowboy is. Mindhárom filmet jelölték a Legjobb film Oscarjára is. És mindháromnál több, összesen tíz jelölést kapott abban az évben az  Anne of the Thousand Days (Az ezer nap Annája) című kissé dagályos történelmi dráma, mely VIII. Henrik és Boleyn Anna szerelmének történetét melegítette fel hatalmas propagandakampány kíséretében.

A filmben a pályája apogeumán lévő Richard Burton játszotta ugyan VIII. Henrik királyt, s Genevieve Bujold, valamint Irene Papas közreműködése is bizonyos vonzerőt jelentett, de a jelölések mértéktelen elfogultságáról mi sem mond többet, minthogy a végelszámolásnál, azaz amikor már az Akadémia teljes tagsága szavazott, akkor az Anna a tíz jelölésből egyedül a legjobb kosztümtervezőnek járó Oscart kapta meg.

Vajon  minek köszönhette ez a film az elsöprően nagy sikert a jelölő testületek körében? A New York Times kritikusa szerint „annak a ténynek, hogy az Anne of the Thousand Days tíz jelölést kapott, az Éjféli Cowboy pedig csak hetet, vagyis ugyanannyit, mint a Hello, Dolly,sokkal több köze van a marhapörkölthöz, az import pezsgőkhöz és a nagy darab sztékekhez, mint e filmek bármiféle erényeihez“. A nem éppen burkolt célzások arra vonatkoztak, hogy ebben az Oscar-szezonban a nagy stúdiók szokatlanul nagy gasztronómiai erőfeszítéseket tettek a siker érdekében, vagyis azért, hogy gyomrukon keresztül hódítsák meg a szavazókat.

Az Universal stúdió, mely a Maxwell Anderson drámájából filmre adaptált Anna forgalmazója volt, hatalmas banketteket rendezett a szavazó testületek tagjai számára, s a kampány folyamán 35 bemutató előtti vetítést rendezett. Az operatőrök testületét, melyet a legkönnyebben megvásárolhatónak tartottak, vetítés előtti eszem-iszomra hívták meg. A banketteremben a vendégeket roskadozó asztalok várták különleges koktélokkal, hétféle meleg előétellel, válogatott sültekkel, egzotikus gyümölcsökkel, s persze ügyes propagandaanyagok sokaságával. Mire az akadémikus urak a vetítőterembe értek, már pityókásan, elnehezedett gyomorral és főképp azzal a kissé ködös tudattal várták a filmet, hogy ez az a film, amelyek jelölését valamilyen általuk nem ismert okból mindenki kívánatosnak tartja. És jelöltek is nyakló nélkül.

A Twentieth Century-Foxnak a Hello, Dolly!-val, melynek kvalitásai nem kifejezetten filmművészetiek, még nehezebb volt a dolga. A cég sajtóosztályának egyik munkatársa később kiszivárogtatta a sajtónak, hogy mi és hogyan történt. A Fox egész vezérkara rettegett a 25 millió dolláros musical bukásától, mert már az egész város arról beszélt, hogy a film nagyon gyenge. Ezért az Oscart hagyományosan megelőző hirdetési kampány eredményességében már senki nem bízott. Ennél többre volt szükség. „Elhatároztuk tehát, hogy a rendelkezésünkre álló pénzen Kansas Cityből hozatjuk meg a legfinomabb marhabélszínt a bifsztekhez és csak import pezsgőt szolgálunk fel. Majd a vetítések következtek. A tagozatokhoz tartozó szavazók ezek után pezsgővel színezett poharakon keresztül nézték a filmet”.   

Az 1969-1970-es pezsgős Oscar-szezon igazi vesztese azonban nem a felsorolt filmek valamelyike volt, hanem a filmművészet, csakúgy, ahogy Az aranypolgár esetében láttuk. Az évad történetileg legfontosabb filmje ugyanis csupán egy véletlenül becsúszott Oscar-jelöléssel szerepelt a mezőnyben. A Szelíd motorosokról, a Peter Fonda és Dennis Hopper által írt, ma már klasszikusnak ismert road-movie-ról van szó. A filmművészet történetében a Szelíd motorosok az amerikai Új Hollywood mozgalom egyik korai határkő-filmjeként szerepel, de akkor, alacsony költségvetésű független filmként nem versenyezhetett a stúdiók költéges produkcióival. Csakis a színész szavazóknak köszönhető, hogy a meglehetősen  népszerű Jack Nicholson révén a Szelíd motorosok mégiscsak szerzett egyetlen jelölést a Legjobb férfi epizódszínész kategóriájában. Nicholson később a maga három Oscarjával és tucatnyi jelölésével voltaképpen az Akadémiai-díj történetének legtöbbször kitüntetett férfiszínésze lett, de aki a Szelíd motorosokat látta, arról senkinek sem csak Nicholson jut az eszébe, hanem legalább annyira Dennis Hopper és Peter Fonda, a két motoros gézengúz, nem is szólva Kovács László emlékezetes arizonai tájairól és azokról a különös képeiről, melyek a drogos fiúk hallucinációit érzékeltetik.

Megintcsak a problémák elmaszatolásával lenne egyenlő azt állítani, hogy a Szelíd motorosok a stúdiórendszer vagy az Oscar-procedúra áldozatául esett. Természetes például, hogy ha a Columbia Pictures stúdió nem vállalja fel forgalmazásra a mindössze 400 ezer dollárból készült Szelíd motorosokat, akkor ez a remekmű a jelöltlistán stúdió-támogató hiányában valószínűleg nem is jelent volna meg. Marketing-költségvetése azonban így sem volt a filmnek. Hiába panaszkodott a másik hoppon maradt független produkció, a Sam Peckinpah által rendezett The Wild Bunch stábjának egyik tagja: „Az nem lehet, hogy a kritikusoknál két pohár ital és egy pofa marhasült legyen a döntő egy film megítélésében”, ennek a két filmnek a háttérbe szorulása sok egyébbel  nem magyarázható.

Érdemes tehát összefoglalni, hova lettek az 1970-ben kiosztott Oscar-díjak, mert függetlenül attól, hogy a szavazati arányokat éppen mivel próbálták manipulálni a stúdiók, ez az évad jellegzetesnek mondható az Oscar-díj és a művészi film kényes és semmiképpen sem ellenséges, de kétségtelenül sokszor esetleges viszonya tekintetében. Az eredmény ugyanis arról árulkodik, hogy az„ akadémikusok” teljes létszámban is tesznek engedményeket életkor (John Wayne), származás (Maggie Smith) alapján, vagy a stúdiók nyomására (a Hello Dolly! négy díja), egészében az Akadémia mégsem olyan manipulálható közösség, mint szakmai csoportokra bontva. Ezt legalább két tény bizonyítja. Az első menetben egekig jelölt  Anna egyetlen Oscarja, valamint az, hogy az agyonreklámozott, a szó szoros értelmében jól beetetett és végül hét jelöléssel kitüntetett Hello, Dolly! végül a legfontosabb kategóriák egyikében sem kapta meg az Oscart. De nézzük a részleteket:

A Legjobb film díját az abban az évben 2400 szavazót számláló Akadémia az Éjféli cowboynak adta. Ez a film egy férfi prostituált nagyvárosi kalandjairól szól – melynek akár egy évtizeddel korábban nem is lett volna esélye a prüdériájáról ismert amerikai filmvilágban. Mindössze tíz-tizenöt évvel korábban egy amerikai filmben még  a csók ábrázolása is feltételekhez volt kötve, s az Éjféli cowboy az éppen érvényben lévő osztályozási rendszerben a pornográf filmet jelentő X-kategóriába került. Ehhez képest az Oscar-szavazók döntése meglepő bátorságról bizonykodik.

A Legjobb rendezőnek John Schlesingert, az Éjféli cowboy rendezőjét ítélték, ami visszanézve is elfogadható döntés, jóllehet a jelöltek között volt a Z, avagy egy politikai gyilkosság története  rendezője, a görög Costa-Gavras, akinek filmje megkapta viszont a legjobb nem angolnyelvű produkciónak járó Oscart. És jelölték ebben a kategóriában az akkor 35 esztendős Sidney Pollackot, aki abban az évben rendezte meg A lovakat lelövik ugye című drámáját Jane Fondával a főszerepben.

Fonda első legjobb női főszereplői jelölését könyvelhette el ezért a filmért, mely a Szelíd motorosok mellett az év másik méltatlan vesztesének mondható. Fonda nem is kapott Oscart, mert ebben a kategóriában a díjat a londoni Old Vic színházból érkezett kitűnő drámai színésznőnek, Maggie Smithnek ítélték. Maggie  Fonda mellett maga mögé utasította a Boleyn Anna szerepét alakító Genevieve Bujoldot és Liza Minnellit is. Dolly kisasszony, azaz Barbra Streisand pedig egyáltalán nem volt a jelöltek között. Jane Fonda ekkor volt 32 éves, azaz három évvel volt fiatalabb Maggie Smithnél, de nem ez volt az első és az utolsó eset, amikor feltehetően az akadémikusok egy részének az az egyáltalán nem szokatlan megfontolása döntötte el a kérdést, hogy a fiatal színésznő egyelőre érje be a jelöléssel, hiszen van még ideje…

A legjobb férfi alakítás kategóriájában Richard Burton (Az ezer nap Annája), John Voight és Dustin Hoffman (Éjféli Cowboy), Peter O’Toole (Goodby Mr. Chips) is kapott jelölést, de a szobrocskát végül John Wayne, a veszedelmesen hanyatló és a korabeli híresztelések szerint ráadásul már betegeskedő western-hős vehette át a True Grit (A félszemű seriff) főszerepéért. Wayne az első jelölést húsz évvel korábban kapta az Ivo Dzsima fövenye c. filmjéért, de akkor nem ő vehette át az Oscar szobrot. Két évvel később viszont az történt, hogy barátja és kollégája, a beteg Gary Cooper helyett ő vette át annak Oscar-díját a Délidő című kitűnő western főszerepéért. Ezalkalommal Wayne arról panaszkodott a gála-közönségnek, hogy őt elkerülik az ilyen jó szerepek. A mindig népszerű színész e megjegyzésének csak a fele volt tréfa.

John Wayne százhetven filmben játszott, A félszemű seriff ezek közül körülbelül a 165. lehetett, s az akkor már 63 esztendős western-hősről az „akadémikusok” feltehetően „most vagy soha” alapon adományozták a díjat egy szerepért, mely az Éjféli cowboyjal vagy a jelölésekből is kihagyott Szelíd motorosok hőseivel szemben csak a western-rajongók számára maradt emlékezetes. Számukra is leginkább azért, amit Mattie (Kim Darby) mond a marshallnak (John Wayne), mielőtt szövetkeznének, hogy felkutatják a lány apjának gyilkosát: „Túl öreg és túl kövér vagy már ahhoz, hogy lovat ugrassál”.

Még mindig az 1969-es év érdekes amerikai filmterméséről beszélünk: a Butch Cassidy és a Sundance kölyök két főszerepében Paul Newman és Robert Redford remekelt. Ám mivel a western műfajban ezúttal minden figyelem a súlyos késésben lévő John Wayne felé fordult, ők ketten még a jelöltek közé sem kerültek be, holott a film voltaképpen akadémiai körökben is sikert aratott. A rendező kapott egy jelölést, Conrad Hall pedig, akinél érdemesebb erre az Oscarra talán csak a Szelíd motorosokat fotografáló Kovács László lehetett volna, hazavihette a Legjobb operatőr díját a Butch Cassidyért. A fiatal William Goldman, aki ma már a hollywoodi forgatókönyvírók egyik doyenje, ugyancsak Oscar-díjat kapott a filmért.

A bifsztek és a pezsgő, mint az eredményből megítélhető, erősen befolyásolta a jelöléseket, de korlátozott hatással volt csak az 1970. évi Oscar-díjak sorsára, még ha a Szelíd motorosok esetében némiképp tévútra küldte is a filmtörténetet. A Hello,Dolly! esetében viszont a nagyon is manipulált jeklölésekkel sem lehetett igazán megtéveszteni a végszavazás résztvevőit.  A négy Oscar-díj azonban darabra mégiscsak megvolt, s sokan úgy vélték akkor, hogy ez a siker a Fox túlélését jelentette. A négy közül a viszonylag legértékesebb még az a megosztott díj volt, melyet a film zenei anyagáért ítéltek oda Lionel Newmannak és Lennie Haytonnak a Butch Cassidyvel megosztva. Díjat kapott még a film díszlettervezője és hangmérnöke is.

A nagy stúdiók mindemellett évről-évre növelni kénytelenek azt az összeget, amit az Oscar-díj várományosainak tekintett filmjeikre költenek. Tíz évvel a Hello, Dolly! kampánya után, azaz 1980-ban az Oscar-szezon stúdióköltségei egy becslés szerint 7,5 millió dollárra rúgtak. A mai 6 és félezerrel szemben akkor 3 ezer szavazó tagja volt az Akadémiának, ami, akármint forgatjuk is a számokat, azt jelenti, hogy a stúdiók 2500 dollárt, magyar pénzben tehát megközelítően háromnegyedmilliót költöttek egyetlen szavazatra. Ha ehhez hozzátesszük, hogy továbbra sem kötelező az Akadémia tagjainak a szavazásban való részvétele, s hogy az első fordulóban átlagban még most is csak mintegy ötven százalékuk szavaz, akkor bizony az jön ki, hogy a stúdiók minden egyes szavazat megszerzésére legalább egymillió forintnyi dollárösszeget költenek, vagyis óriási pénzeket és energiákat ölnek egy-egy jelöltjük sikerre juttatásába.
Bette Midler 1980-ban a Fox stúdió legnagyobb favoritja volt és a Legjobb női alakítás díjáért versengett A rózsa című filmben, mely Janis Joplinnak, a hires rocksztárnak a tragikus élettörténetét dolgozta fel. Kampánya már fél évvel a díjkiosztás előtt megkezdődött. Midler kisasszony kitűnő komikus és rock-énekes volt, de sem akkor, sem később nem tartozott a legtehetségesebb, a legszebb, a legérdekesebb hollywoodi sztárok sorába. Ehhez képest hatalmas hátszelet kapott stúdiójától, nagyobbat, mint a nagy elődök közül Greta Garbo valaha.

A Fox emberei központi utasításra jó időben, vagyis már a legelső szakmai vetítések előtt elkezdték a suttogópropagandát arról, hogy Midler „szenzációs” alakítást nyújt ebben a filmben, mely kétségkívül szívszorongató történetre épült. Az első vetítést egy novemberi keddi nap délelőttjén tartották, s erre a reggelre Los Angeles két legfontosabb filmes városnegyede – Beverly Hills és Hollywood – már Bette Midlert ábrázoló plakátokkal volt teleaggatva. A Sunset Boulevard feletti óriásplakáton Bette egy szál vörös rózsának és a filmipari felső tízezernek énekelt, mely néha naponta többször is végigautózza ezt a főútvonalat. Ha az úrvezetők és hölgyvezetők aznap mégis látási zavarokkal küzdöttek volna, akkor sem kerülhették volna el sorsukat, hiszen az autórádiókból is A rózsa slágere szólt, arról a lemezről, melynek bolti árusítását ugyanezen a napon kezdték meg a város többszáz hanglemezboltjában. És ha valaki a szavazók közül még mindig nem látott és nem hallott semmit, a lemez aznap reggel a biztonság kedvéért ott volt a postaládájában is.

Este a Twentieth Century-Fox telepe előtt ott tülekedtek az „akadémikusokat” szállító Rolls-Royce-ok, melyeket kivételesen a VIP bejáraton engedtek be, hogy a főnöki parkolóban helyet kapjanak. Ez persze kivételes luxusnak számít ebben a városban, de ilyenkor kötelező: nehogy már a szavazók felidegesítsék magukat egy ilyen fontos vetítés előtt. A Fox saját mozijában a kétórás film alatt pisszenést sem lehetett hallani, a vége-főcím megjelenésekor a taps is elmaradt. Ennek nincs jelentősége, ez egy szakmai közönség, nem egykönnyen gerjed – gondolták a Fox munkatársai. És igazuk volt. A szakmai vetítések sorozata után a film négy Oscar-jelölést kapott, köztük a Legjobb női alakításért. Bette nagyszerűen énekelt, jól játszotta önmagát, a hányatott sorsú rock-énekesnőt, s mielőtt bárki észbe kaphatna, már tehetséges filmszínésznőként szerepelt az akadémiai köztudatban.

De mivégre? A Fox túlságosan is nyilvánvaló igyekezete a második szavazáson  kíméletlenül ütött vissza. Lehet, hogy az első fordulóban gyalázatosan szimpla eszközökkel megvásárolt szakágazati szavazók is megalázónak érezték az egész procedúrát és csakazértis negligálták  A rózsát, mely végül egyetlen egyet sem tudott beváltani a négy jelölésből. Az 1980-as Oscar-osztás fő javadalmazottja a Kramer kontra Kramer lett, mely a Legjobb film, a Legjobb rendező (Robert Benton) , a Legjobb férfi alakítás (Dustin Hoffmann), a Legjobb női epizódszereplő (Meryl Streep) Oscarját vitte el, méghozzá olyan erős jelöltekkel szemben, mint például az Apokalipszis most!, Francis Ford Coppola Vietnam-filmje. A Legjobb női alakítás díját Sally Field kapta a Norma Rae című filmjéért, Vittorio Storaro Oscart kapott az Apokalipszis fényképezéséért és egy jelölést kapott csupán Woody Allen új filmje, a Manhattan, mely később szakmai körben ennél előkelőbb rangsorolást kapott.

A szavazógépezet nem tökéletes, a szavazás manipulációja érdekében bevetett eszközök hol működnek, hol nem, de gátat vetni a stúdiók és más hatalmi tényezők sürgető, néha féktelenül erőszakos Oscar-vágyának sosem lehetett. Ez azonban már olyan mértékben a sikeréhes emberi természetből fakad, hogy csodálkozni sem érdemes rajta. 

 

Kapcsolódó: Recenzió a kötetről

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.