A párbeszéd kéne álljon a közösségi irodalombefogadás középpontjában, s a párbeszédnek a kritikák adhatnak utat, vagy éppenséggel összegezhetik a már kibontakozó párbeszéde(ke)t. Ez az akár polemikus, de mindenképpen dialogikus folyamat vezethet oda, hogy továbbfejlesszük magunkat a világunk ingereire való reagálásban.

Orosz István nagyepikai vállalkozása egy kéziraton dolgozó és azt regénnyé alakító művész-szerelmespár történetén keresztül a szocialista korszakot és Rákosi titokzatos alakját, legendáit tárja fel. A kortárs magyar irodalom egyik kedvelt témája a rendszerváltás előtti világ bemutatása, úgy tűnik, az időbeli távolság már van akkora, hogy művészeti témaként, hitelesen lehessen róla beszámolni, értékítéletet hozni. A Páternoszter gazdagítja ezt a kánont a kevésbé reprezentált Rákosi-korszak feldolgozásával, illetve a különféle regénytípusok (krimi, történelmi regény, aparegény, művészregény stb.) keverésével.

A kötet sokszorosan többszólamú. Egyrészt a műfaji keveredések miatt. A nyitóvers, a Baráber-CV a Magyar Néprajzi Lexikon szócikke alapján határozza meg a feketemunkás fogalmát: „építkezéseken dolgozó hitvány alak”, ahogy a Fehér ló vagy a Filmajánló újságcikkekből beemelt szöveg, egy tragikus baleset és egy félresikerült emberrablás története, vagy a Krumplis gulyás, a Macbeth boszorkányjelenetének átirata. Másrészt a polifónia jelen van az elbeszélői nézőpont sokrétűségében is.

Ezt a kötetet olvasva, amikor nincs se nappalunk, se éjszakánk, megnyugvást ad a tudat, hogy a költő elfogadja a „meghívást egy szürkületi magánrepülésre” (Magánrepülés), és mi is vele mehetünk. Nem leszünk egyedül. Segít megérteni, hogy milyen felkerülni egy polcra, amikor az ember elhasznált tárgyként lebeg, vagy kifeszített jelenetben, valaki más emlékében, hogy milyen valaki gyermekrajzában lenni, de segít azt megrajzolni is, együtt rajzolódunk a versei által, saját emlékeinkből ragadja ki önmagunk.

Sántha Attila legutóbb megjelent kötetében, mely az Ágtól ágig címet viseli, harminckét, fotókkal megtűzdelt verset olvashatunk. Legfőbb színterük Székelyföld, azon belül Csernáton. A kötet tematikáját előbb a szerző szűkebb, majd a tágabb családja adja, egészen a szépszülőkig (hét generációt) visszamenve nyerhetünk betekintést az egyes családtagok életébe.

A sorozat e most megjelent hatodik kötete valóságos telitalálat. Itt ugyanis a milleniumi évektől 1942-ig, a hitleráj irgalmatlan elburjánzásáig mutatják be a fejezetek a korabeli életet, s a vészkorszakot tárgyaló időszakban a Csengődi-rezidencia mint menedék jelenik meg. Az ekkor még gyönyörű, kreol bőrű, három idegen nyelvet elegánsan beszélő Rita, egy feltehetően a fővárosból elmenekült, már tapasztalt világutazó zsidó kisasszony – az ekkor még szintén ifjú dalia, Csengődi Kálmán szívszerelme – itt bújik el a német és honi nácik elől, kedvese nagyapja kisvilágában.

Oberczián Géza kitűnő könyve lebilincselően izgalmas kalandregénynek is felfogható, ökológiai-politikai krimiként is megállja a helyét, ugyanakkor környezetvédelmi kiáltvány is, figyelmeztetés, amely élőhelyének védelmére szólítja fel a világot. A cselekményszövés a hagyományostól eltérő, hiszen minden epizódnál egy-egy szereplő áll a középpontban, s a vele történtek, az általa megtapasztaltak adják az újabb fordulatot. Mindig csak apró rések nyílnak, de így válik igazán izgalmassá a mű.

Cserna-Szabó szereti az irodalmat, a történeteket és nem utolsó sorban a hasát is: ez a megfelelő alaprecept egy jóízű gasztrokönyvhöz. A Rézi a páczban talán a többihez képest szélesebb körű kitekintés: országokon és műfajokon átível, s a témák is színesebbek, a teljes étlapot bejárva a reggelitől a desszertig, az ünnepi ételektől a tradicionális fogásokig. A hozzávalók: egy csipetnyi múltidézés anekdotákkal fűszerezve, egyre dagadó történetmassza.

A kötet címadó novellájának szövege ötvözi a szocializmus időszakára jellemző szónoklatokat és a természetes beszélt nyelvet, előbbi Karmazsin elvtárs hangján, utóbbi pedig Csusza, az Állami Szociális Intézet mozgássérült növendékének szájából hangzik el. Szilaj mulatozásaik dicsőségének felidézésével a férfi teljesen szétzilálja a megbízott titkár beszédét, míg végül ő teljesen elhallgat, és csak a szöveg végén olvashatjuk újra szavait az eseményről írt jelentés formájában.

Könyve előszavában ezt a régi angol szólást idézi Michal Pawel Markowski, aki a későbbiekben a kíváncsiság fogalmát boncolgatja. Természetesen nem a puszta kíváncsiskodásról van itt szó, hanem tágabb értelemben az ember megismerés- és tudásvágyáról. A lengyel irodalomtudós mintegy húsz évvel ezelőtt írt esszékötete tavaly jelent meg magyar fordításban, gondolatai ma is olvasásra érdemesek.

Szergej Lebegyev, a kortárs orosz irodalom egyik reménysége harmadik kötetében – szembeszállva a kollektív felejtéssel – számot vet a sztálini múlt örökségével, sötét képet festve a Szovjetunió felbomlását követő évekről, sőt áttételesen a jelenről is. Ennélfogva nem meglepő, hogy az Augusztus gyermekei először Németországban jelent meg, s csak ezt követően Moszkvában, érzékeny témája miatt ugyanis nem kapkodtak érte az orosz kiadók.

Az anamorfózis kifejezés olyan felismerhetetlenné torzított képek gyűjtőfogalma, amelyek csak egy különös nézőpontból vagy egy rájuk helyezett tükörtárgy segítségével válnak láthatóvá. Orosz István az anamorfózis-technikák legismertebb magyarországi művészeként e jelenség miatt kezdett el foglalkozni ifjabb Hans Holbein német festő híres festményével, a Követekkel, amelyről tanulmánykötetet is írt Követ és a fáraó címmel.

Szepes Erika új, „Hol győztes bárdok énekelnek” című tanulmánykötete nyugtalanító, lelkiismeret-ébresztő könyv. Klasszika-filológiai felkészültségével is tekintélyt kivívott irodalomtörténészként immár évtizedek óta misszióként, szinte megszállottan adja közre újabb és újabb tanulmányköteteit, folytatja az eltérő felkészültségű olvasók körében is egyre népszerűbb Olvassuk együtt! sorozatát.

A testről szóló bármely diskurzus elkerülhetetlenül érinti az elborzasztó, tabuként kezelt témákat is, s éppen ez a viszonyulási mód adja meg Fehér Csenge kötetének élét: megmutatja a konszenzuálisan elhallgatott, tabusított testeket is. Azonban nem akarja megmagyarázni vagy fogalmi keretek közé szorítani a testet, hanem inkább megírja, megkomponálja, megfesti, történetekkel illusztrálja annak valóságát, rútságát, környezetbe vetettségét, sokkoló mulandóságát.

Egyedülálló képesség kell ahhoz, hogy valaki ilyen merészen váltogassa a műfajokat, hiba nélkül, hiszen az írások eseményhorizontja nem tűnik el a homályban, a szürreális témák ellenére jól kivehető.

Az elbeszéléseket olvasva rá kellett jönnöm, hogy „veszélyes”, csábító történetek. Méghozzá azért, mert az azonosuló olvasás lehetőségét kínálják fel. Férfiszereplő ide vagy oda, az olvasó csakhamar a saját történeteként olvassa ezeket.

Földényi F. László William Blake (1757–1827) angol költő és képzőművész Newton című színes nyomatának elemzését állítja tanulmánykötete középpontjába. A kép vizsgálatakor azonban nem a művészettörténeti szempontokat követi, hanem a metszeten látható motívumokat veszi sorra, ezek eszmetörténeti hátterét mutatja be.

A hazai irodalomban ritka (külföldön nagy sikereket arató) riportregény kényes és nehéz műfaj, fikciós, „költött” elemei miatt a legnagyobb csalafintaságok melegágya lehet, hiszen nem tudható, hogy valójában ki és milyen mértékben fikcionál, esetünkben a riporter vagy a riportalany, vagy mindkettő. Vagy netán egyik sem; akkor viszont elsikkad a regény, az irodalmias modor és stílus ugyanis még nem tesz valamit regénnyé.