Novella-frász

Ami rövid, az kevésbé fontos a prózában? Többre értékelik a regényt, mint a kisprózai műfajokat? Kik: a kiadók, a kritika, az olvasók? Miért van az, hogy a kis- és nagypróza műfajában egyaránt alkotó szerzők életművét hajlamosak vagyunk inkább a regényeik felől megközelíteni, még akkor is, ha novellatermésük egyértelműen jelentősebb, erősebb (lásd Hemingway)? Miért érzik úgy maguk az írók is, hogy a kitöréshez, a befutáshoz regényt kell letenniük az asztalra?

Novella-frász

Csak a regény? – konferencia a novelláról, PIM, 2010. február 4-5.

A Beszélő című folyóirat szervezte kétnapos tanácskozáson ezeket a kérdéseket tették fel egymásnak az élő magyar irodalom ismert irodalomtörténészei, szerkesztői, alkotói. Húsznál több előadás, egy kerekasztal-beszélgetés, sokszereplős novella-felolvasás és folyamatosan telt ház a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében – megint történt valami.

A házigazda folyóirat elegáns tartózkodással szervezte meg az eseményt, a szerkesztők nem tolták magukat előtérbe, a programot nem szakította meg lapbemutató (sem más önreklám), és a fellépő irodalmárok nem (csak) a szűken vett Beszélő köréből kerültek ki. A lap önmagánál jóval szélesebbre tárta a konferencia ajtaját, még ha nem is nyitotta rá a teljes magyar irodalomra; a megjelent előadók és az írók is jellemzően a Szépírók Társaságának tagjai. Többfunkciós gépezetként üzemelt a novellakonferencia: bemutatta a modern filológia aktuális, tárgyhoz tartozó eredményeit; a kortárs irodalom különböző szerepeiben működők párbeszédbe vonásával próbálta megérteni és megértetni a sikeres prózai életművek kibomlását, a felépíthetőség, a befuttathatóság kritériumait; a vizsgálatra, elemzésre kiválasztott szerzők révén pedig körvonalazta a tanácskozók értékpreferenciáit.

Az utóbbi szempont alapján summázva a konferenciát világos, hogy Bodor Ádám és Tar Sándor életműve szolgáltatják a legerősebb viszonyítási pontokat a mai magyar kisprózában; hogy a pályakezdők közül (a két nap alatt legalább százszor emlegetett) Szvoren Edina hangjára rezonál legintenzívebben a szakmai közösség; és hogy ugyanezen kör érdeklődése megszűnt, vagy legalábbis radikálisan csökkent a még néhány évvel ezelőtt is lelkesen reprezentált Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián vagy Hazai Attila novellisztikája iránt. Róluk egyáltalán nem esett szó; pedig…

Üdítő élmény volt az az odafigyelés, nyitottság, amellyel a konferencia résztvevői egymásra figyeltek, és az, hogy ennek eredményeképpen az előadásokban felvetett fontosabb megállapítások, felismerések (kutatási eredmények) a tanácskozás más blokkjaiban is tematizálódtak, vagyis szervesen beépültek a konferenciába. Így a novella, elbeszélés, novellafüzér fogalmainak elméleti tisztázása hangsúlyosan témája volt Szegő János, Dánél Móna, Milián Orsolya irodalomtörténeti előadásainak, de ugyanez a kérdés felmerült a kiadói kerekasztal-beszélgetésben is, majd konkrétan kérdezték Garaczi Lászlót és Parti Nagy Lajost arról, hogyan-miért lesz valamely anyagból novella és nem elbeszélés, ahogy más esetben novellafüzér és nem novella. A konkrét műfaj-szétszálazási témán pedig (a jelen nem lévő) Esterházy Péter idevágó szellemessége volt a korona: „A kispróza rövid és »vagy amit akartok«. A novella rövid és Csehov.”

Az előadások (élvezeti) értékét, érdekességét, izgalmasságát, ahogy ez általános tapasztalat az irodalmi rendezvényeken, nem a választott tárgy, hanem az előadók személyes kvalitásai határozták meg. Bíró-Balogh Tamás pazar stand up comedy keretében, de elképesztő mennyiségű filológiai adatot, forráskutatási eredményt felvonultatva mutatta be Kosztolányi Dezső világvége-prózáit, kereste egy soha el nem készült (ám a szerző jegyzeteiben tervezett) regény indukciószövegeit az egykorú irodalomban. Szilágyi Zsófia az irodalomtörténetben szokatlan nyíltsággal, kendőzetlenül, részletekbe menően vizsgálta a rusztikus pornográfia megjelenését és szerepét Móricz Zsigmond Csipkés Komárominé című novellájában. Vári György oldott – az írott szövegtől sokszor elkalandozó, de oda mindig visszatérő – gondolatfutamokban méltatta Kertész Imre Az angol lobogó című novelláját (?!), miközben, egy-egy szöveghelyből kiindulva,  élesen vitatkozott Kertész civilizáció- és kultúraképének lényeges elemeivel.

A programsorozat legizgalmasabb körében (kvázi „kanonizátorként” elismert) kiadói szerkesztőket – Csordás Gábort, Mészáros Sándort, Péczely Dórát és Reményi József Tamást – kérdezett Bárány Tibor a novelláskötetek eladhatóságáról, a novella és a regény szembenállásáról. A sokszor heves, de végig jó hangulatú vita egyik tanulsága: a könyvpiac átalakul, néhány éve a regényt lehetett eladni – ma már azt sem. Aztán kiderült, hogy mégis, mert például Darvasi László hiába írt kiváló novelláskönyveket, az anyagi értelemben vett sikert először a Virágzabálók című nagyregénye hozta meg (ezt Péczely Dórától hallhattuk; a Magvető Kiadó szerkesztője kiemelte, hogy Darvasi legújabb könyvének sikere ráadásul korábbi regényének eladási mutatóit is jelentősen megemelte, a novelláiból viszont nem vettek többet, tehát létezik a műfaji elkülönböződés). A regény-preferenciát nem maguk a kiadók generálják, ők csupán a követik a könyvterjesztő láncok megrendelési tendenciáit, ezek pedig vélhetően az olvasó szokásaihoz igazodnak.

Elhangzott, hogy a szépirodalmat olvasó (itt hangsúlyozottan: vásárló) réteg nagyobb része is évente csupán egy-két kötetet vesz meg. Azt az egy-kettőt, amely(ek) az irodalmon belül éppen divatos(ak), képes(ek) brand-ként működni, elolvasásuk ügy, megkapják a Rotary-díjat. És ezek az üggyé váló könyvek jellemzően regények.  E kategórián belül még a ponyvák és lektűrök eladási mutatói is alacsonyak ugyan, ám a szépprózánál azért lényegesen izmosabbak. Márpedig ebben az olvasmánytípusban gyakorlatilag nincs novella, a regény a vezérműfaj, talán ezért is erőltetik kiadók és terjesztők a nagyprózát: valójában egy másik piaci szegmensből is akarnak hasítani maguknak egy darabot.

A novella vagy regény? kérdésre végül Garaczi László adta meg a legegyértelműbb választ. Hogy nem mindig döntés, tervezés kérdése. A szöveg (írásának) természete nem feltétlenül ismeri (el) a kiadói, megtérülési szempontokat. Egyszerű ez, tudniillik az embernek olyasmiről is lehet (horribile dictu van is) mondanivalója, amiről biztos, hogy nem beszélhet regényben, mert történetének váza, például, nem bír el egy olyan hosszú szöveget.

Fotók és szöveg: Szabó Tibor Benjámin

További képek az eseményről: