KÍSÉRLETEK AZ ÁBÉCÉ VISSZASZERZÉSÉRE – Lászlóffy Csaba versei
Útvesztők. Földkemény szívben koholt ég;
ködfátyolként gondolat suhan el.
Hogy meg ne bánd soha? – olyan nem volt még,
ott sem, ahol Isten figyel.
KÍSÉRLETEK
AZ ÁBÉCÉ VISSZASZERZÉSÉRE
LÁSZLÓFFY CSABA VERSEI
(Ami már sosem)
Ami már sosem
ami sekélyes
ami lucsok – nem vérez
nyugalma vértelen
ami csak borzalom
hangzatok mocska (mennykék
helyett rom unalom
laterna-idegenség
és csekélység az ára
a gödör szabadsága
ami már kéreg
vagy totem
és ami már sosem
amihez alig férhet
kétség csupán kísértet
mint latrina-hányásszag
ami más – másabb
nyugalma végtelen
kihűlt ha nem is hagyták
nem érdemes hát
várni hogy jobb legyen
Még egy ő
„Légy, mondtam (majd: Ne légy!) az, aki vagy...”
Szabó Lőrinc
Ő volt a karakán;
mérlegre tette életét
siker, pénz, s valahány
kaland (más neje, lány!)
könnyedén – honnan jött neki?
Az Istentől talán.
Úgy volt ő karakán:
minden bűnét ott hintáztatta
az ördög valagán.
Kísérletek az ábécé visszaszerzésére
Idővel nehézkessé válhatsz,
s már nem figyelsz a Föld vonzerejére.
Ma elhullatsz néhány betűt,
holnap egy gyíkot látsz kúszni feléjük –
hall, lát (jobban mint te), ha nem is érzi,
hogy mennyi meleg s szenvedély
híján maradtál a valamikor még élet-
fontosságúnak hitt betűvetésben.
*
Lábadozás ideje. Kedvenc történelem-
tanárunk derékig földbe ásva;
bankett utáni részeg hangulatban
ráolvasásszerűen neki énekelünk:
»Börtönben egy árva rab..«
Ne legénykedjetek, mondja;
amire nyomban fölébredek.
Irigykedés seregélyekre
Zilált világ, ahol Lót szégyenkezve odébb-
állna, mivel a seregélyeket képtelen sóbálvánnyá
varázsolni az Úr. Kíváncsi vagy: miért pazaroljuk el
azt is, amit egyszer ajándékba kaptunk? A vissza-
pillantó tükörbe nézve legalábbis nemigen sietünk
seregélyügyességgel-szenvedéllyel felhabzsolni az
elszórt magokat. Holnap lehet, már nem találkozunk;
ma a ködpárában még megpróbálom szemelgetni
a végeláthatatlan sárba ragadt könnyeidet.
Nappali virrasztás
„Meghalsz s vízcseppnél kevesebb leszel”(?)
(Márai)
Mindenütt halottakba botlok, valójában nem is mind az én
halottaim. A Zsolt kinőtt furnérozott íróasztala mellett el-
haladván, a C.E.T fedőlapján Mezei András magyaráz
feltartott karral; Határ hasas Özön-közönyéből változatlanul
kibeszél ma is, valahányszor a könyvszekrény kovácsoltvas
pántjai között keresgélek a belső szobában. Családi lomtárban
meg a kamarában, hol isten tudja, mióta és milyen szedett-
vedett társaságban szorongnak, heverésznek régi könyveim
maradék példányai: egy-egy beszakított, száz esztendőnél is
ósdibb kiadvány képes-oldaláról impozánsan néz rám vissza-
/előre?/ Herceg Ferenc, Új idők-et ígérő írótársaságból. És hát
a hátam mögül vagy oldalnézetből, a derűs emlékeket rágcsáló-
fogakkal kikezdett, legpocsékabb hangulatomban is – ha történetesen
az élőkkel hadilábon állok, rám se hederítnek – Kosztolányi, Szabó
Lőrinc, Szisz, Füst Milán illatozva felkínálkozó verssorai, mint virágárus
vedréből kiemelt áru (rajta a fénysugár vagy csak egy elpárolgó vízcsepp)
– mind-mind intő üzenet a letűnt, hét évtized múltán is alig megsejtett
Európából (az Ázsiából kiszakított génekkel s a húsevő növényeknél
bujább kórsággal fenyegető Latin-Amerikával nem is számolva), mint
terjedő ragály(?), valósággal kúsznak felém a halálba tűntek indái.
Dehogy rém, hogy is lenne az, ha egyszer a saját megalvadt véremet
(test-véremet) immár egy örökkévalóságnyi idő óta biztonságban őrzi.
Első és végső lecke
„Még tán elfutamodsz erős
lándzsák, rád-süvitő cnósusi nyíl elől…”
(Horatius: Parishoz)
Öved megoldva, olcsó gráciák
mit ingyen eloroznak.
Eszmekötélzet híján nem csupán
a bordák csikorognak.
*
Útvesztők. Földkemény szívben koholt ég;
ködfátyolként gondolat suhan el.
Hogy meg ne bánd soha? – olyan nem volt még,
ott sem, ahol Isten figyel.
Kibontott epigramma a lét kockázatáról
A redőny, mely megvédett az elkárhozástól,
mennyi mindent eltakar még ma is.
A túlélésnek nem te voltál az egyedüli szereplője,
ott a működőképes világ – midőn már senki se hisz
benne, akkor igazán! A megszimatolt halhatatlanság vagy a vakhit
utáni elernyedés; fogvacogtató úszásra forró ölelkezések
és pengeéles viták – s mi, néhai pelyhes állúak, kik
gyűlöljük az álszerénységet.
Avarkori mosolyod végigcsúszik a kempingasztalon
a dögevőket hizlaló gúny árnyékrácsai között.
Ablak- és lábtörés, s a csuklásszerű sírást erőltetve
mint könnyektől eláztatott képű, vénséges hajótörött.
Túl sok kaland az egyedül biztos halált követve.
*
Bár érzik a vesztük
reggeltől napestig – akkor is:
felvenni a kesztyűt!
(Fogaik között koccan a rizs.)
A nagyvagány, a némelykor poéta:
»a dörzsölt ismeretlenek kezét
nem fogni«(!), elszakadás a szándéka.
A felprédált máj s párban a vesék
(kimetszett célok, cenzúrázott Téka) –
vadászengedély s számtalan portéka,
mi minden elvette a fél-eszét.
Forró a vágy, csak a test prűd.
Hányszor köt még a lélek esküt?
A versekhez Banga Ferenc Úton című rézkarc-sorozatából szerkesztettünk illusztrációt.
