Ugrás a tartalomra

A hónap költője – Keszthelyi Rezső: Cuocere – novella

Keszthelyi Rezső

író, költő, szerkesztő
Szolnok, 1933, február 5
Legújabb kötetei: 
Római nulla, versek, Fekete Sas Kiadó, 1999
Önidőző, próza, Fekete Sas Kiadó, 2000
Hasonmások, versek, Orpheusz Kiadó, 2005
Öntalálkozó, próza, Fekete Sas Kiadó, 2010

 

 

Cuocere 

Az én vallomásaim, az érzelmiek, mondtam Jagdishnak, elgondolhatatlanok nekem; nincs efféle eleven értékük vagy efféle mintázatuk – semmi; meddig számíthatok magamra, mikor beszélek élményekről, iparkodom megmutatni őket; az ő életüket, kérdezte Jagdish, megfontoltan is, huncutkásan is, és, szinte csak a társalgás végett, hozzáfűzte: a vallomások – ahogy elvarázsolt hercegekként virágzó hangacserjék között sétálnak; kicsit csücsörített a szavaihoz, és kiegyenesedett a karosszékben, hol, nem tudom, mily sok időtöltéstől kezdve üldögélt velem szemben, a tornác padján, körülvéve szirmok privo de senso színével, és eszerint váltunk láthatóvá, mert mi controsenso vagyunk színünkben, miként eszünk hajnalpírja eszünk szavaink gyűrött ködfátylában; sejtelmem se volt, sugallatom se, mióta tanyázunk itt az időnkkel az időben; idő,am néminemű: hol a szél, mikor nem fúj; az meg hol van, kérdezte enyhén ingerülten Jagdish, mire én ezt feleltem: körülhatárolhatatlanul tartózkodik, ám túlzottan messze esik ez attól, amilyen baszottul érzem jelenleg magamat – álmaim formálják dolgaim anyagát, majd aztán fordítva; de az álmaim ne használjanak engem, én meg ne gyümölcsöztessem az álmaimat, ne; és evégből kérdem, Jagdish, valódi vagy-e vagy sem; ami személyemet illetheti most:az említettekre szánt műgond, fecsegve, természetesen, amibe nem kaphat igazán helyet olyan tény, amilyen az, ami van, és amivel törődgetünk néha-néha: szülők, kedvesek, barátság, múlandóság, természet, ellenben ami maradandóan székelhet benne: a hozzájuk passzított mesterkéltség, de ne essék több szó erről, hisz’ legfeljebb hasonlatfogalmainkat hangoztathatjuk beszélgetéseinkkor; bár nem múlik ezen semmi, nem ezen múlunk el, vetette közbe Jagdish, somolyogva meg nem is somolyogva; akkor min múlunk el; mire Jagdish: effélét még csak kiejteni se szabad a szánkon; miért nem, faggatództam; menjünk be a konyhába cuocere, állt föl a padról Jagdish; aki hindu olasz, én meg egy nyelven sem értek igazán; mire invitált vajon: főzni, sütni, égetni? – ; a tűzhely egyik rózsájára fazekat, a másikra pedig serpenyő, csak úgy; napraforóolajat öntöttünk az edényekbe, fakanalat kerestünk a konyhaszekrény  fiókjában, miután találtunk, hokedlit húztunk húztunk magunk alá; miért a konyhában, kérdeztem; mert a legközönségtelenebb színhely, hol ami lelhető: petrezselyem, ernyős virágú, illatos, szárnyult levelű, elvékonyodó, fehér gyökeres konyhakerti növény, és amit még hozzáadtunk a felforró vízbe: sárgarépa, erős  virágzatú, gyökérért termesztett növény, és ennek vastag, narancssárga gyökere, és vele az ízerős és fűszecsípős vöröshagyma; illatfa levele, só, bors. Kisvártatva szimatolhattuk zamatukat, mintegy párolgó testet, és eközben neszezni kezdett a nyitott ablak mögül az eső, mire az Uránusz tapintott a szemre, zümmögött a fülembe, bár nem is sejtettem, miért éppen ő, talán azért, mivel semmit  se értek, ha érzem, vagyok, emiatt vélhettem a fényét, hallhattam a hangját, ám nem mertem említenem ezt Jagdishnak, annál is inkább, hiszen igazában nem láttam semmit a szememmel, nem hallottam semmit a fülemmel, viszont eltűnődtem azon: hogyan is láthatnám a testemből testemet, hallhatnám hallásomból a hallásomat – igencsak belegubancolódnék; jóformán a csöndig himbálódzik az eső, én pedig átélhettem eközben azt, amit leírt már valaki: ha nem tudunk magunkról, élünk, és felrémlett, nem rémisztően, hanem hozzáerősítésként az iméntihez: mikor mit sem értek  magamból fölülmúlhatatlanul meg…; ezt se hoztam szóba Jagdishnak, szívesebben szóltam befelé: engem elégetnek – csont, füst, jázminág és pillanatok nélkül halad a végtelen –, elporladok a petrezselyemben, a zamatában, a sárgarépa színében, az illatfa balzsamában, és mit is fájlaljak még; mindenekfölött a terminális feledést, mely még önmagára sem emlékezhet soha, mert emlékezet-nincstelen, nem visz magával semmit, nem követi őt semmi, pedig minden nap felkelt eleddig a mennybolt, nemcsak égitestekkel, hanem személyekkel is (kik oly sokat tettek: fölélték a leélést); az évszakok számolhatatlan virágzását vagy havazását; hadd baromkodjam imígyen, kitérve a már-már felsorolhatatlanok elől és a részleteik elől; Jagdish eloltotta a gázrózsát, nem kóstoltuk meg levest; bár ínycsiklandozó volt; Jagdish csak pislogott, és nem fogalmazott meg az égvilágon semmit, mígnem mélyrehatóan végigmért: üljünk be a kocsiba, és vezess ahová akarsz, és minél gyorsabban, törd össze azt az autót, ha úgy adódik vagy kívánod; és kinézett az ablakon át az esőre – nagyon komolyan.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.