Ugrás a tartalomra

Nagy Zopán: Látens, No. II. – Hatodik rész

 

Nagy Zopán

Látens, No. II. – Hatodik rész

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések)

 

A leíró éppen egy régi történetben találja magát, mégpedig a Fiú egyik kamaszkori álmában jár, amely egy többrétegű, belső színdarabként is működtethető:

A televízió egész nap egy meztelen, köpcös késdobálót közvetített. Nadin le sem vette tekintetét e fura emberről, mégis egészen másra gondolt. Ő így létezett. Szüksége volt egy koncentratív pontra, hogy a képek képzelete által meginduljanak és „rendezni” tudjon. Nadin nagyszerű rendező volt. Szobájából sohasem-kimozduló. Elég lett neki az, hogy például a célkeresztbe fúródó kések monotóniáját figyelje az ajtón, s máris megnyíltak csatornái. Az ajtó másik oldalán, a sötét teremben egy boszorkány tapasztotta vénséges fülét a kések-szaggatta ajtólaphoz, s kísérletezett, várt: mikor hasít be elméjébe az egyik tőrhegy? (A lerágott csont lerágása, a homunculus és a lárva… – motyogta Nadin.)

Az öregasszony ekkor – az autisztikus lány által – távoli dalt hallott, amely erdőkön át, favágók zajával és növények zizegésével vegyülve, az isteni Indiából szállott, a szent folyó partján épített kis oltárból, ahol a homunculus énekelt, s a talajhoz ütődve, hajladozva, megszállottak hallgatták. – „El kell foglalnom az Álmok Előtti Színházat, s a hívőket elűzvén, el kell varázsolnom a misztikus bábut, hogy az örök holt anyagba én költözhessek be, és azon túl általam hangozzék a nemtelenül tiszta dal. Az új hívők azután a halhatatlan öregasszonyt imádják, nem is sejtve, hogy a bálványok ideje átváltozott már…” Az öregasszony vasmacskáját vonszolja maga után, néha megáll s vékony fémpálcákkal ütni kezdi azt. Minden bordája, testrésze, hát még a koponyája: más és más hangmagasságot visszhangzik. Preparált acélcitera, vagy velős-üreges csontszilofon hangjátékaira gondolhatnánk, de semmiképpen sem „macskazenét” hallhat a táj. (Régen gumimacskám volt, minden porcikája démon-balettet táncolt… – dúdolja az öreg.)

Most egy kis terembe indul, hallja a „szent éneket”, és beleőrül, ha nem nyomja el a belső dallamokat, és ismét egy fehér macskát kell feláldoznia, hogy fekete mágiáját éber egyensúlyban tartsa. A fehér macskát satuba fogja, és nagyon lassan fűrészelni kezdi. Ha az eszeveszetten „bagzó” állatok vonyítását háromezerszer megszorozzuk, s fülhallgatón át adagoljuk, nagyjából csak akkor képzelhetjük el a fűrészelt macska túlvilági sikítását, amely már a bugyrokból verődik vissza… Az öregasszonyra fröcsög a vér, s ő minden érvágásnál (először a lábakat próbálja levágni) praktikákat mormog, s kéjesen vigyorog. E macskákat, ha bevégeztettek, mérgekben főzi ki, majd csontjaikat a kunyhó köré szórja, koponyáikat pedig egy nagy ládában tárolja, amin a vasmacska pihen…

A képernyő kinagyítva mutatja a szemből repülő késeket, melyek a középpontba fúródnak, de Nadin meg sem rezzen. A boszorkány kényszeresen tapasztja fülét az ajtó túloldalához, ami talán kunyhójának is ajtaja, és a vágy-bosszú őrülete rázza összekuszált erezetét… A „képen” nemsokára Schrödinger macskája jelenik meg, amely kísérlet és valós lehetetlenség is egyben, mert a mikrovilágba (kunyhóba) zárt újabb macskát, mely fűrészelésre várt, Nadin egy tükör visszavert fényeivel kezdi izgatni. (A macska a kunyhóban, egy lyukacsos ládában – „mikrovilágban” – érzékeli a cikázó fény legkisebb kvantumait s lassan – mivelhogy tele van elektromos töltéssel – a tükör fénye minden egyes szőrszál által megsokszorozódik, olyannyira, hogy a macska (ráadásul fehér is), egyetlen áttetsző fénysugárzás lesz, tehát eredeti állapotához képest: láthatatlan. Ő itt a „detektor” szerepét tölti be, mely a mikrovilágú ládát, kunyhót, fényt: a Makro felé növeli… E macska tehát, önfényét túllépve, több mint terjeszkedő élő, ám önvalóját elveszítve: teljesen halott. Mivel e „kísérlet” egészen tudományos, mégis képtelenség, arra kell következtetnünk, hogy a fizika: Isten egyik legfurfangosabb játéka! – elmélkedik Nadin.

Az öregasszony, ennyi kiterjedő fényt nem képes elfűrészelni, így valószínűleg (ténylegesen) Indiába sem juthat el…

Nadin gyermekkorától gyűjti befőttesüvegekbe a különféle hajszálakat, a körmöket, a szőrcafatokat, illetve növényeket és földdarabokat, melyeket kiszemelt személyek elégetett fotóival fűszerez. „Rituális befőttek.” A rongyokba csavart kövek, ásványok, horgok és woodoobabák mellett szép számmal sorakoznak már mélységes szekrényében…

Ó, Shakti és Shiva – gondolja másnap Nadin, aki több hete nem szólalt meg, és az egyetlen ápolót is csak úgy viseli el, ha az fél szemét letakarva, kalózmonoklival jelenik meg, amikor az ételt és a gyógyszereket behozza. Shiva: kortalan (inkább közelebb az ötezredik évéhez), daliásan kunkorodó bajsza kacér, teljes lénye mégis visszafogott. Shakti: megtermett mell-izompacsirta, párjának lelki testvére; nőisége elefántokat is szülhetne. Mindketten kereskedők. Iker-üzletüket most nyitják ki éppen (Nadin a napfelkeltében, himbálódzva dobókockázik egy hintaszékben). – Ez itt óvszerkereskedés. Fallosz-szimbolikák, totemek, műtárgyak lekötözve, vagy vitrinbe zárva. Antropomorf lingamok. Tulajdonosuk a visszatartott magömlés fenségessége. Combtövén már-már kelés, köldöke környékén szinte üszkösödés. Ahogy ő, a pödrött-bajszú Shiva mondogatja: üszök-küszöb… – Emez pedig testépítő- és szépítőszerek mintaboltja. Csodás edzőgépek (és edzők) minden típusban és méretben. Kúrák, kikúrálások, csoportos izomterápiák (mindezt ízléses prospektusok mutatják), és egy kuriózum-terem, a kondi-kandi, melybe szépséges érmék által tekinthet be az ámuldozó, s ott: nyakatekert mutatványokban, élő bodylógusokban gyönyörködhet. Ez Shakti lét-területe…

Nadin most pár puha pápuát lépked át. Könnyed eleganciával teszi ezt, ahogyan a többi tetemet is légiesen lépi át (például a széttépet szőrmepapucsokat, melyekbe időnként kávét töltögetett), hiszen ma pihenőnapot tart a rendezésben, mert – mint motyogja –: a pásupata szekta tagjai ürüléket kentek az oltárra, felszentelt színpadjára. Pedig csak az ápoló löttyintette ki véletlenül a bablevest, amikor Nadin hevesen hadonászott…

A pelikán föltépi mellkasát, hogy fiókája aranyvért ihasson – suttogja az autisztikus Lány, majd így tovább: látok egy szögletes kőházat, a pincében Barlám és Jozafát, a királyfi-testvérek alszanak; őket, a hatalmas kőajtó előtt fekve: Dimnab és Kalilab, a két sakál őrzi. Egy másik teremben a vénséges rabbi, Eleazár szaval: „esik le zár, hullik le már, és készül a Gólem hamar; ó, Misna, Misna, Misna, halakha, aggada, Misna, Misna, Misna…” – Löw rabbi robotja szombatot szentségtelenített, mert a szavak félrezuhantak benne, de az én robotom, „Gólemem” (a főorvos) szentebb és tisztább (fehérebb köpenyű), mint bármelyik beszélő állat – gondolkodik Nadin, miközben a vizitek zajlanak. – Eleazár sem megy sokra, mert a sakálok szétrombolják varázslatát, és a két királyfi fölébred…

Kint, a falu főterén Maris Stellát (Mózes közeli utópia-testvérét) „Malleus Maleficarumba” fogják, mert baromfiaiból ólom ömlött, amikor le akarták vágni azokat, s ha póréhagyma vagy kardvirág közé keveredtek, oly gyorsan változtak ötféle nagyságú- és fajtájú madárrá, s úgy szaporodtak, mint a legyek. Több gazda halálát okozták, és ha egy-egy kéményre szálltak: vetélés történt ott, és a termés elfonnyadt… Jaj, Maris!, elégsz te máris, de emléked helyszínén elemi szellemek születnek tiltott házasságokból. Hableányokkal üzekednek a Hunok s egy új vérfertő-tó nemzetség bontja ki arcait…

Mélységes barlangban vagyok most (gondolja Nadin a szekrénybe bújva), s látom, hogy miként foszlanak le a falakról a fémek szerint fölfirkált világkorszakok. –

Szopom az ujjamat, majd számolok amazon s gondolkodom: bonyolult játék a notarikon, de harapdált kezem nagyon finom, ha más éppen nem érdekel… –

J. Visszarionovics Vili! Harmincmillió életet zúztál össze paranoiás rianásaid, gyermekkori sérelmeid (?) miatt… – Egy régi filmben a negatív szereplő a lelkipásztor volt, aki feketebárányokat őrzött a réten, s amikor bement a fogadóba az úrhölgyekkel úrvacsorázni, akkor a dombon lévő szent idő-mutató átfordult, akár a kereszt(csont), s így állott a kisfilm végére a feje tetejére a téves pillanat(világ)… –

Nem írok pergamenre, amióta Caj Lun föltalálta a papírt. Ő mérgezett eunuch volt, én magamba temetett nemtelen. – Jaj! Dzsingisz Kán megerőszakolja Aquinói Szt. Tamást; ezután fekete halál pusztítja Európát, s Dante a föld alá bújik; Kepler száz évet visszatávcsövezik Kolumbusz felé; Edward de Vere pedig Othello-szőlőt kíván. Marlowe megírja a Máltai zsidó történetét, melyben Barabás egy tömeggyilkos; kisvártatva Marlowe: kocsmában-hadonászó kések áldozata lesz, s talán csak egy utcalány siratja… – Jaj, mondom Dzsingisz Kán megerősza… – Nadin sztereotip ringatódzásba zuhan, de motyogása még átsejlik a szekrényből: Rembrandt megfesti a Tádzs Mahalt; ó, Bach, sok száz Wattba dugnak; a gőzgépek orgonadarabokat fújnak…

A tudás fonalai összegörcsölődtek bennem; immár a Nem-tudás tudását kell hirdetnem…

 

A szöveget a szerző fotói illusztrálják

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.