Jelige: Fábián – Rokonok

Jelige: Fábián

Rokonok

A nagyapám temetésére jöttek. Már kora reggel óta vártuk őket, de csak nem akartak megérkezni. Apám idegesen járkált ki a kapuhoz, a vonatnak már rég itt kéne lennie, Lina néni már járt nálunk, tudja az utat. Délben nem bírta tovább, és lement a buszmegállóhoz, de még elcsigázottabban jött vissza. Háromkor hívott fel minket egy érdi kocsmáros, hogy ott ülnek a rokonaink. A szomszéd vitte át apámat a presszóba, ott ült az egész család, fekete ruhában, nagy bőröndökkel. Eltévedtek egy kicsit, szabadkozott Annus néni, meg hát meg is szomjaztak.

Kiderült, hogy nem is együtt jött a csapat, Julika néniék a trolira szálltak a pályaudvarnál, bár életükben először jártak Pesten. Apám újból agyvérzést kapott, a kocsmából hívta fel a BKV központját, hátha találkoztak egy órák óta trolizó bőröndös különítménnyel. A többiek nyugtatgatták Fatert, hogy majd úgyis megkerülnek.

Egymás után özönlöttek be a fekete sereg tagjai, mindnyájan megszorongattak, és ahogy beléptek a kapun, sírni kezdtek szegény Lajos miatt. Tele lett velük a ház, és csak törölgették a könnyeiket a rongyzsebkendőikkel. Az öcsémmel kiszúrtuk, hogy a monogramjuk is bele van hímezve, és elhatároztuk, hogy összekeverjük a zsebkendőket.

Hamarosan előkerültek a nekünk szánt ajándékok is: én piros zoknit kaptam, az öcsém kéket. A zoknik törölközőanyagból voltak, és egy férfilábra méretezték őket. Kaptunk egy papírdoboznyi édességet is, cukornak látszott, de késsel kellett vágni. Rávetettük magunkat, még jó, hogy óvatos voltam, a testvérem egy nagy darabot gyömöszölt a szájába, amit egy cserepes virág földjébe ástunk el, amikor némi fuldoklás után sikerült észrevétlenül kiköpnie.

A sorból csak Rózsika lógott ki, nem sírt, és a könnyeit sem törölgette, csak ült a széken, és szorította magához a bőröndjét. Anyámnak nagy nehezen sikerült csak rávennie, hogy tegye le a táskát legalább a földre. Nemsokára kiderült, hogy a narancssárga műbőr koffer egy kakukkos órát rejt, Mutter nem akart hinni a szemének. De hát itt is van falióra, Rózsika, nem kellett volna magaddal cipeljed – mondta elképedve, de Rózsika rögtön rávágta, hogy az más időt mutat.

Az este közeledtével egyre nagyobb lett a hangzavar a szobában, és annyira elhasználódott a levegő, hogy ablakot kellett nyitni a hűvös márciusban. Az öcsém megszerzett egy monogramos zsebkendőt, és észrevétlenül áttettük másvalaki zsebébe.

Előkerültek az átcsempészett pálinkák, és Feri bácsi összeveszett Lina nénivel azon, hogy nagyapám tanú volt e vagy sem egy 40 évvel ezelőtti esküvőn. Már vágni lehetett az olcsó dohány füstjét a szobában, amikor a szomszéd bezörgetett, hogy megvannak a rokonaink. Még mindig a trolin ültek, a garázsba készülő sofőr jelentette be őket a Központban. Mivel csak a szomszédnak volt kocsija, meg amúgy is csak ő volt már józan, felajánlotta, hogy bemegy értük a városba. Anyám megpróbálta leírni a rokonok kinézetét, de Karcsi csak legyintett. Ne fáradj Ágikám, meg fogom ismerni őket. Jó óra múlva érkezett meg velük, apám 10 évet öregedett, mire Julika néniék épségben előkerültek. Újabb ajándékokat kaptunk, két pár piros 41-es zoknit. Még van valami, mosolygott Julika néni, és egy doboz ragacsos zselét húzott elő. Az öcsém sápadtan hadarta, hogy sajnos, nem ehetünk már cukrot éjjel 1-kor, de Julika néni erősködött, hogy most az egyszer megengedi majd Anyu.

A temetés másnapjára megérkezett a koratavasz, apám városnézést tervezett az utolsó, rokonokkal töltött napra. Büszkén vitte fel a sereget a Várba, hogy lenyűgözze őket az eléjük táruló panorámával. Nemzeti Galéria, Hadtörténeti Múzeum, vége-hossza nem volt a terveinek. Lihegve értünk a dombtetőre, percekig szótlanul gyönyörködtünk a napsütötte városban. Feri bácsi törte meg elsőként az áhítatot, elragadtatott kiáltásával. Micsoda flekkenező hely az ott! Apám becsületére legyen mondva, hogy az első döbbenete után megadóan intézkedett, 100 forintjába került, hogy a pincér a várdomb tövében szervírozza a sült húsokat.

Ezt a képet őrzöm róluk: ott ültek a fűre terített fekete felöltőiken, sós könnyük a flekkenre hullott, a műbőr bőröndjükből vég nélkül előkerülő házipálinkát töltögették, verejtéküket az összecserélt zsebkendőikbe törölgették, miközben Lajosról anekdotáztak, 1984 napos márciusában, az én azóta rég halott, drága rokonaim.