Jelige: Solary

Solary

 

vagy

A naposztogató

 

Félórája áll a teapolc előtt. Rendre kiolvassa a teásdobozok oldalait. Mosolyog, s halkan tereferél önmagával. Talán ilyenek az ittfelejtett angyalok. Időtlenek. Kopott kabátban ragyognak, teaillatokban.

– Csudajó, hogy itt vagy, a zsályát nem érem el. Levennéd?

Lehetetlenség nemet mondani. Gyönyörű arcránc-koreográfiája van.

Mosolyog. Vagy inkább nevet. De azt mintha egyfolytában tenné. Ujjong és tapsikol annak örömére, hogy a kosarába került a zsálya is. A tekintete színültig játékkal.

– Gyere Bagoly, teázzunk egyet!...Ugyan már! Ez csak játék. Magamjáték.

Névkiötlős. Nevess már és lépj! Csodajó helyen lakom.

A kasszánál mosoly-szerva.

Sorozatos ledöbbenéseimen lassan úrrá leszek. Egy ismeretlen hölgy, anyó, vagy tünemény, fene se tudja, hogy hogyan, de seperc alatt lebagolyoz, aztán teára hív az otthonába. Belémkarol, mintha csak vinni akarná a vállam-nyakam merevgörcsével együtt minden nyűgömet. Eredetileg sajtért mentem az üzletbe és nem is tudom, mikor volt az a pillanat, amikor kiesett az akaratomból a sajt.

Valami történik velem. Valami felfoghatatlan. Vagy álmodom ezt az egészet, vagy egy ismeretlen dimenzió vonzata lettem. Megyünk az utcán, ketten, szorosan egymás mellett, összekarolva. A nevét se tudom, a címét se, és azt se, hogy tulajdonképpen mit akar tőlem. Alig bírom tartani vele a tempót, holott csak sétálunk.

Szürke a város. Büdös. Hétfő íz van az emberek szájában. Február végi naptalanság. Tócsa és latyak mindenütt.

Festetlen a hajam és rétegesen törik a körmöm, mint a hájas tészta. A szürke műszőr-sál meg csak egyre vedlik a nyakamba. Kivagyok. Ki vagyok?

– Tudod Bagoly, már hetven éve élek itt, ebben a városban. Itt is születtem. Szép ez a város, nemde?...Összeszoktam szedni az illatokat. Ez csudajó móka. Szinte jóllakom, mire hazaérek. Ott a sarkon isteni lángos illat van. A tócsák ilyenkor a legérdekesebbek. Amikor enyhén fúj a szél. Mindig megtippelem, hogy mi lebeghet a következő tócsa tetején. Cigarettacsikk, maghéj, rágógumi. Azon jót tudok kacagni, ha nincstelen egy tócsa. Csudajó, hogy hétfő van, még friss hét-zamat mindenütt.

És nevet, szinte egyfolytában. Még arra is rávesz, hogy találjam ki, mi lehet a következő tócsa tetején.

– Buszjegy – bököm ki, a hangomtól is meghökkenve.

Lényem egyik része üzeni, hogy nagy valószínűséggel megzakkantam, míg a másik én-fél élvezi a játék izgalmát. Narancshéj-hajó köröz a tócsa közepén.

És nevetek. Nem tudom, hogy min, csak nem lehet röhögés nélkül kibírni...Istenem, hosszú hetek óta nem mosolyogtam, és nem tudom, mikor nevettem utoljára.

– Solary.

– Tessék?

– Így hívnak. Mármint engem. Solary. És meg ne próbálj magázni-nénizni!

Legalább, most már neve is van annak a lénynek, aki a tócsázásba is belevitt.

Túl vagyok a negyvenen. Nem sokkal túl, de túl. Nem trauma, csak tény. Makacskodó ráncok a szemem körül. Minden reggel visszaköszönnek.

Igen, mindenki visszaköszön. Szinte mindenki. Ez is egy olyan Solary-féle jelenség. Egyértelmű, hogy neki köszönnek, és mosolyognak. Valamennyien. A rendőr, az eladó, az újságárus, az utcaseprő, a kismama, a prosti, a hajléktalan, még a banki alkalmazott is.

– Itt fel a lépcsőn Bagoly! Megjöttünk. Csudajó  hely ez. A jelzőnél megállnak a

buszok. Ez is jó móka! Esténként az ágyba fekve, tudni, hogy hány percet késnek. A jelzőn túl ott a megálló. A 21-es busz mindig késik. Négy és fél percet. Az az utolsó járat, azután már nem jön több. A 21-esen mindig jót kacagok. Nevetve buggyan ki belőle minden szó. A lépcsőház enyhén szólva lepukkant, pisi szagú és huzatos. Nincs ajtó, az ablakba nincs üveg. A lépcsőn szemét, a korláton galambszar. Ételszag és cigarettafüst egyveleg. És  Solarynak ez a hely csudajó. Amikor belépek a lakása ajtaján, még remélem, hogy az állam a helyén van.

– Napodú. Csudajó mi? Le ne húzd a cipőd Bagoly! Elsüllyesztem a Jucit és főzök

egy teát. Szép a sálad, azért egy kis sárga a pokolba vinné. Ide ülj a fotelbe!

Strandgarzon. Legalábbis én így mondanám. A rongyszőnyeg alatt nincs parketta. A szőnyeg fölött viszont minden van. Naptúltengés négy fal között. Sárga flotir napocskák mindenütt. Hímzett szemekkel, sugárig érő szájjal. A sarokban penész és egymásba csimpaszkodó napocskák. Sárga minden árnyalatban, és nap minden méretben. Ragyogó létminimum.

A teagőz hamarabb érkezik meg, a hárs illata talán tolakodóbb is a többinél. Juci, a varrógép muzeális darab, ott áll a sarokban, és mégis itt, majdnem mellettem. Solary motyogva, alighanem bocsánatot kér tőle, aztán elsüllyeszti.

Vastag üvegpohárban aranylik a tea. Solary leül egy hokedlire, végigsimítja a tarkóján szorosan összefogott hófehér haját és mosolyog.

– Sok gyógyteát igyál Bagoly! Az jót tesz majd a lelkedre is. Csupaszon. Cukor és citrom nélkül. És inkább nevetéssel igyad. Úgy csudajó.

– Honnan tudod, hogy milyen a lelkem? Nem is ismersz.

– Feszült vagy Bagoly. Idejövet úgy szorítottad a karomat, azt hittem, hogy eltöröd.

– Bocsánat. Nem vettem észre.

– Kortyolj és figyelj. Csudajó, hogy itt vagy. Ne görcsölj többet! Csak nézd a dolgok

napos oldalát. Februárt írnak a naptárak... Nézd, nálam mindig július van. A napban élek.

Játék ez is. Mint minden más. És ez csudajó. Ezeket a napocskákat ajándékba adom... És csak annyit kérek, aznap mosolyogjanak rá valakire.

– Idejövet, akik köszöntek...

– A napos emberekre gondolsz? Csudajó móka ez. A rendőr ordított rám a maga nyelvén. Gondolom, valami olyasmit, hogy kotródjak onnét. De én minden nap kimentem hozzá az útkereszteződéshez. Egy egész kicsi napocskát kapott, hogy elférjen a zsebében. Nagy gondjai voltak. Azt hiszem épp válni készült...Egyszer járt itt, ivott egy teát és hazament... Ha arra járok, úgy látom mosolyog. A családjával maradt. Valahogy boldog lett. Csudajó mi?

– Hogyan csinálod?

Solary kerekre mereszti a szemét és nevetni kezd.

– Épp ez az, hogy semmit sem teszek. Isznak egy teát és elmennek. Honnan tudnám, hogy mit hagynak itt? Ki láthat bele az emberek lelkébe?

– Visszajárnak ugye?

– Egyszer mindenki visszajön. És mindig hoznak egy sárga flotir törölközőt. De maguk se tudják, hogy miért. Persze csudajó, mert abból én újabb napocskákat készítek.  Másoknak.

– Kár, hogy nincs több korty tea – motyogom magam elé.

– Úgyis mondhatnád, csudajó, hogy már mehetek.

Nevetünk. Nyúlok a kabátom után. Solary mögöttem tipeg, egy vigyorgó okkersárga napocskával.

– Ezt varrd föl a sáladra, Bagoly! Illik hozzád...a pokolba viszi.

Ahogy megérinti a tenyerem, valami különös érzés tör rám. Mintha lebegnék.

Könnyű lesz bennem valami. Oldódik a merevgörcs a nyakamban, a vállamon. Nyitom az ajtót. Kilépek a lépcsőházba. Utánam szól.

– Hé, Bagoly! Hidd el már végre, hogy jó anya vagy.

Megborzongok. Érzem, ahogy a karomon felállnak az apró szőrszálak.

Visszanézek. Solary ott áll fönt az ajtaja előtt, kapaszkodom a galambszaros korlátba és nevetünk. Lila galamb repül be az üvegtelen ablakon és hársillatú a sálam, a kabátom. A huzat egy hajtincset az arcomba simít. Mosolygok.

A város tarkán lüktet. Figyelek az illatokra, tócsákra, emberekre. A Bagoly, az jó név, szürkeség-bölcsesség egyveleg.

Február van. Gyönyörű flotirnapos február. És nem lehet nem mosolyogni.

Egy csodálatos kisfiú, csodálatos anyukája vagyok.

Ezt érzem...És el is hiszem.

Dúskálok az ajándékaim között: mosolyban, napban, máshogyanban, görcstelenségben, magában a puszta létben.

Megyek hazafelé. A családomhoz. Férjemhez, fiamhoz. Viszem magamban a Rendet, hogy hosszú hónapok óta végre gyűrött legyen alattunk reggelre a lepedő.

Kinyílik az autóbusz ajtaja és felszállok a 21-es járatra. Kilyukasztom a jegyem és a sofőr mögé ülök. A negyedik megállónál megérintem a vállát.

– Elnézést, szokott ez a busz késni éjfél után...az utolsó stáció előtt?

– Kések. Minden este...négy és fél percet. Csak egy jelzés ez. De jó dolog.

– Miféle jelzés?

Rámmosolyog. Színevesztett napocska táncol a slusszkulcson.

– Csak jó éjt kívánok...Tudja nincs telefonja az édesanyámnak.