Ugrás a tartalomra

.

Lovaglás az éjszakában - Vasárnapi levelek II/13.

 

Belenéztem, mert bele kellett néznem a múlt feneketlen kútjába, ahol végtelen sok elholt lelket találtam, afféle ágakban, gazokban csüngtek a kút peremén, s midőn meglátták, hogy valaki végre lepillant reájuk a mélybe, úgy érezték eljött az idő, a lehetőség, hogy belecsimpaszkodjanak abba az élőbe, s befejezetlen életeiknek megadhatják a teljes ívet.

 



Lovaglás az éjszakában

 

 

Fáklyámat belehajítottam a kút éhes szájába és láttam férfiak és asszonyok végtelen sorát, a történelmen túl nyíló világok különös arcait, valamit, amit élő ember csak nagyon-nagyon kevés látott, közülünk európaiak közül is talán csak az egyetlen Orfeusz, Dante, Blake, Swedenborg.
De mit fogok kezdeni ezzel a tudással? Ha lenyújtom kezem a kútba béránt az örvény, ha vödrömet eresztem le ismeretlen vizek, fekete tükrű tavának hullámaiból meríthetek, melyet holtak könnyeztek össze a mélybe. Íme az élőknek nincs fogalma, hogy mekkora öröm a fény, mekkora öröm, hogy egymáshoz szólhatnak, hogy érinthetnek, hogy mindig van lehetőségük - minden áldott reggel és nappal és este - hogy életük beteljesítsék. E mélységet megláttam akkor, mikor férfivá érve válaszúthoz értem, mikor láttam, hogy közvetlen környezetem is válaszúthoz ért, mikor hazám és a világ is ismét válaszúthoz ért, mikor világossá kellett lennie annak, hogy kik azok, azok a nagyon kevesek, akikre valóban számíthat az ember, akik szeretnek igazán, akik megmaradnak, akik ebben az életben végeredményben valóban játszótársak.
Ifjúságom a zöld vadont, szabadnak hittem és öröknek, ahogy a költő mondja, s aztán az egyik éjjel arra riadtam, hogy a száraz ágak, hogy zörögnek. Magunk vagyunk angyalainkkal és démonainknak, s mint valami bor, úgy erjedünk testünkben, ami a hordó, s amikor felforr a must, a hordó megfeszül, a fa alig bírja a nagy nyomást, ami elkerülhetetlen, ami talán halogatható, amely elől talán lehet nőkbe és mámorba menekülni, ám annál töményebb és erősebb, mikor eljön a forrás, a borrá válás ideje.
Arra ébredtem néhány napja, hogy kegyetlenül fáj a lét, fáj minden és mindenem, nagyon fáj  fejem, a mellem, a hátam, a szívem, hogy vagyok tehát. Nappalra csillapodott. Talán a fény. Aztán megint. Közben Lizettel végigbeszéltük valamennyi félelmem, az elmúlt idő sűrűségét, sem nyugtató, sem fájdalomcsillapító nem ért annyit, mint regisztrálása annak, hogy igen: félek. Ez a félelem - páni félelem volt, tehát a sajátom, tehát képzelt. Az elmúlt időszakom annyira megterhelt, annyira elfáradtam érzelmileg és fizikailag, hogy nem volna most szabad két hétig mást csinálni csak pihenni, egy kertben ülni és tervezgetni, barátaim kéziratait olvasni, és szeretni és szeretve lenni. Utána újra és százszoros erővel, félelmeket megértve és legyőzve élni és alkotni. Ennyi a terv.
Nem tudom pontosan, hogy mi lesz holnap, de meg tudom mondani, hogy mi az élettervem. Ez fogalmazódik meg bennem, s a remény, hogy tulajdonképpen már tudom, ismerem, és szeretem azt a csekély embert, akik cinkostársak, fegyvertársak, barátok ebben a tervben. Ide jutottam, de még gyötörtek a fájdalmaim, s talán a legrosszabb a folyamatos kedélyállapot változások voltak, melyeknek hatására, egyik pillanatban szorongva zokogtam, a másikban viszont értetlenül vigyorogtam mindenen. S mindenhez az éber tudat, amely ezt az egész fertelmes átlényegülést, forrást, borrá válást, mint valami borász, minden másodpercét elemezte, sőt élvezte, hiszen amikor átlépünk egy kaput elhagyunk valamit, de valami új is kinyílik előttünk. Meghalunk, de újjá is születünk. Elhagyunk egy régi világot, de megtalálunk egy újat.
A Tavival és Lizettel értünk Vasvárról lóval a cicellei templomhoz, Zsennye mellé napnyugtakor. Éppen csak beléptem a templomba, már rosszul lettem. Míg ők Dorfmeister freskóit nézték, a kriptában 22 Sennyey csontváza aludta a templom alatt örök álmát, én elbotorkáltam a dimbes-dombos temetőben, amely a Cicelle sárga tornya körül húzódik.
Egyszer csak eldőltem.
Ott feküdtem a fűben. Csak lassan kászálódtam föl, a környező napraforgó mezőkben kószáltam, a kútnál vizet nyomtam egy falubeli öregasszonynak, aki a sírokat jött megöntözni. "Messziről teccik jönni?" - kérdezte. "Messziről." - mondtam. Mosolygott, s szemei századokon ragyogtak át.
Ekkor ájultam volna el másodszorra, ha Lizette és a Tavi hirtelen utánam nem nyúlnak. "Lóra!" - kiáltotta a Tavi. "Csak bátran, menni fog!" - Lizette lila kendőjét hosszan csavarta körénk védőpajzsként a múlt kútjából előlépő végtelen mélység ellen, s egyre erősebb szél, egyre nagyobb vihar keveredett. "Zsennyei, itt az idő!" - kaptatott mellém drága Tavi barátom, miközben ágyúdörgést és csatazajt hallottunk - "Induljunk!" A szél és az árnyék összekeveredett. Minden eddigi állapot egybeállt. Lovam szerényen mellém lépdelt, minden erőmet összeszedve felkapaszkodtam rá. Lizette lila sáljának fodraival az árnyak völgyén utat vágva vágtatott előre, a Tavi lovam kantárát szorosan fogva húzott maga után. Az árnyak visszahúzódtak a múlt kútjaiba, mi pedig az élők zöld völgye felé lovagoltunk az éjszakában. Kezünkben a fény.   
 

 

 

Weiner Sennyey Tibor
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.