Ugrás a tartalomra

Jász Attila: Elhallgatott költők. Avagy a szabadság ára - 2008 október

„Ezek a kijelentések a szabadságról szólnak, melynek tartalmára vonatkozólag újból és újból
kétségek merülnek fel. Mert amiről itt beszélni kell, az nem valamely egyértelműen megadható tárgy.”
(Kurdy Fehér János: Tokei-ihto és a 2. nyelv)

 

Jász Attila

 

 

Elhallgatott költők

 

 
Avagy a szabadság ára

 

(A rendszerváltás és környéke hívószavakban – vázlat)

Megjelent 2008 októberében - Elhangzott Szófiában.

 

(szabadság, szerelem, hirtelen) Csupán az egyszerűség ked­véért érdemes az 1989-es esztendőhöz kötni – a politikai és gaz­dasági rendszerváltozáshoz – azt a kulturális struk­tú­ra­vál­to­zást, amely látványosan átalakította az irodalom in­téz­ményrend­szerét is. Szellemi értelemben azonban a változás már 1986-ban bekövetkezett, Nádas Péter Emlékiratok könyvének és Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című mun­kájá­nak a meg­jelenésével, ezzel már az akkori kritika és a mai iro­da­lomtörténet-írás is egyetért. A magam részéről ugyanilyen fon­tos dolognak tartom Hamvas Béla Karnevál című nagy­re­gé­nyének megjelenését is, mindenképpen méltó társa a másik ket­tő­nek, noha jóval korábban keletkezett, megjelenése jelzi, hogy a szabadság érvényesülési lehetőségei tágulnak. (Hiába is hangoztatják irodalom- és társadalomtudósok, hogy nem ke­rültek elő az asztalfiókból publikálatlan remekművek. Hamvas teljes életműve mellett mindenképpen meg kell említeni fe­le­sé­gé­ét, Kemény Katalinét, és két kevésbé ismert, ám jelentékeny gon­dolkodóét, Szabó Lajosét és Tábor Béláét. Az ő nevüket szin­tén a rendszerváltozás dobta felszínre, noha életműveik fel­dol­gozása minimálisan történt meg.) És ott voltak még az elzárt fiókban az alternatív kultúrát kép­viselő, a három T (Támogatott-Tűrt-Tiltott) tiltott verzióját megtestesítő neo­avantgárd szerzők tel­jes életművei, akik versírás mellett happe­nin­gek­kel, ak­ciókkal, in­stal­lá­ci­ókkal, sőt filmkészítéssel is fog­lal­koztak. Gon­dolok itt elsősorban a leg­uni­verzálisabb al­kotóra-gon­dolkodóra, Erdély Mik­lósra, a váratlanság pró­fétájára, akinek ’89 előtt egyetlen verseskönyve je­len­hetett meg 1974-ben, az is Párizsban, a Magyar Mű­hely gondozásában. (Ám éppígy elemzésre méltó volna – nem csak „rács­rob­ban­tó” költészete, hanem – Hajas Tibor teljes életműve is, mely néhány éve jelenhetett meg egy gyűj­te­mé­nyes kötetben, végre.) Úgy látszik tehát, az el­múlt 50 év adósságai törlesztéséhez, partra ve­tüléséhez is év­ti­zedek lassú hullámai kellettek…

Van abban valami megrázóan tragikus mo­men­tum, hogy amikor az emberre rászakad a régen várt sza­bad­ság, hirtelen nem tud vele mit kezdeni. Azzal, hogy most minden lehet. Eddig rejtve lehetett csak közölni a mondanivalót, a leg­fon­tosabbat, a szabadságvágyat, az elnyomó rend­szerrel való szembeszegülést egy olyan nemzet irodalmában, ahol a szabadság mindig egyet jelentett a szerelem metaforájával. Ahol a sze­re­lemről szóló legegyszerűbb dalok is romantikus módon a szabadságról szóltak évszázadokon keresztül. Ko­ráb­ban az erotikus töltetű művek csupán a nyelvi ha­tá­rokat feszegették, gondolok itt leginkább nyugatos, ese­tenként újholdas költőink műveire és fordításaikra, ám ’89-től ezek a nyelvi határok is egyértelműen felszakadtak, le­dől­tek, így jó pár évig a szexualitás volt a felszabadult köl­té­szet egyik fő témája. A legszem­léletesebb példa erre Lator Lász­ló költészete, évtizedeket kellett várnia a szocializmus idején, hogy tiltott szerzőből tűrt lehessen, megjelenhessen végre, negy­ven­évesen az első kötete. Noha költészete látszólag az új­hol­da­sok objektív poétikájával rokonítható, erotikusan is túlfűtött táj­leírásai nagyon is aktuális érzéseket és gondolatokat takartak. La­tor váltása – mely a társadalmi rendszer változásával nagy­já­ból egybe esik –, személyesebb megszólalása, a szexualitást az elesettséggel és emlékekkel társító versei ezt a szellemi ér­te­lemben történő változást is szemléltetik. Még akkor is, ha nagy valószínűséggel ez a váltás a költő életében bekövetkezett sze­mélyes tragédiából (felesége elvesztéséből) is fakadhat.

Ám számos példát lehetne találni durvább határátlépésekre is, melyek a szexualitás határán messze túlkalandozva por­no­grá­­fiába hajlanak. Ám ahogy az újságosstandokon hirtelen meg­je­lenő szexlapok dömpingje néhány év után automatikusan alább­hagyott, az irodalmi szövegekből is kikoptak lassanként az indokolatlanul pornográf részletek. Hisz tudjuk, a sza­bad­sá­got, a demokráciát éppoly nehéz megtartani, megőrizni, mint meg­sze­rezni, kivívni. Sőt, talán nehezebb. Mert az igazi sza­badság nem a korlátok hiányán múlik, hanem éppen hogy a kol­lek­tíven egyeztetett korlátok között működik csak rendesen. (Mint ahogy Witt­genstein is figyelmeztet minket: „…arra sin­cse­nek szabályok, hogy milyen magasra vagy milyen erősen sza­bad röpíteni a labdát a teniszben, ám a tenisz mégis játék, és van­nak szabályai is”). En­nek a felszabadulás utáni periódusnak egy emblematív és ko­moly munkája Csehy Zoltán fordításkötete (Hár­man az ágyban), melyben azt a célt tűzte ki maga elé a fia­tal felvidéki költő, hogy a már ismert ókori, erotikus verseket úgy fordítja le, ahogy azok (szerinte) ténylegesen szólnak, és nem úgy, ahogy például Babitsék túlfinomítva, óvatosan köz­ve­títették. Arra a kérdésre, hogy a felszabadulás okozta eufória és lehetőség létrehozott-e nagy műveket, Csehy fordításkötete vagy Lator László öregkori költészete mindenképpen pozitív vá­laszaspektusok.

(betegség, halál, némaság) Sokan haragudtak a mára vi­lág­hí­rűvé lett Máraira 1989-ben elkövetett öngyilkossága miatt. Hogy nem volt képes tekintettel lenni, nem tudta megvárni a Fel­szabadulást. Ám a közel kilencvenéves, félvak és teljesen ma­gá­ra hagyatott, egyedül élő író ötven év emigráció után talán már beletörődött a reménytelenségbe, és nem hitte, hogy művei újra megjelenhetnek Magyarországon (az orosz birodalmi had­sereg távozása után).

Hasonló módon haragudhattak volna a – betegsége miatt – Ma­gyarországra áttelepült vajdasági költőre is, Sziveri Jánosra, aki feledhetetlen soraival jellemezte a múlt rendszert („nem Páris, sem Bakony / vér és takony”), hogy képes volt a rend­szer­változást követően meghalni. Sőt, az akkori, reménytelinek tűnő helyzetet sötétre festeni, s a jövőt kilátástalanra hangolni. Posz­tumusz kötetének (Magánterület 1991) egyik utolsó ver­sé­ben (Kivezetés a filozófiából) írja:

„Fűszál sehol és bokor mi van
ágbogán szárad hat kezeslábas
tisztára mosnák agyunkat jólesőn
de éled a pépben egy BMW 500-as”

Hasonlóan reménytelennek látta az akkori helyzetet, a felszabadulás árnyékában is, a Romániában élő magyar költő, Szőcs Géza. (Őt nem a halál hallgattatja majd el a rend­szer­vál­to­zás után, mint Sziverit, akinek gyönyörű verset ír, még éle­té­ben, Gyónás a cethalban címmel: „Isten kezében gégetükrök, vizs­gálja gonddal / a beteg bálna torkát , szívét és mellhasát / s tük­rében minket is figyel, / s látja, hogy testünket fájdalom járja át…” Utalva a költőtárs gégerákjára…) Szőcs – ironikus módon – már csak az indiánokban bízik, hogy „nem hagynak cserben minket”. Segesvárt idézi meg a magyar történelemből, milyen jól is jött volna, ha legalább az indiánok segítségünkre sietnek, ha már Európa cserbenhagyott minket. („Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket.”) És felvillantja annak a le­he­tőségét a költő, ha a döntő csatában vesztésre álló Bem apó in­dián lovascsapatot kapna segítségül. Ám az Indián szavak a rá­di­óban című vers egy kíméletlen és pontos vágással (a múlt­ból) a jelen szakadékába löki olvasóját, amikor azt írja: „Indián test­vérem, nekünk már rezervátumunk sincsen.” A törzs a cuk­rász­dában verődik össze leginkább, írja indián költő barátjának ajánlott versében Szőcs Géza. Az apropót pedig az adja, hogy 1985-ben William Least Heat Moon indián költő Budapesten arról számol be fölszólalásában, hogy „Szőcs Gézát házi őri­zetben tartják és a lakásra felvigyázó rendőrnek utasítása van rá, hogy ha a költő leül az írógéphez, tépje ki a papírt a gépből.” Moon arra szólította fel a román kormányt, hogy „a költőket te­kintsék nemzeti kincsnek”. Szőcs Gézának ez a legendássá vált indiános verse 1989-es utolsó önálló verseskönyvében (A si­rálybőr cipő) jelent meg, majd két év múlva a korábban meg­jelent és azóta hozzáférhetetlen (Romániában megjelent) ver­ses­könyveiből adott ki egy gyűjteményes kötetet (Sz. G. utolsó ver­seskönyve alcímmel). Azóta nem ír verset. Drámát, librettót, pró­zát lehet olvasni tőle. Ám az a nyelvjátékokkal dúsított, rop­pant szellemes és sűrített, legszimpatikusabb, iróniával fű­sze­rezett hazafias költészet megszűnt létezni és áramlani Szőcs Gé­zá­ból. És sajnos, azóta se tekintik a költőket nemzeti ér­téknek… – nálunk sem.

Nem lett nemzeti kincs a 70-es évek Magyarországának köl­tő­sztárjából, Bari Károlyból sem. A rendőrség őt is gimnazista ko­ra óta megfigyelés alatt tartotta, meghurcolta, majd másfél év­tizeden keresztül ellehetetlenítette a bükkaranyosi cigányfiút. A nyolcvanas évek elején alig tudta megjelentetni harmadik ver­seskönyvét, majd mintegy költészetét összegző (vagy le­számoló?) gesztusként 1985-ben válogatott verseit adja ki A va­rázsló sétálni indul címmel. Már e könyvében is feltűnnek kép­ző­művészeti törekvései, saját illusztrációi és egyfajta vál­tás­kísérletként: képversei. 1992-ben radikálisan megrostálja sa­ját életművét, és 21 vers címmel kiadja. Megjelennek külön kö­tetben képversei, gyűjtései és fordításai, ám elhallgatásra van ítél­ve szakmája részéről is, nem hogy nemzeti kincsnek te­kin­te­né bárki. Ami óriási veszteség, hiszen Bari remek egyensúlyt te­remtett verseiben a népi gyökérzetű látomásos líra és az el­vontabb, gondolati, ún. tárgyias költészet között.

    „Zúzmara-agyaras kavics vagyok,
    az vagyok már én, az vagyok.
    Lakatlan piros avarban gázol,
    szökik a szép fény. Hallgatok.”

Szőcs Géza maszkjátékos költészetével számos rokon vonást ta­lálhatunk Baka István két utolsó verseskönyvében (Sztyepan Pe­hotnij testamentuma, 1994; November angyalához, 1995). Ahogy Szőcs is előszeretettel használ és működtet alteregókat, vél­hetően egyik nagy kedvence, Fernando Pessoa ösztönzésére, úgy Baka is igyekszik leválasztani magáról a költői ént. A masz­kok, ahogy Szőcsnél is, rendkívül változatosak, Háry Jánoson és az elkoptathatatlan Yorickon át egészen Baka orosz al­ter­egó­já­ig, Sztyepan Pehotnijig. (Ez a név Baka nevének orosz for­dí­tása.) És Baka, mint orosz műfordító (Mandelstam, Brodszkij) el is játszik azzal a lehetőséggel, hogy e fiktív orosz szer­ző műveit ő csak tolmácsolja. Ezért aztán a címek, a játék tel­jessége kedvéért oroszul is meg vannak adva a kötetben, mint­ha visszakereshetőek lennének egy eredetiben. (Mintha len­ne egyáltalán egy eredeti is.) Ily módon a kötet egyszerre lesz egy fiktív és egy valós költő lírai önéletrajza. Pontosabban tes­ta­mentuma, hiszen a fiktív szerző – a játék értelmében – már nem él, a va­lós pedig tisztában van betegségének halálos ki­me­netelével. E kettősség kibontása és meta­fo­ri­zált­sága teszi Baka élet­művében leg­je­len­tő­sebbé ezt a könyvet, és ezáltal válik a rend­szerváltozás utáni magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb al­ko­tásává is. Egyszerre utal tehát egy nekünk távoli, múltbeli kul­turális hagyományra, és a nagyon is aktuális magyar vi­szo­nyokra:

    „E korszak semmitől sem ódzkodik.
    Rút katlanából ránk borult a szenny.
    Tedd le a tollad! Torkig ér a menny.”

írja a Hodaszevics Párizsban című darabban.

Ezzel a két utolsó könyvével Baka István a rend­­szer­váltás utáni magyar irodalom egyik le­hetséges útját mu­tatta meg és járta végig. Kár, hogy a mai napig nem ta­lál követőkre. Ahogy sajnos Sziveri és Szőcs köl­té­szetének foly­tat­hatóságára sem talált még rá igazából a kortárs költészet. E korán elhallgatott – igazán nagy for­mátumú, már bizonyított, eredeti – költők, illetve köl­tészetek sorsa nem attól válik tragikussá, hogy úgy­mond idő előtt, viszonylag fiatalon meghaltak, illetve meg­halt Szőcs Gézában, ill. Bari Károlyban a költő, ha­nem hogy mára a felejtés emlékműveivé lettek. Szi­veri és Szőcs majd két évtizede megjelent gyűj­te­mé­nyes kö­te­tei­vel éppúgy, mint a folyamatosan megjelenő élet­mű­so­ro­zat darabjaival Baka. (Bari Károly járt a leg­rosszabbul, neki még a nevét sem emlegeti ma­nap­ság senki.)

(határon túl, kisebbségben, küzdelemben) A magyar or­szág­ha­tárokon túli, kisebbségi magyar irodalom nehéz helyzete a környező szocialista országokban éppúgy jellemző volt a felvidéki alkotókra is, mint az erdélyi vagy a délvidéki szerzőkre. A felvidéki fiatal alkotók próbáltak együttesen fellépni Iródia csoport néven, antológia jellegű füzetekkel, ám az akkori csehszlovák államhatalom az 1983-ban indult kezdeményezést három év múlva hivatalosan is betiltotta. Ám a mai szlovákiai magyar irodalom jeles alkotói közülük kerültek ki. (Egyik legtehetségesebb alkotótársuk, már az iródiás korszakban, igen fiatalon is roppant eredeti – kafkai mélységű és márquezi színességű – szövegeket író Talamon Alfonz, tíz évvel később, 1996-ban, éppen legintenzívebb alkotói periódusában, baleset következtében végleg el­hall­ga­tás­ra kényszerül, sérüléseibe belehal.)

Hasonló történetek játszódtak le korábban Újvidéken is, po­litikai okokra hivatkozva betiltották a Tolnai Ottó által fő­szer­kesztett Új Symposiont, majd leváltották és börtönbüntetésre is ítélték Tolnait. Tolnai alkotó és szellemi társa, Domonkos Ist­ván, akinek Kormányeltörésben című legendássá vált verse („én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg / elnökök vezérek” stb.) nyilván szerepet játszott az Új Symposion betiltásában, néhány év múlva úgy érzi, hogy helyzete Jugoszláviában kilátástalanná vált, Svéd­országba költözik, és igen hosszú időre, egészen a 2008-as könyvhétig elhallgat. (Nem számítva tehát ’98-as, Ma­gyar­or­szágon megjelenő, válogatott kötetét, melyben talán egyetlen azóta, Svédországban keletkezett darab szerepelt.)

Az 1956-os forradalom (vagy korábban, az ávós üldözések) miatt nyugatra menekült magyarországi írók is igyekeztek megteremteni saját orgánumaikat második hazájukban, Franciaországtól Amerikáig. Ezek a szerveződések többnyire baráti alapon jöttek létre, saját szellemi elképzeléseiket valósítva meg. Ám ezek a kiadványok és találkozók nem pótolhatták az anyaországi kultúrából való kirekesztettséget, hiába igyekeztek mind több magyarországi szerzőt bevonni, szereplőként vagy szerzőként. Valójában a rendszerváltozás rövid távú nyertesei mindenképpen a Nyugaton élő írók voltak, mivel (élet)műveik végre itthon is hozzáférhetővé váltak, több évtizedes késedelem után, de bekerülhettek az összmagyar irodalmi vérkeringésbe. Sokan hazaköltöztek közülük, sokan kétlakivá váltak, s élvezték a „váratlan” szabadság adta lehetőséget. Ugyanakkor, az életük javát nyugaton (le)élő irodalmárok természetesen nem tudtak – kevés, de jelentős kivételtől eltekintve – az itthoni szabadság mámorosító erejétől átitatódva szellemileg megújulni. Így volt ez az emigráció egyik legszikárabb, kezdetektől az elhallgatás démonával harcoló, idén nyolcvanéves Csokits Jánossal is. Egész életén keresztül – idegen országokban körömszakadtáig küzdött anyanyelve megtartásáért – egyetlen vékony (száz oldalas) költői életművet adott ki újra és újra, átírva és átszerkesztve. Hiába költözött haza ötven év „száműzetés” után Magyarországra ’99-ben, alapvetően nem írt már új verseket, mára úgy tűnik, teljesen elhallgatott. (És egy ilyen idős költőnél joggal feltételezhető, a visszaköltözés gesztusa is inkább a szimbolikus hazatérést szolgálja. Nem idegen földön szeretne meghalni, ha lehet…)

„Mi hiányzik? Tenger üvege,
márvány sziklákkal a Hold.
Serpenyőben sistergő halak,
hűtött bor, hűvös gondolatok.
Hajnal felé a halál.”

Írja Sztoikus ábránd című, évtizedekkel korábbi versében.

(folyóirat, kultúra, lehetőség) A ’80-as évek közepén Magyarországon a fiatal irodalmárok úgy gondolták, olyan – hatalomtól független – kört hoznak létre (Örley Kör), mely biztosítja számukra a szereplési lehetőséget, és a művek minőségi alapon történő díjazását. (A sok évtizedes, kényszerű hallgatás után, az egykori alapítók által újraindított Újhold Évkönyvben Nemes Nagy Ágnesék is lehetőséget biztosítottak a Kör számára, hogy egy-egy blokk erejéig szerepeljenek a rangos folyóiratban.) Ám hamarosan a saját lapalapítás is lehetővé vált a Kör és köre számára. A Lap néven négy, radikálisan különböző irányultságú folyóiratot (’84-es Kijárat, Új Hölgyfutár, Dolog és Szellem, Polisz) hozhattak létre. Eleinte élő változatban működtették, felolvasások formájában, majd ’89-től nyomtatott változatban is megjelenhettek e Lapok. (Jóval a rendszerváltozás előtt azért a JAK-füzetekben, a fiatal irodalom kiadványain belül már megjelenhettek antológiákban a szocialista kultúrpolitika által Tűrt kategóriába sorolt szerzők.)

A ’89-es politikai változás, a csendes lefolyású forradalmi átalakulás lehetővé teszi számos új folyóirat létrejöttét is. A 80-as években egyetemi lapokban már rendszeresen publikáló, illetve azokat szerkesztő szerzők nem nyertek bebocsáttatást a nagy irodalmi orgánumokba, ezért élnek a lehetőséggel, és megvalósítják saját álmaikat folyóirat-struktúrákon belül is. Az egyik legnevesebbé váló orgánum a Nappali Ház, az akkor bontakozó posztmodern szövegirodalom fő elméleti és gyakorlatozó területe lett.

Ám a bármit lehet írni felszabadító lendülete hamar megtört, és átváltott a hogyan írni meg dilemmájába. Az egyetemi lapokban felsorakozó – posztmodernnek vagy újfajta érzékenységűnek nevezett – fiatal írók számára pontosan ez vált a központi témává. Az egyik emblematikus figura éppen a roppant igényességéről elhíresült Kurdy Fehér János lett, aki sajátos feszítettségű verseiben az esszészerűséget próbálta megvalósítani képzőművészeti és filozófiai párhuzamaival. („Lukianosz története / elhallgatja egy fiatal görög férfi esetét, / ki felbuzdulva a ’kicsinyeit szoptató anya’ látványán, / életét a régitől egyértelműen különböző valóságban látta meg.”) Kurdy Fehér is Csokits-típusú költő (vagy inkább Füst Milán-i), aki egyetlen kötetet ír, hisz ’90-ben megjelent, gyönyörű kiállítású könyvét (A Nagy Tudomány) néhány új verssel kiegészítve ’96-ban újra kiadja (Valóság Museion). Javítva, bővítve, a tökéletesítés szándékával tehát. Ám akkorra, kötete 2. megjelenésekor Kurdy Fehér felhagyott a költészettel, és hosszabb, de remélhetőleg átmeneti időre, mint kommunikációs szakember igyekezett megélni. Hallgatása azért is sajnálatos dolog, mert létezett egy költői alteregója, akit Pessoához hasonlóan ő is elkülönített magától (Szerb Máté), és egy más irányú – Duchamp–Erdély Miklós alapú – költői életművet is elkezdett kiépíteni.

Valószínűleg hasonló, azaz (részben) egzisztenciális okok vezethették Kurdi Imrét is, hogy izgalmasan és eredetien szikár költészetét feladja, és helyette az egyetemi oktatás és a műfordítás töltse ki drága idejét. Két kötete jelent meg, ’89-ben és ’95-ben, már az elhallgatás peremén egyensúlyozva –

„Csak ennyi. De a forma és a szó,
két hétpróbás, mindenre kapható,
kipróbált kurva most sem hagyta cserben,

pedig lett volna ok elég. De kész és
itt van most már a vers, a vissza-élés:
a megszépítő, mocskos, nézd, a versem.”

–, beszédes címmel: Várakozás a maradóra. Van egy másik, jelentős egyensúlyozóművész, akit feltétlenül meg kell említeni, Gál Ferenc. Egyenletesen magas színvonalú, naplószerű szabadverseivel sajátos színfolt lehetne a mai magyar irodalomban („Mennek, amíg a benzinjük kitart. / Néznek, amíg a reflektor világít, / aztán majd meglátjuk.”), ám két vékony kötete (A kert, a város és a tenger, 1991 és Újabb jelenetek a bábuk életéből, 1998) után az elmúlt években lehetett olvasni néhány folyóiratban verseit, de ez a ritka kötetmegjelenés inkább az elhallgatás felé billenti az olvasói elvárás mérlegét. Bár lehet, hogy egyszerűen csak a jelenlegi kulturális (pontosabban kulturálatlan, szabadversenyes) helyzet nem kedvez művei megjelentetésének.

És van még egy nagy elhallgatóművésze a rendszerváltozás fiatal irodalmának, Babics Imre. 89-ben megjelent, formálisan és tartalmilag is roppant bravúros első könyvével rögtön nevet szerzett magának (A Kék Ütem Lovagrend), elindította a mai napig is tartó haikuírói lázat. („Egy öregasszony / vonatsínre szórja a / madáreledelt.”) Majd eposzokat és drámákat is írt, aztán igen hosszú időre elhallgatott. Pontosabban nem adott ki kötetet, és budapesti, lakótelepi lakását a Bakony erdeiben lévő kertes házra cserélte – a(z irodalomból való) kivonulás gesztusával. És hiába jelent meg tavaly, 2007-ben új kötete, az irodalom úgy tekint rá, mintha végleg elhallgatott (kivonult) volna, noha – a nagyon-nagyon ritka – folyóirat-publikációiból is sejthető, van egy ezer oldalas, hexameterekben írt „regénye” is, több mint tíz éve készen.

Bármennyire furcsának tűnik is elsőre, hogy éppen a szabadság, a demokrácia jegyében hallgatnak el ezek a rendszerváltás környékén erőteljesen induló fiatal költők, leheletnyit komolyabban belegondolva számos okuk lehet, a lelkieken, és azon is messze túl, hogy esetleg „elfogyott volna a muníciójuk”. Sokkal inkább konkrét, materiális jellegű gondok, problémák húzódtak a háttérben. (Jónás Csaba, egy roppant eredeti fiatal költő esetében például még találgatni se lehet, annyira gyors és váratlan a pauza, az elhallgatás. Egyetemi lapokban publikál, majd a Nappali ház emblematikus szerzője az induláskor, izgalmas prózaversei meg is jelennek kötetben 1993-ban, Felderítés címmel. Azóta sem verset, sem más műfajú írást nem lehet olvasni tőle. Nagy kár, mert ő is sajátos színfoltot jelentett többértelmű és több rétegű szövegeivel. (Késő bánat) című opuszában így ír: „Ez a mondat alighanem az életedbe kerül. / És ha odakerül, ott is marad.”)

(utóirat, keresgélés, mentegetőzés) Végezetül mentegetőznöm kell, ez szöveg felkérésre, adott terjedelemben, követhető nyomvonalként, veszteségeink leltározásaként – elsősorban külföldi, irodalomkedvelő közönség számára – készült. Az ezért vagy azért elhallgatott költők valódi indokait – természetesen – nem ismerhetem, valójában csak keresgélek a külső és belső okok adta lehetőségek között. A látszatról kényszerülök tehát írni. Arról, hogy társadalmi rendszer felszabadulásával az irodalom is felszabadult, a korábban korlátozott (Támogatott) szerzőkből hirtelen nagyon sok lett, mindenki író lehetett elvben, így kaotikussá és áttekinthetetlenné vált jó ideig a kortárs irodalom helyzete. Ez a rendszerváltozás párhuzamos hatása. Ugyanakkor nem csak a fiókban maradt vagy kiadatlan műveket kell megvizsgálni, hanem feltétlenül át kell értékelni, gondolni a szocializmusban megjelent művek érvényességét. Miként azonban a ’89-ben bekövetkezett rendszerváltozás is csak látszólag hozta el a szabadságot/demokráciát, mert azért valljuk be, legyünk bár teljesen szellemi hajléktalanok, tudjuk, a szabadság nem kívülről jön el az alkotó ember számára. Számomra erről a fajta szabadságról beszél Erdély Miklós egy szobor kapcsán (Miért nem szép Ipostéguy agyveleje?), ugyanis: „az anyagtalan rés a két félteke között a satuba fogott űr, ahol létrejöhet valami olyan, ami a többiből nem következik”.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.