Jász Attila: Elhallgatott költők. Avagy a szabadság ára - 2008 október
„Ezek a kijelentések a szabadságról szólnak, melynek tartalmára vonatkozólag újból és újból
kétségek merülnek fel. Mert amiről itt beszélni kell, az nem valamely egyértelműen megadható tárgy.”
(Kurdy Fehér János: Tokei-ihto és a 2. nyelv)
Jász Attila
Elhallgatott költők
Avagy a szabadság ára
(A rendszerváltás és környéke hívószavakban – vázlat)
Megjelent 2008 októberében - Elhangzott Szófiában.
(szabadság, szerelem, hirtelen) Csupán az egyszerűség kedvéért érdemes az 1989-es esztendőhöz kötni – a politikai és gazdasági rendszerváltozáshoz – azt a kulturális struktúraváltozást, amely látványosan átalakította az irodalom intézményrendszerét is. Szellemi értelemben azonban a változás már 1986-ban bekövetkezett, Nádas Péter Emlékiratok könyvének és Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című munkájának a megjelenésével, ezzel már az akkori kritika és a mai irodalomtörténet-írás is egyetért. A magam részéről ugyanilyen fontos dolognak tartom Hamvas Béla Karnevál című nagyregényének megjelenését is, mindenképpen méltó társa a másik kettőnek, noha jóval korábban keletkezett, megjelenése jelzi, hogy a szabadság érvényesülési lehetőségei tágulnak. (Hiába is hangoztatják irodalom- és társadalomtudósok, hogy nem kerültek elő az asztalfiókból publikálatlan remekművek. Hamvas teljes életműve mellett mindenképpen meg kell említeni feleségéét, Kemény Katalinét, és két kevésbé ismert, ám jelentékeny gondolkodóét, Szabó Lajosét és Tábor Béláét. Az ő nevüket szintén a rendszerváltozás dobta felszínre, noha életműveik feldolgozása minimálisan történt meg.) És ott voltak még az elzárt fiókban az alternatív kultúrát képviselő, a három T (Támogatott-Tűrt-Tiltott) tiltott verzióját megtestesítő neoavantgárd szerzők teljes életművei, akik versírás mellett happeningekkel, akciókkal, installációkkal, sőt filmkészítéssel is foglalkoztak. Gondolok itt elsősorban a leguniverzálisabb alkotóra-gondolkodóra, Erdély Miklósra, a váratlanság prófétájára, akinek ’89 előtt egyetlen verseskönyve jelenhetett meg 1974-ben, az is Párizsban, a Magyar Műhely gondozásában. (Ám éppígy elemzésre méltó volna – nem csak „rácsrobbantó” költészete, hanem – Hajas Tibor teljes életműve is, mely néhány éve jelenhetett meg egy gyűjteményes kötetben, végre.) Úgy látszik tehát, az elmúlt 50 év adósságai törlesztéséhez, partra vetüléséhez is évtizedek lassú hullámai kellettek…
Van abban valami megrázóan tragikus momentum, hogy amikor az emberre rászakad a régen várt szabadság, hirtelen nem tud vele mit kezdeni. Azzal, hogy most minden lehet. Eddig rejtve lehetett csak közölni a mondanivalót, a legfontosabbat, a szabadságvágyat, az elnyomó rendszerrel való szembeszegülést egy olyan nemzet irodalmában, ahol a szabadság mindig egyet jelentett a szerelem metaforájával. Ahol a szerelemről szóló legegyszerűbb dalok is romantikus módon a szabadságról szóltak évszázadokon keresztül. Korábban az erotikus töltetű művek csupán a nyelvi határokat feszegették, gondolok itt leginkább nyugatos, esetenként újholdas költőink műveire és fordításaikra, ám ’89-től ezek a nyelvi határok is egyértelműen felszakadtak, ledőltek, így jó pár évig a szexualitás volt a felszabadult költészet egyik fő témája. A legszemléletesebb példa erre Lator László költészete, évtizedeket kellett várnia a szocializmus idején, hogy tiltott szerzőből tűrt lehessen, megjelenhessen végre, negyvenévesen az első kötete. Noha költészete látszólag az újholdasok objektív poétikájával rokonítható, erotikusan is túlfűtött tájleírásai nagyon is aktuális érzéseket és gondolatokat takartak. Lator váltása – mely a társadalmi rendszer változásával nagyjából egybe esik –, személyesebb megszólalása, a szexualitást az elesettséggel és emlékekkel társító versei ezt a szellemi értelemben történő változást is szemléltetik. Még akkor is, ha nagy valószínűséggel ez a váltás a költő életében bekövetkezett személyes tragédiából (felesége elvesztéséből) is fakadhat.
Ám számos példát lehetne találni durvább határátlépésekre is, melyek a szexualitás határán messze túlkalandozva pornográfiába hajlanak. Ám ahogy az újságosstandokon hirtelen megjelenő szexlapok dömpingje néhány év után automatikusan alábbhagyott, az irodalmi szövegekből is kikoptak lassanként az indokolatlanul pornográf részletek. Hisz tudjuk, a szabadságot, a demokráciát éppoly nehéz megtartani, megőrizni, mint megszerezni, kivívni. Sőt, talán nehezebb. Mert az igazi szabadság nem a korlátok hiányán múlik, hanem éppen hogy a kollektíven egyeztetett korlátok között működik csak rendesen. (Mint ahogy Wittgenstein is figyelmeztet minket: „…arra sincsenek szabályok, hogy milyen magasra vagy milyen erősen szabad röpíteni a labdát a teniszben, ám a tenisz mégis játék, és vannak szabályai is”). Ennek a felszabadulás utáni periódusnak egy emblematív és komoly munkája Csehy Zoltán fordításkötete (Hárman az ágyban), melyben azt a célt tűzte ki maga elé a fiatal felvidéki költő, hogy a már ismert ókori, erotikus verseket úgy fordítja le, ahogy azok (szerinte) ténylegesen szólnak, és nem úgy, ahogy például Babitsék túlfinomítva, óvatosan közvetítették. Arra a kérdésre, hogy a felszabadulás okozta eufória és lehetőség létrehozott-e nagy műveket, Csehy fordításkötete vagy Lator László öregkori költészete mindenképpen pozitív válaszaspektusok.
(betegség, halál, némaság) Sokan haragudtak a mára világhírűvé lett Máraira 1989-ben elkövetett öngyilkossága miatt. Hogy nem volt képes tekintettel lenni, nem tudta megvárni a Felszabadulást. Ám a közel kilencvenéves, félvak és teljesen magára hagyatott, egyedül élő író ötven év emigráció után talán már beletörődött a reménytelenségbe, és nem hitte, hogy művei újra megjelenhetnek Magyarországon (az orosz birodalmi hadsereg távozása után).
Hasonló módon haragudhattak volna a – betegsége miatt – Magyarországra áttelepült vajdasági költőre is, Sziveri Jánosra, aki feledhetetlen soraival jellemezte a múlt rendszert („nem Páris, sem Bakony / vér és takony”), hogy képes volt a rendszerváltozást követően meghalni. Sőt, az akkori, reménytelinek tűnő helyzetet sötétre festeni, s a jövőt kilátástalanra hangolni. Posztumusz kötetének (Magánterület 1991) egyik utolsó versében (Kivezetés a filozófiából) írja:
„Fűszál sehol és bokor mi van
ágbogán szárad hat kezeslábas
tisztára mosnák agyunkat jólesőn
de éled a pépben egy BMW 500-as”
Hasonlóan reménytelennek látta az akkori helyzetet, a felszabadulás árnyékában is, a Romániában élő magyar költő, Szőcs Géza. (Őt nem a halál hallgattatja majd el a rendszerváltozás után, mint Sziverit, akinek gyönyörű verset ír, még életében, Gyónás a cethalban címmel: „Isten kezében gégetükrök, vizsgálja gonddal / a beteg bálna torkát , szívét és mellhasát / s tükrében minket is figyel, / s látja, hogy testünket fájdalom járja át…” Utalva a költőtárs gégerákjára…) Szőcs – ironikus módon – már csak az indiánokban bízik, hogy „nem hagynak cserben minket”. Segesvárt idézi meg a magyar történelemből, milyen jól is jött volna, ha legalább az indiánok segítségünkre sietnek, ha már Európa cserbenhagyott minket. („Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket.”) És felvillantja annak a lehetőségét a költő, ha a döntő csatában vesztésre álló Bem apó indián lovascsapatot kapna segítségül. Ám az Indián szavak a rádióban című vers egy kíméletlen és pontos vágással (a múltból) a jelen szakadékába löki olvasóját, amikor azt írja: „Indián testvérem, nekünk már rezervátumunk sincsen.” A törzs a cukrászdában verődik össze leginkább, írja indián költő barátjának ajánlott versében Szőcs Géza. Az apropót pedig az adja, hogy 1985-ben William Least Heat Moon indián költő Budapesten arról számol be fölszólalásában, hogy „Szőcs Gézát házi őrizetben tartják és a lakásra felvigyázó rendőrnek utasítása van rá, hogy ha a költő leül az írógéphez, tépje ki a papírt a gépből.” Moon arra szólította fel a román kormányt, hogy „a költőket tekintsék nemzeti kincsnek”. Szőcs Gézának ez a legendássá vált indiános verse 1989-es utolsó önálló verseskönyvében (A sirálybőr cipő) jelent meg, majd két év múlva a korábban megjelent és azóta hozzáférhetetlen (Romániában megjelent) verseskönyveiből adott ki egy gyűjteményes kötetet (Sz. G. utolsó verseskönyve alcímmel). Azóta nem ír verset. Drámát, librettót, prózát lehet olvasni tőle. Ám az a nyelvjátékokkal dúsított, roppant szellemes és sűrített, legszimpatikusabb, iróniával fűszerezett hazafias költészet megszűnt létezni és áramlani Szőcs Gézából. És sajnos, azóta se tekintik a költőket nemzeti értéknek… – nálunk sem.
Nem lett nemzeti kincs a 70-es évek Magyarországának költősztárjából, Bari Károlyból sem. A rendőrség őt is gimnazista kora óta megfigyelés alatt tartotta, meghurcolta, majd másfél évtizeden keresztül ellehetetlenítette a bükkaranyosi cigányfiút. A nyolcvanas évek elején alig tudta megjelentetni harmadik verseskönyvét, majd mintegy költészetét összegző (vagy leszámoló?) gesztusként 1985-ben válogatott verseit adja ki A varázsló sétálni indul címmel. Már e könyvében is feltűnnek képzőművészeti törekvései, saját illusztrációi és egyfajta váltáskísérletként: képversei. 1992-ben radikálisan megrostálja saját életművét, és 21 vers címmel kiadja. Megjelennek külön kötetben képversei, gyűjtései és fordításai, ám elhallgatásra van ítélve szakmája részéről is, nem hogy nemzeti kincsnek tekintené bárki. Ami óriási veszteség, hiszen Bari remek egyensúlyt teremtett verseiben a népi gyökérzetű látomásos líra és az elvontabb, gondolati, ún. tárgyias költészet között.
„Zúzmara-agyaras kavics vagyok,
az vagyok már én, az vagyok.
Lakatlan piros avarban gázol,
szökik a szép fény. Hallgatok.”
Szőcs Géza maszkjátékos költészetével számos rokon vonást találhatunk Baka István két utolsó verseskönyvében (Sztyepan Pehotnij testamentuma, 1994; November angyalához, 1995). Ahogy Szőcs is előszeretettel használ és működtet alteregókat, vélhetően egyik nagy kedvence, Fernando Pessoa ösztönzésére, úgy Baka is igyekszik leválasztani magáról a költői ént. A maszkok, ahogy Szőcsnél is, rendkívül változatosak, Háry Jánoson és az elkoptathatatlan Yorickon át egészen Baka orosz alteregójáig, Sztyepan Pehotnijig. (Ez a név Baka nevének orosz fordítása.) És Baka, mint orosz műfordító (Mandelstam, Brodszkij) el is játszik azzal a lehetőséggel, hogy e fiktív orosz szerző műveit ő csak tolmácsolja. Ezért aztán a címek, a játék teljessége kedvéért oroszul is meg vannak adva a kötetben, mintha visszakereshetőek lennének egy eredetiben. (Mintha lenne egyáltalán egy eredeti is.) Ily módon a kötet egyszerre lesz egy fiktív és egy valós költő lírai önéletrajza. Pontosabban testamentuma, hiszen a fiktív szerző – a játék értelmében – már nem él, a valós pedig tisztában van betegségének halálos kimenetelével. E kettősség kibontása és metaforizáltsága teszi Baka életművében legjelentősebbé ezt a könyvet, és ezáltal válik a rendszerváltozás utáni magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotásává is. Egyszerre utal tehát egy nekünk távoli, múltbeli kulturális hagyományra, és a nagyon is aktuális magyar viszonyokra:
„E korszak semmitől sem ódzkodik.
Rút katlanából ránk borult a szenny.
Tedd le a tollad! Torkig ér a menny.”
írja a Hodaszevics Párizsban című darabban.
Ezzel a két utolsó könyvével Baka István a rendszerváltás utáni magyar irodalom egyik lehetséges útját mutatta meg és járta végig. Kár, hogy a mai napig nem talál követőkre. Ahogy sajnos Sziveri és Szőcs költészetének folytathatóságára sem talált még rá igazából a kortárs költészet. E korán elhallgatott – igazán nagy formátumú, már bizonyított, eredeti – költők, illetve költészetek sorsa nem attól válik tragikussá, hogy úgymond idő előtt, viszonylag fiatalon meghaltak, illetve meghalt Szőcs Gézában, ill. Bari Károlyban a költő, hanem hogy mára a felejtés emlékműveivé lettek. Sziveri és Szőcs majd két évtizede megjelent gyűjteményes köteteivel éppúgy, mint a folyamatosan megjelenő életműsorozat darabjaival Baka. (Bari Károly járt a legrosszabbul, neki még a nevét sem emlegeti manapság senki.)
(határon túl, kisebbségben, küzdelemben) A magyar országhatárokon túli, kisebbségi magyar irodalom nehéz helyzete a környező szocialista országokban éppúgy jellemző volt a felvidéki alkotókra is, mint az erdélyi vagy a délvidéki szerzőkre. A felvidéki fiatal alkotók próbáltak együttesen fellépni Iródia csoport néven, antológia jellegű füzetekkel, ám az akkori csehszlovák államhatalom az 1983-ban indult kezdeményezést három év múlva hivatalosan is betiltotta. Ám a mai szlovákiai magyar irodalom jeles alkotói közülük kerültek ki. (Egyik legtehetségesebb alkotótársuk, már az iródiás korszakban, igen fiatalon is roppant eredeti – kafkai mélységű és márquezi színességű – szövegeket író Talamon Alfonz, tíz évvel később, 1996-ban, éppen legintenzívebb alkotói periódusában, baleset következtében végleg elhallgatásra kényszerül, sérüléseibe belehal.)
Hasonló történetek játszódtak le korábban Újvidéken is, politikai okokra hivatkozva betiltották a Tolnai Ottó által főszerkesztett Új Symposiont, majd leváltották és börtönbüntetésre is ítélték Tolnait. Tolnai alkotó és szellemi társa, Domonkos István, akinek Kormányeltörésben című legendássá vált verse („én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg / elnökök vezérek” stb.) nyilván szerepet játszott az Új Symposion betiltásában, néhány év múlva úgy érzi, hogy helyzete Jugoszláviában kilátástalanná vált, Svédországba költözik, és igen hosszú időre, egészen a 2008-as könyvhétig elhallgat. (Nem számítva tehát ’98-as, Magyarországon megjelenő, válogatott kötetét, melyben talán egyetlen azóta, Svédországban keletkezett darab szerepelt.)
Az 1956-os forradalom (vagy korábban, az ávós üldözések) miatt nyugatra menekült magyarországi írók is igyekeztek megteremteni saját orgánumaikat második hazájukban, Franciaországtól Amerikáig. Ezek a szerveződések többnyire baráti alapon jöttek létre, saját szellemi elképzeléseiket valósítva meg. Ám ezek a kiadványok és találkozók nem pótolhatták az anyaországi kultúrából való kirekesztettséget, hiába igyekeztek mind több magyarországi szerzőt bevonni, szereplőként vagy szerzőként. Valójában a rendszerváltozás rövid távú nyertesei mindenképpen a Nyugaton élő írók voltak, mivel (élet)műveik végre itthon is hozzáférhetővé váltak, több évtizedes késedelem után, de bekerülhettek az összmagyar irodalmi vérkeringésbe. Sokan hazaköltöztek közülük, sokan kétlakivá váltak, s élvezték a „váratlan” szabadság adta lehetőséget. Ugyanakkor, az életük javát nyugaton (le)élő irodalmárok természetesen nem tudtak – kevés, de jelentős kivételtől eltekintve – az itthoni szabadság mámorosító erejétől átitatódva szellemileg megújulni. Így volt ez az emigráció egyik legszikárabb, kezdetektől az elhallgatás démonával harcoló, idén nyolcvanéves Csokits Jánossal is. Egész életén keresztül – idegen országokban körömszakadtáig küzdött anyanyelve megtartásáért – egyetlen vékony (száz oldalas) költői életművet adott ki újra és újra, átírva és átszerkesztve. Hiába költözött haza ötven év „száműzetés” után Magyarországra ’99-ben, alapvetően nem írt már új verseket, mára úgy tűnik, teljesen elhallgatott. (És egy ilyen idős költőnél joggal feltételezhető, a visszaköltözés gesztusa is inkább a szimbolikus hazatérést szolgálja. Nem idegen földön szeretne meghalni, ha lehet…)
„Mi hiányzik? Tenger üvege,
márvány sziklákkal a Hold.
Serpenyőben sistergő halak,
hűtött bor, hűvös gondolatok.
Hajnal felé a halál.”
Írja Sztoikus ábránd című, évtizedekkel korábbi versében.
(folyóirat, kultúra, lehetőség) A ’80-as évek közepén Magyarországon a fiatal irodalmárok úgy gondolták, olyan – hatalomtól független – kört hoznak létre (Örley Kör), mely biztosítja számukra a szereplési lehetőséget, és a művek minőségi alapon történő díjazását. (A sok évtizedes, kényszerű hallgatás után, az egykori alapítók által újraindított Újhold Évkönyvben Nemes Nagy Ágnesék is lehetőséget biztosítottak a Kör számára, hogy egy-egy blokk erejéig szerepeljenek a rangos folyóiratban.) Ám hamarosan a saját lapalapítás is lehetővé vált a Kör és köre számára. A Lap néven négy, radikálisan különböző irányultságú folyóiratot (’84-es Kijárat, Új Hölgyfutár, Dolog és Szellem, Polisz) hozhattak létre. Eleinte élő változatban működtették, felolvasások formájában, majd ’89-től nyomtatott változatban is megjelenhettek e Lapok. (Jóval a rendszerváltozás előtt azért a JAK-füzetekben, a fiatal irodalom kiadványain belül már megjelenhettek antológiákban a szocialista kultúrpolitika által Tűrt kategóriába sorolt szerzők.)
A ’89-es politikai változás, a csendes lefolyású forradalmi átalakulás lehetővé teszi számos új folyóirat létrejöttét is. A 80-as években egyetemi lapokban már rendszeresen publikáló, illetve azokat szerkesztő szerzők nem nyertek bebocsáttatást a nagy irodalmi orgánumokba, ezért élnek a lehetőséggel, és megvalósítják saját álmaikat folyóirat-struktúrákon belül is. Az egyik legnevesebbé váló orgánum a Nappali Ház, az akkor bontakozó posztmodern szövegirodalom fő elméleti és gyakorlatozó területe lett.
Ám a bármit lehet írni felszabadító lendülete hamar megtört, és átváltott a hogyan írni meg dilemmájába. Az egyetemi lapokban felsorakozó – posztmodernnek vagy újfajta érzékenységűnek nevezett – fiatal írók számára pontosan ez vált a központi témává. Az egyik emblematikus figura éppen a roppant igényességéről elhíresült Kurdy Fehér János lett, aki sajátos feszítettségű verseiben az esszészerűséget próbálta megvalósítani képzőművészeti és filozófiai párhuzamaival. („Lukianosz története / elhallgatja egy fiatal görög férfi esetét, / ki felbuzdulva a ’kicsinyeit szoptató anya’ látványán, / életét a régitől egyértelműen különböző valóságban látta meg.”) Kurdy Fehér is Csokits-típusú költő (vagy inkább Füst Milán-i), aki egyetlen kötetet ír, hisz ’90-ben megjelent, gyönyörű kiállítású könyvét (A Nagy Tudomány) néhány új verssel kiegészítve ’96-ban újra kiadja (Valóság Museion). Javítva, bővítve, a tökéletesítés szándékával tehát. Ám akkorra, kötete 2. megjelenésekor Kurdy Fehér felhagyott a költészettel, és hosszabb, de remélhetőleg átmeneti időre, mint kommunikációs szakember igyekezett megélni. Hallgatása azért is sajnálatos dolog, mert létezett egy költői alteregója, akit Pessoához hasonlóan ő is elkülönített magától (Szerb Máté), és egy más irányú – Duchamp–Erdély Miklós alapú – költői életművet is elkezdett kiépíteni.
Valószínűleg hasonló, azaz (részben) egzisztenciális okok vezethették Kurdi Imrét is, hogy izgalmasan és eredetien szikár költészetét feladja, és helyette az egyetemi oktatás és a műfordítás töltse ki drága idejét. Két kötete jelent meg, ’89-ben és ’95-ben, már az elhallgatás peremén egyensúlyozva –
„Csak ennyi. De a forma és a szó,
két hétpróbás, mindenre kapható,
kipróbált kurva most sem hagyta cserben,
pedig lett volna ok elég. De kész és
itt van most már a vers, a vissza-élés:
a megszépítő, mocskos, nézd, a versem.”
–, beszédes címmel: Várakozás a maradóra. Van egy másik, jelentős egyensúlyozóművész, akit feltétlenül meg kell említeni, Gál Ferenc. Egyenletesen magas színvonalú, naplószerű szabadverseivel sajátos színfolt lehetne a mai magyar irodalomban („Mennek, amíg a benzinjük kitart. / Néznek, amíg a reflektor világít, / aztán majd meglátjuk.”), ám két vékony kötete (A kert, a város és a tenger, 1991 és Újabb jelenetek a bábuk életéből, 1998) után az elmúlt években lehetett olvasni néhány folyóiratban verseit, de ez a ritka kötetmegjelenés inkább az elhallgatás felé billenti az olvasói elvárás mérlegét. Bár lehet, hogy egyszerűen csak a jelenlegi kulturális (pontosabban kulturálatlan, szabadversenyes) helyzet nem kedvez művei megjelentetésének.
És van még egy nagy elhallgatóművésze a rendszerváltozás fiatal irodalmának, Babics Imre. 89-ben megjelent, formálisan és tartalmilag is roppant bravúros első könyvével rögtön nevet szerzett magának (A Kék Ütem Lovagrend), elindította a mai napig is tartó haikuírói lázat. („Egy öregasszony / vonatsínre szórja a / madáreledelt.”) Majd eposzokat és drámákat is írt, aztán igen hosszú időre elhallgatott. Pontosabban nem adott ki kötetet, és budapesti, lakótelepi lakását a Bakony erdeiben lévő kertes házra cserélte – a(z irodalomból való) kivonulás gesztusával. És hiába jelent meg tavaly, 2007-ben új kötete, az irodalom úgy tekint rá, mintha végleg elhallgatott (kivonult) volna, noha – a nagyon-nagyon ritka – folyóirat-publikációiból is sejthető, van egy ezer oldalas, hexameterekben írt „regénye” is, több mint tíz éve készen.
Bármennyire furcsának tűnik is elsőre, hogy éppen a szabadság, a demokrácia jegyében hallgatnak el ezek a rendszerváltás környékén erőteljesen induló fiatal költők, leheletnyit komolyabban belegondolva számos okuk lehet, a lelkieken, és azon is messze túl, hogy esetleg „elfogyott volna a muníciójuk”. Sokkal inkább konkrét, materiális jellegű gondok, problémák húzódtak a háttérben. (Jónás Csaba, egy roppant eredeti fiatal költő esetében például még találgatni se lehet, annyira gyors és váratlan a pauza, az elhallgatás. Egyetemi lapokban publikál, majd a Nappali ház emblematikus szerzője az induláskor, izgalmas prózaversei meg is jelennek kötetben 1993-ban, Felderítés címmel. Azóta sem verset, sem más műfajú írást nem lehet olvasni tőle. Nagy kár, mert ő is sajátos színfoltot jelentett többértelmű és több rétegű szövegeivel. (Késő bánat) című opuszában így ír: „Ez a mondat alighanem az életedbe kerül. / És ha odakerül, ott is marad.”)
(utóirat, keresgélés, mentegetőzés) Végezetül mentegetőznöm kell, ez szöveg felkérésre, adott terjedelemben, követhető nyomvonalként, veszteségeink leltározásaként – elsősorban külföldi, irodalomkedvelő közönség számára – készült. Az ezért vagy azért elhallgatott költők valódi indokait – természetesen – nem ismerhetem, valójában csak keresgélek a külső és belső okok adta lehetőségek között. A látszatról kényszerülök tehát írni. Arról, hogy társadalmi rendszer felszabadulásával az irodalom is felszabadult, a korábban korlátozott (Támogatott) szerzőkből hirtelen nagyon sok lett, mindenki író lehetett elvben, így kaotikussá és áttekinthetetlenné vált jó ideig a kortárs irodalom helyzete. Ez a rendszerváltozás párhuzamos hatása. Ugyanakkor nem csak a fiókban maradt vagy kiadatlan műveket kell megvizsgálni, hanem feltétlenül át kell értékelni, gondolni a szocializmusban megjelent művek érvényességét. Miként azonban a ’89-ben bekövetkezett rendszerváltozás is csak látszólag hozta el a szabadságot/demokráciát, mert azért valljuk be, legyünk bár teljesen szellemi hajléktalanok, tudjuk, a szabadság nem kívülről jön el az alkotó ember számára. Számomra erről a fajta szabadságról beszél Erdély Miklós egy szobor kapcsán (Miért nem szép Ipostéguy agyveleje?), ugyanis: „az anyagtalan rés a két félteke között a satuba fogott űr, ahol létrejöhet valami olyan, ami a többiből nem következik”.