Ugrás a tartalomra

A napba öltözött asszony - négy olvasat egy festményről, avagy néhány gondolat Kiss Márti festményéről

Kompozíció rendben, kivitelezés rendben. Egyebekben viszont csak rosszat tudok mondani. Szirupos, banális, öntetszelgő, szenvelgő, közhelyes, érzelgős, bombasztikus, agyonlakkozott, agyonpolitúrozott, csicsás, bizsu- és szuvenír-színvonalú – mit mondjak még?

(Tátrai Vilmos – művészettörténész)
 

Már első ránézésre is egyszerre hagyományosnak és különösen hagyományszegőnek ható képet láthatunk.

(Stenszky Cecília lapunk tudósítója, a Bölcsészlány olvas sorozat szerzője)

 

Megvallom, sosem gondoltam volna, hogy a napba öltözött asszony apokaliptikus látomása egy Kiss Márta festményről tekint le rám. E végtelenül mély-magas víziót (szándékosan figyelmen kívül hagyván Blake hátborzongató, diabolikus akvarelljét) inkább John Martin vásznán, Beethoven zenéjére (apage Wagner!) képzeltem volna el.

(Hegyi Botos Attila – lapunk szerzője, költő, gondolkodó, kertész, polihisztor)

 

A nap úgy vonja magára a holdat, mint ahogyan a jóisten a szájához emel egy habkönnyű falatot Rákócitúrósából a vasárnapi ebéd után.

(Balogi Virág – lapunk szerzője, műfordító, angoltanár)
 


A napba öltözött asszony

 

 

- négy olvasat egy festményről, avagy néhány gondolat Kiss Márti festményéről

 

 

Tátrai Vilmos – művészettörténész:

 

 

 

Kiss Márta évek óta megtisztel azzal, hogy eredetiben vagy fotón megmutatja nekem legújabb festményeit, és azzal is megtisztel, hogy elismerő és elmarasztaló véleményeimet egyforma alázattal és öntudattal fogadja – nála ugyanis ez a két, látszólag ellentétes magatartás békésen megfér egymással. Szüksége van a nézői véleményekre, de ugyanennyire szüksége van a művészi szuverenitásra, saját útjának minden áron való keresésére és megtalálására. Amikor a Napba öltözött asszony képét másfél hónappal ezelőtt csatolt fájlként elküldte címemre, én többek között az alábbiakat írtam reagálásként:

„A képpel nagy bajban vagyok – most erről és csakis erről a képről beszélek – mert most Magával kapcsolatban a legrosszabbat kockáztatom, azt, hogy az életben többé nem áll szóba velem. Értetlenül állok a kép, mint jelenség előtt, bár nem előzmények nélkül való. Kompozíció rendben, kivitelezés rendben. Egyebekben viszont csak rosszat tudok mondani. Szirupos, banális, öntetszelgő, szenvelgő, közhelyes, érzelgős, bombasztikus, agyonlakkozott, agyonpolitúrozott, csicsás, bizsu- és szuvenír-színvonalú – mit mondjak még?... Hová teszi ilyenkor sziporkázó szellemességét, elbűvölő iróniáját, magával ragadó, írásait is oly szeretetre méltóvá tevő természetességét? Nem a stílus miatt, hanem a szemléletért nézze meg, hogyan bánik bibliai témákkal Bálint Endre, Ámos Imre, vagy újabban Karátson Gábor! Vagy előttük Chagall, Rouault, és mit tudom én, ki még. Aki olyan friss szemmel, eredeti módon, előítéletektől mentesen tekint a világra, mint Maga, hogy képes ilyen tejszínhabos, narcisztikus szentimentalizmusra? Tudja-e, hogy amikor azokat a szakadt szatyrú néniket, bácsikat festi, akkor ezerszer több hit, misztikum, titok, metafizika van a képeiben, mint ezen a szó szoros értelmében vallásos tárgyú festményen? A csendéleteiben és a tájaiban is jóval több a transzcendencia. Nobilitas obligat. Magának szigorúan tilos giccset festeni. Egy festőművész nem készít szuvenírt. Illetve készíthet megélhetési okokból, nincs azzal semmi probléma, de tudnia kell, hogy akkor az egy művészeten kívüli tevékenység. Bocsásson meg, ha még kérhetek ilyet, de a kép szabályosan sokkolt. Hogy a véleményem szubjektív? Hogy esetleg 1000-ből 999 ember mást, jobbat mondana a képről? Most engem kérdezett, és ha megfeszülök, se tudok jobbat mondani.”

Eddig a levél. Ma, november 13-án, ismét ránéztem a számítógépre mentett képre, hogy eleget tegyek az Irodalmi Jelen felkérésének, és valami egészen különöset éltem át. Váratlanul úgy éreztem, hogy figyelő tekintetemmel illetlenséget követek el. Kulcslukon át lesek meg olyasmit, ami nem rám tartozik. Akaratlan megismerője vagyok egy titoknak, ami annyira mélyen személyes, hogy a festőn kívül senki emberfiára nem tartozik. Nem látok rá elegendő okot, hogy az október elsején megfogalmazott véleményemet visszavonjam, de kötelességem bevallani: bizonytalanná váltam és zavarban vagyok.

Hogy tud egy giccs másfél hónap alatt ekkorát változni? Avagy lehet, hogy a kritikus mégsem ért feladata végére azzal, hogy ezt a képet nagy-nagy magabiztossággal beletette a GICCS feliratú skatulyába?
Mindkét kérdésre keresem, de egyelőre sehogyan se találom a megnyugtató, végleges választ.    

 

 

 

Stenszky Cecília lapunk tudósítója, a Bölcsészlány olvas sorozat szerzője:

 

 

 

Már első ránézésre is egyszerre hagyományosnak és különösen hagyományszegőnek ható képet láthatunk. A napba öltözött asszony feldolgozása, pontosan úgy, ahogyan János jelenéseiben megtalálható, minden egyezik: a csillagok, a sárkány fejei és szarvai, a nap és a nő, az egész szituáció itt áll előttünk egy megszilárdult pillanatban. Három markáns szín, a fekete, a fehér és a vörös uralja a kompozíciót, kellően árnyalva persze, felidézve e színek szinte összes lehetséges szimbolikáját. A fehér a nap és az asszony színe, aki inkább fiatal lány, de ez beleillik a képbe, hiszen évezredek óta mindenki Szűz Máriát helyettesíti ide, mint kiváló példát a Biblián belüli utalásra.
Az arányok és a kompozíció tökéletes: nincs teljesen középen hősnőnk, de kitölti a helyet, melyből egyértelmű, ki a központi alakja a képnek; hiába a nálánál nagyobb sárkány, ez a középkori hangulatú, jó hagyomány szerint különböző állatokból összerakott, a lehetőségekhez képest (amennyiben sárkányt még élő ember nemigen látott ébren) élethű állat. Az asszony várandós, bár ez nagyjából csupán a keze tartásából látszik, olyannyira öltözete a nap, csupán keze-lába és az arca különül el, és csak alaposabb megfigyelésre tűnik ki, hogy bizony fehér és fehér közt is lehet különbség.

Számomra a legmeglepőbb e képen pont ez az arc, mely a végtagokkal együtt olyannyira elüt a kép többi részétől. Valahogy nem így gondoltam volna el, ha eszembe jutott volna elképzelni ezt a jelenetet: ennyire sötétnek e finom asszony arcát; persze, miért ne lehetne Mária egy átlag európainál sötétebb bőrű? (Ideje levetni a képzeletbe ragadt beidegződéseket.) És a fejtartása; ugyan az írások alapján valóban egy vajúdó asszonyt kell látnunk, de a csukott szem, a félig nyitott száj, a kissé hátradöntött fej túlságosan realisztikus. Hiszen hol és mikor szoktak egy ilyen hagyományos témát, amelynek minden részlete ki van dolgozva képileg, és sablonok alapján van beszabályozva, modernizálni? Miért nem ragyog a szemlélőre a szem, vagy tekint rettegéssel a csillagokat söprő, a gyermeket éppen felfalni szándékozó sárkányra? Nem szoktuk meg az egyedi ábrázolást egy kötött témában. Pedig minden milyen szabályosnak látszott, asszony, sárkány, nap.

Jobban megfigyelve ráadásul az alakok tulajdonképpen egyszerre vannak síkban és térben. És kicsit perspektivikus, kicsit fény-árnyék-játék, mindenből mértékkel. Emellett alaposan szemügyre véve dinamikus is, finoman mozgásban van az egész kép, a mesebeli-mitológiai sárkány hányja-veti fejeit, szűköl és vérszomjas egyszerre, minden feje másmilyen, az asszony pedig sugárzik a naptól és a benne rejlő élettől; az egész mégis egyetlen töredék-másodperccé van merevítve. Ez a kép élő és papírból kivágott egyazon időben, szigorúan szó szerint ábrázoló, de a művészi szabadságot teljes mértékben kihasználó is egyúttal.
De mi számít egy alkotásnál? Lényeges, hogy mennyire követi azt, amit feldolgoz? Hiszen a művésznek szemmel láthatóan nem is állt szándékába középkori ikont festeni. A rá hatott benyomás, az ő fejében megjelenő elképzelés van a vásznon. Meseszerű és fényképszerű egyszerre? Szokatlan arckifejezés egy szent asszonyon? (A sárkánynál valószínűleg nem lenne (lennének) szokatlan(ok) semmilyen arckifejezés(ek)).

Nem más ez, mint Kiss Márti sok-sok munkával kidolgozott egyéni látomása egy réges-régen élt másvalaki látomásáról. Leginkább nem hasonlítgatni, hanem csak nézni van értelme, és hagyni, hogy hasson ránk; az érzelmeinkre, mint minden művészet, vagy a gondolatainkra, mert bizonyára nem tud nem hatni.
És ha bármifajta reakciót kiváltott belőlünk, az már ajándék. És biztosak lehetünk abban, hogy mindez nem véletlen: sem a témaválasztás, sem a feldolgozás módja, sem az, hogy ránk, a szemlélőre itt és most hogyan hat.

 

 

 

Hegyi Botos Attila – lapunk szerzője, költő, gondolkodó, kertész, polihisztor:

 

 

 

Aranyfonala időknek
(A fonal és a tű)

 

Megvallom, sosem gondoltam volna, hogy a napba öltözött asszony apokaliptikus látomása egy Kiss Márta festményről tekint le rám.
E végtelenül mély-magas víziót (szándékosan figyelmen kívül hagyván Blake hátborzongató, diabolikus akvarelljét) inkább John Martin vásznán, Beethoven zenéjére (apage Wagner!) képzeltem volna el.

Hát… „errare humanum est”; az embert mindig éri újabb meglepetés, ha kívánhatok, annyit, mind ily jóleső legyen.

 

Vajon, hol, s mennyiben érintkezhet az idők végén visszatérő, gyermekeiért a sárkánnyal megküzdő Mária a „kissmártai” szívderítő, bájos látásmóddal, kérdezhetnénk? Ám akkor egyúttal azt is, bármely(!) magas misztérium a primitív-, a népi-, vagy (az e sorok vetőjének oly kedves) középkori képi rögzítésmódtól lehet-e idegen (hacsak nem tabu)?
S minthogy e kérdésfölvetés már maga balgaság, talán fordítsuk figyelmünk méltóbb célpontra, mely „nem más, mint a képi más” (ld. ikon), ill. a leképezés mögött álló, a megjelenítőben és megjeleníteni szándékozottban közös: jel.

 

 

Ha ekként közelítünk a képhez, megdöbbentő a pontosság (Kiss Márta egyéb „sárkányos” képeinél is pontosabb; összegzőbb). Gyaníthatóan az érintettség volumene miatt. A rögzítés átgondolt, tudatos; már-már végsőkig fegyelmezett, kanonikus, ikonográfiailag hű (koronák, csillagok etc.).
Egyetlen gyöngébb pont talán a sárkány figuratív esetlensége, de ezt kitűnően ellensúlyozza a jól hozott skarlát színárnyalat (s annak koloritja fehérrel-feketével), valamint a test kompozícionális (már-már meditatív!) íve nap íriszével. Persze e kép ereje amúgy is e hármasságon (ld. kolorit- kompozíció-szimbolika) nyugszik.
Ám ami egyéni, személyes erő, kánonon túl mutató, az a holdsarló (ld. Holdsarlós Madonna) elhelyezkedése: egyaránt lehet fogyó vagy újhold – érkező vagy távozó;
a hold árnyékos oldalán nyugvó bal lábfő, s a sarlón nyugvó jobb (ld. jobb és bal agyfélteke funkcionális szimbolikáját); amint az isteni szemben az „énmás” Madonnavakító fátylakból sötéten előragyogó arca, lába, keze;
a napba épp csak picit, kárpitos-tűként benyúló karom:
kész tao, mondhatnók.

 

Ám legmegdöbbentőbb az örvény felismerése, a spirális kompozíció, mely a sárkányt (Demiourgosz teremtménye, ha bukott is!), szakrális mozgás részévé teszi;
s amint apácafátyolnak kacskaringó aranyfonala, istent a sárkánnyal (isten véled, ominózus alma!) őt legyőző asszonyon át , összeköti.
 

 

 

      

 

Balogi Virág – lapunk szerzője, műfordító, angoltanár:

 

 

 

 

Szent János látomásai sok művészt ihlettek már meg, és mivel az apokaliptikus festészet (netán költészet) igen szubjektív, az ábrázolás legyen képi vagy verbális: folyton újjászületik.

Kiss Márti látomása az erős kontrasztokra épül. Három színt választott, három szín elég, nem maszatol, nem apróz el, minden ecsetvonásnak célja és feladata van.

 

 A fekete háttér megtartja, már-már beszippantja a két karaktert, mintha csak egy óriási vetítővásznon látnánk őket feltűnni, mint kósza illúziót.
A fehér makulátlansága uralja a baloldalt, a női oldalt. A ragyogó napba simuló asszony arcán az isteni unió, vagy éppen a sarjadó élet feletti öröm extázisa lebeg. A teljesség, a hit felemeli, keblére vonja a nőt, s vele a magzatot, ki majd az emberiség felemelkedését szolgálja, óvja a vörösen sziszegő sárkánytól, a kísértéstől, a vágyaktól, a káosztól.

 

Ez a vörös démon azonban csak számunkra látható, kívülálló szereplő, hiszen a napba öltözött asszony szeme csukva. Égi és földi szenvedély- szenvedés izzik e tüzes jószágban, mely kígyóként tekeredik az élő felé s hét fejjel is lesben áll.

 

A teremtő és pusztító erők néma tangója csendül fel fülemben, melyben a táncosok soha nem fonódnak egymás felhevült testére. Vagy talán éppen a kozmosz ragyogó és lüktető, konga taktusaira vonagló eretnek égitestek termékenységi tánca ez?

 

A nap úgy vonja magára a holdat, mint ahogyan a jóisten a szájához emel egy habkönnyű falatot Rákóczi-túrósából a vasárnapi ebéd után.
Az óriáscsillag és a halovány hold násza, mint teljes napfogyatkozáskor különös energiákat gerjeszt az élőlények elsötétített tudatában, ez manifesztálódik vörös sárkány képében. A földi gerjedelmek szimbóluma csak ekkor ölt alakot, emlékeztet, hiszen mindig jelen van, bennünk izzik, körülöttünk fortyog. Megtagadhatjuk, vagy tanulhatunk általa, kívül ragadhatunk vagy hazatérhetünk s felölthetjük napruhánk mi is újra (és újra).

 

 

 

Kiss Márta: A napba öltözött asszony

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.