Ugrás a tartalomra

Mandics György – A manipulált forradalom (Elektronikus könyv)

Mandics György – A manipulált forradalom borító

A Katedrális előtt égtek a gyertyák. Sötétbe öltözött, meg­gör­nyedt em­berek tér­deltek a hideg köveken, a szanaszét heverő töl­tény­­hü­ve­lyek furcsa januári ava­rában. Az író végigment a városon, szü­­lő­vá­rosán, Temesváron, ahol a főtér most golyók lyugatta sze­cessziós bér­palotái meredeztek, mint valami rejtélyes ra­gyavert öre­gek, akik mereven bámultak maguk elé műanyag­fóliákkal seb­tében bepótolt ablak­üre­ge­ikkel, mit sem értve, mi történt, mi za­varta meg ed­digi vál­toz­tat­ha­tatlannak tűnő életrendjüket. A házak előtt nemzeti kar­sza­lagos ka­tonák, vállukra vetett kalasnyikovokkal, az Opera erkélyén lepedőkből sebtében összeeszkábált hatalmas fel­irat: TEMESVÁR, ROMÁNIA ELSŐ SZABAD VÁROSA, melyet a téli szél ala­posan próbára tett, s most már hol három, hol négy darabban füg­getlenül lengett, hol TEMESVÁR, hol ROMÁNIA, hol ELSŐ SZABAD, hol VÁROSA, hol ezek kettes, hármas kom­bi­ná­ci­ó­i­ban. E szét­esőfélben levő univerzum összetartó eleme a csend volt, a hosszú napok folyamatos lövöldözészaját felváltó csend, a te­ret beborító gyer­tyák lobogásának csendje, s a gyertyafény sár­gás­vöröse, mely furcsa pecsétviaszként végigfolyt mindenen, s a gyász csendjébe me­revítette meg a várost. A többhetes idegháború után, amikor min­denki csak „terroristákról” álmodott furcsa rövid álmokat, most jó­té­kony áldás volt ez a csend. Az író még a párnája alatt tartotta azt a mé­teres fémpántot, amely súlyánál fogva egy­szerre volt kard és kis­balta, védelem egy orvtámadás esetére, de egyre inkább csak két­sé­ges önáltatásnak vélte. Már kíváncsian az utcákon járt, miközben a házakban a tv tovább hörögte az éberségre való felszólításokat, s kö­vetelte a Ceauşescuhoz hű terroristák meg­adását. Itt már minden el­csendesedett, csak Bukarestben, a tv kör­nyékén ugattak fel a ka­me­rák számára a lövésszimulátorok min­den felszólítás után. Volt mi­re kiadni a válaszlövéseket, s ezt a tv köz­vetítette is élőben. De kit ér­dekelt ez már? Talán csak azokat, akik most akarták megváltani for­radalmári bizonyítványukat, egy si­keres közeljövőbeli politikai kar­rier reményében.

Az író itt járt a téren és emlékezett. Annyi keserves évtized után, ami­kor csak fél- vagy negyed-igazságokat tudott kimondani, íme, most megvalósult a várt forradalom. Most végre kimondhatta mind­azt, amit eddig el kellett hallgatnia, vagy csak szimbólumokba bur­kol­va jelentethetett meg. Eljött az igazság órája, ám melyik igazságé? A forradalom történetét a szeme láttára, a füle hallatára írták felül nap­ról napra, óráról órára, s bizonyos volt benne, hogy év­tizedek is eltelnek, míg az igazság, az egyszer valaha történtek igaz­sága a fel­színre kerül. De hol lesznek akkor a szemtanúk, hol lesz­nek az igazi dokumentumok? Mindent befed a hamis do­ku­men­tumok, az álbizonyítékok, a hamis visszaemlékezések ma­ni­pu­lált adat­hal­ma.

Csak az állam­rab­szol­ga­ság in­tézményes nyo­má­sának engedelmeskedtek azok, akik be­lép­tek, hi­szen így kényelmesebb volt el­tűnni az átlaghonpolgárok szür­ke tö­megében. Az író is így tett, s erre nem volt túl büszke. Rej­­tőz­kö­dött, csak irodalmi műveiben, szimbólumokban rej­tet­te el igazi én­je szikráit. De most, e téren, ahol a névtelen holtakért ég­tek a gyer­­tyák, azokért, akik a vérüket adták a szabadságért, van-e joga újra beolvadós já­tékot játszani? A sors úgy hozta, hogy az elő­ző rend­szer annyira bízott benne, hogy legféltettebb titkai köz­vetlen kö­zelébe férkőzhetett, s így annyit tud e for­radalom igaz­sá­gáról, s igazi mozgatórugóiról, mint csak nagyon kevesek. A töb­­biek bi­zo­nyosan hallgatni fognak, hiszen vezető helyet kí­ván­nak a szü­le­ten­dő új hatalomban. Ennek ára viszont a hallgatás.

Évekkel ezelőtt, amikor önmaga előtt felesküdött e rendszer meg­­­dön­tésére, első számú feltételnek azt szabta, hogy nem akar részt abból a hatalomból, amely a régi romjain születni fog, hiszen ha nem így cselekedne, mennyivel lenne erkölcsösebb az elő­deinél? Így aztán most kénytelen-kelletlen rá maradt a munka dan­dárja: elmondani mindazt, ami történt, miért történt. Elmondani addig, amíg élesek még az emlékképek, éles az élmény, s még nem tömik be „pörös száját” az „új kor” újfajta cenzorai.

Visszaröpült az időbe, a nulladik naphoz, s beleolvasztotta magát a közelmúltba egyfajta erkölcsi koordináta-rendszerként, hogy szem­léletén átszűrve rendet teremtsen a véletlenek bonyolult so­ro­zatában. Látta hogy sarjad ki Z, X. és Y., hogy öltik magukra mind­­azok húsát és vérét, akiken áthalad e három egymásra me­rő­leges ten­gely, miközben a sztochasztikus lánc, az emberi sorsokon lép­kedő történelem halad előre, építi a megtörtént időt.

Temesvár,

1990. január 12.;

átdolgozva: 2007. október 5.

Ft0
Ft0
9789737658432 Mandics György Letöltés e-PUB formátumban