Ugrás a tartalomra

Jelige: „Kérem, ez nevetséges!” – A megmentő

                                                                                                           A német cenzorok --------

                                                                                                           -------------------------------

                                                                                                           -------------------------------

                                                                                                           ---------------------- hülyék.

 

                                                                                                           H. Heine

 

1848 tavasza, Párizs, világvég. Itt fekszem ebben a rohadt matracsírban, immáron évek óta, és nincs értelme az életemnek… Most kaptam a lesújtó hírt, miszerint: hazámban, az áldott Némethonban eltörölték a cenzúrát. Ezzel örökre elvették az ártatlanságomat. Kérdem én: hogyan is írhatnék – cenzúra nélkül? Ugyan már, ez nevetséges! Sőt, annál is rosszabb: siralmas. Hej, régi szép idők! Mikor ezer felől támadtak, üldöztek, és mintha ez is kevés lett volna: az életem is veszélyben forgott… Ó, kedves, drága, ifjonti emlékek… Még ma is borsódzik a hátam a gyönyörűségtől!

Hát igen, ezt is meg kellett, hogy érjem, a megszégyenülésnek ezt a legalsóbb fokát. Mi jöhet még? Miféle újabb csapás, rettenet? Én már nem lepődöm meg semmin sem. Ezek után? Ugyan! Mit is írtak ezek a derék emberek anno A francia állapotokról című művemről? Aszongya: „Egész társadalmi osztályok, a keresztény hitéleti tanok kigúnyolása, tiszteletlenség a királlyal szemben és az osztrák és porosz kormány gúnyolódó összehasonlítása…” Hát nem édesek? 1833. február 1-jén külön miniszteri rendelettel tiltották be az egész művet. A külügyminiszter különvéleménye – úgy tudom – a következő volt: „A legerkölcstelenebbek közé tartozik, amelyet valaha is vizsgálnunk kellett”.

Még a gigantikus Goethe is mit mondott: „Sértésnek venném, ha legkedvesebb verseimet a bécsi cenzúra tilalma nem koszorúzná.” Milyen igaz! Hát, még ha megérte volna azt, hogy – hosszú-hosszú idő után – le lehet írni azt a szót, hogy: szabadság. Vajon felfogja-e bárki is, miről van szó? Nem elég, hogy gondolni lehet e szóra, nem elég, hogy ki lehet mondani, hanem, és ez a leghajmeresztőbb: még le is lehet írni. A szó értelmetlen lett, elvesztette súlyát. Neki – kampec. Akár még játszani is lehet vele, el lehet pöckölni, mint egy lufit… hopp… De nem! Ez itt a Vég, jönnek az Apokalipszis Lovasai… én már hallom is felénk vágtató lovaik patáinak roppant dübörgését! Maguk nem?! Ez baj. Úgy látszik, Önöknek fogalmuk sincs, mit jelent ez a gyilkos rendelet. Segítsek? Nos, jó. Csak nehogy aztán – ha esetleg fel tetszettek fogni – elkeseredésükben rögvest kivessék magukat az ablakon. Ezt nagyon a szívemre venném, úgyhogy – csak nyugalom, semmi elhamarkodottság.

Tehát, tegyük fel, hogy a távoli jövőben – most a hasamra ütök… juj, ez fájt! –, hogy 2021-ben nemcsak, hogy mindenfélére használhatják (ugyan, ez kismiska), hanem kötelezővé is teszik ezt a bűvös szót! Hát nem rémületbe ejtő? De menjünk tovább. Képzeljék csak el, hogy a jövő költői és írói – mintegy fordított cenzúraként – nem hagyhatják ki ezt a szót, egyetlen műből sem, még abban az esetben sem, ha egy adott költeményben mondjuk ez áll: „Trallaleralla, / Trallaleralla!”; és akkor ez a bájos, andalító, mély és igaz kis kétsoros remekmű ekképpen torzíttatik el: „Éljen a szabadság! / Éljen a szabadság!” És még sorolhatnám. De nem teszem. Tulajdonképpen teszek rá… Szóval? Leesett már a húszfilléres? Persze, akinek nem inge, ne vegye magára. Vagy magára vessen.

     Szívfájdító perspektíva, nemde? De hát, végül is ki lát a jövőbe? Ez csak egy puszta feltevés, egy lehetőség. Bár, ami azt illeti, nem éppen a leglélekemelőbb. Én mindössze a szavamat emeltem fel ez ellen, ha a hangomat nem is. Ám, ha a sors úgy hozza, én azt is felemelem… Fel én! Fel, fel, előre, gyerünk! Le a tilalmakkal, le a zsarnoki rendeletekkel! Cenzúra vagy halál! Éljen a vörös plajbász! Éljen soká!

Ha nem lennék ideláncolva ehhez a… majd’ mondtam valamit… szóval ehhez a kurva matracsírhoz, magam tennék rendet, az biztos. Mathilde, szegénykém, egy mukkot sem tud németül. Illetve ennyit: „Mein Mann”. Nem, Őt nem küldhetem el Némethonba, hogy az asztalra csapjon, hogy helyettem tiltakozzon az Össznémet Birodalmi Gyűlésen, eme bestiális, meggondolatlan és bárgyú rendelet visszavonásának érdekében. Főzzön inkább egy erős kávét. Igen, az most jól jönne. Mathilde! Szívecském! Ó, már jön is!

– Drágám, főznél egy kávét?

– Már főztem. Hozhatom?

– Csodálatos. Persze, hozz egy csészével.

Boldog vagyok, hogy ilyen feleségem van, igazán hasznos, kezes, meg aztán…

– Köszönöm, Édesem! Éppen olyan, amilyennek szeretem. Forró és erős, mint a… mint…

– Ejnye, Mein Mann, hiszen állítólag te egy költő vagy, és nem találsz szavakat? Erre nem találok szavakat, esküszöm!

– Szavamra! Valóban az vagyok. Erről jut eszembe. Idehoznád az írópultomat? Írnék egy levelet.

– Levelet?

– Levelet. Bécsbe. A régi, személyes cenzoromhoz, bizonyos Adolf Hillernek, hogy meghívjam őt hozzánk, és megbeszéljük azt, hogy…

– Ki az az Adolf Hitler?

Nem Hitler, Kedvesem, olyan név nem is létezik. Hanem: Hiller.

– Vagy úgy! Akkor hozom a pultodat.

– Meg a tollat, tintát, porzót is!

– Meg a tollat, tintát, porzót is…

– Á, köszönöm! Hát akkor, csapjunk a lovak közé!...

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.