Jelige: Ébredés – Aludj már, aludj!
Ernő kényelmesen fekszik puha párnái közt, pedig feje felett fenyegető pallosként lebeg a közelgő munkanap kísértete. A pallos lesújtani készül, de egyelőre nem mozdulhat. Meg kell várnia, hogy az ébresztőóra hivatalosan is kimondja a halálos ítéletet, és addig maradt még pontosan harminckét perc.
Jól tudja ezt Ernő is. Még harminckét perc. Szemhéjait összeszorítja, és elátkozza a madarakat, amelyek túl lelkesen csicseregnek az ablaka alatt. Még harmincegy perc. Elátkozza a hólyagját, amely alig több mint fél órával a célvonal előtt bedobta a törölközőt, és kikéredzkedett a mellékhelyiségbe. Elátkozza a redőny résein beszökő vidám napsugarakat, sőt, magát a Napot is – talán az egész világegyetem az ő életét akarja tönkretenni?
Takaróját a feje búbjáig húzza, visszamenekül a biztonságot nyújtó éjszakai sötétségbe. A selymes paplan pajzsként emelkedik közé és az ébredező világ közé. Még huszonkilenc perc.
Aludj már, aludj! – parancsol rá Ernő saját magára. Milyen kár, hogy már kisgyerekként is folyton szófogadatlan volt! Nem sokat változott azóta – nem alszik, csak azért sem! Ettől persze dühös lesz, de olyan dühös, hogy legszívesebben kipattanna a párnák közül, hogy felképelje saját magát. Még huszonöt perc. Szerencsére Ernő már régóta tudja, hogy egy felképelés nem old meg semmit, így végül mégiscsak a paplan alatt marad. Szívverése, mint a dobpergés, vérnyomása a plafonon – nem lesz ez így jó!
Vesz néhány mély lélegzetet. Beszív, kifúj, beszív… kifúj. Nyugalom, nincs semmi baj! Összeszorított öklei ellazulnak, homloka kisimul. A lassú légzésnek hála a szíve is megnyugszik. Ernő érzi, hogy megtalálta az álomföld felé vezető utat. Csak el ne veszítse!
Gondolj bárányokra! Bárányok – micsoda egy klisé. Inkább gondolj szentjánosbogarakra! De tudok egy ennél is jobbat: képzeld el, hogy egy csónakban fekszel, amely lágyan ringatózik a vízen! Puha bárányfelhők úsznak feletted, a bogarak halkan zümmögnek körülötted, a tavaszi szellő kellemesen cirógatja az arcodat. A csónak ringatózik, ringatózik… ringatózik… Még tizenkilenc perc.
Ernő most valahol egészen máshol jár: teljes lelki békében tologat egy bevásárlókocsit, komótosan válogat a zamatos gyümölcsök között. Délután öt óra van, és neki nincs más dolga, mint hogy almákat és narancsokat szagolgasson. A polcok roskadásig vannak pakolva mindenféle finomsággal, olyan, mintha a mennyországban sétálna a felhők között. Kivi, szőlő, mandarin – isteni az illatuk! De honnan hallatszik ez a borzalmas dobogás? Mintha egy egész ménes szabadult volna el a bevásárlóközpontban! A zaj egyre erősödik, míg eléri a tetőpontját:
– Fogd be a szádat, és menj a szobádba öltözködni, de rögtön! Ne kelljen kétszer szólnom!
A bevásárlókocsi szertefoszlik, az illatos narancsok kipukkannak – Ernő szemei tágra nyílnak a paplan alatt. Csak bámulja a sötétséget, miközben elátkozza felső szomszédjait, akik képtelenek ricsajozás nélkül kezdeni a napot a plafon túloldalán. Fejét kidugja a takaró alól, és hunyorogva megkeresi az ébresztőórát.
Már csak hét perc. Sóhajt egy nagyot, miközben csupasz lábaival megkeresi papucsát a padlón. Az ágy szélén gubbasztva kezébe veszi a vekkert, hogy egy gombnyomással hatástalanítsa az átkozott szerkezetet, majd egy hatalmas ásítás kíséretében kicsoszog a konyhába egy bögre forró kávéért. Most már úgyis mindegy.
