Jelige: R.P. – Föld és ég: A család ereje
Dorka (négyéves) – Anya, a tündérek is pukiznak?
Föld
– Ismered azt a viccet, hogy két tündér beszélget? – kérdezte Balekk Medárd az ágyszomszédjától.
Egy hónapja volt a kórházban, de szerencsére már nem sokáig. A doktor úr ma azt mondta neki, hogy körülbelül három hete van hátra.
– Azt hiszem, ismerem. Az a poénja, hogy az egyik tündér fingik egy nagyot – mondta Líviusz, és megvolt a véleménye az alpári viccekről.
– Nem, ez nem az. Szerintem a tündérek nem is…, izé…, szóval nekik nem …., izé…, na, érted?
– Igen, szerintem sem – fordult a fal felé Líviusz, és szeretett volna máshol lenni. Mondjuk, egy olyan helyen, ahol nyugodtan elengedheti a bélgázokat, amelyek kegyetlenül kínozták. Minden étkezés után felfúvódott, és nem használt ellene semmi. Azért volt itt a kórházban, hogy kivizsgáltassa magát. Különösen az új projekt miatt volt kínos ez a gáz dolog, mert rengeteg mítingre kellett járnia, és nem tudott odafigyelni másra, csak a feszülő hasára. Mindig attól félt, valamelyik értekezlet poénja egyszer ugyanaz lesz, mint a tündéres viccnek.
– Persze, ha jobban belegondolok, lehet, hogy nincsenek is tündérek – mondta Balekk Medárd, miközben a hátán fekve meredten nézte a plafont.
– A mesékben biztosan vannak, és jó helyen vannak ott – szűrte a fogai között Líviusz, és úgy érezte, mindjárt alulmarad a gázokkal vívott küzdelemben, és menthetetlenül benyögi a poént.
– Ez igaz. De, ha még jobban belegondolok, nem ártana a való világba is néhány tündér.
– Ne reménykedj! A tündérek nem olyan hülyék, hogy ide jöjjenek.
– Ez is igaz – szomorodott el Balekk Medárd, aztán felderült az arca. – Nem baj, akkor én megyek el hozzájuk. Addig már csak huszonegyet kell aludni.
Ég
– Neve? – kérdezte az ügyfélszolgálatos angyal.
– Pukinak hívnak – suttogta lehajtott fejjel a kérdezett, és nagyon szégyellte magát.
– Tudná egy kicsit hangosabban?
– Puki…, Pukinak hívnak – suttogta Puki, talán még halkabban.
– Na, ez így nem fog menni – vakarta meg a fejét az angyal. – Tudja mit, írja le! Itt egy toll.
Puki megfogta a tollat, maga elé húzott egy üres papírlapot, és remegő kézzel leírta a nevét.
– Na, látja, nem is volt olyan nehéz – sóhajtott egy nagyot az ügyfélszolgálatos, de azt gondolta, hogy bizony, hogy nagyon is nehéz volt. De azzal áltatta magát, hogy már hozzászokott a problémás ügyfelekhez.
– Kész vagyunk? Mehetek? – suttogott tovább Puki, és szeretett volna egészen máshol lenni.
Az angyal vetett egy pillantást a névre.
– Jé, hát maga rokona Fingnak! Nemrég vettük fel őt is ide a mennyországba.
– Igen…, testvérek vagyunk… Sajnos… Kkhhhmmm… Az öccse vagyok – suttogta Puki, és még el is pirult.
– Hát, igen. A bátyja aztán harsány egy fickó, azt meg kell adni. Magának meg szinte a hangját se hallani. Ki hinné, hogy egy vérből valók? Van egyáltalán valami, amiben hasonlítanak? – kérdezte az angyal, de tudta a választ, mert neki is volt fogalma a kellemetlen szagokról, mégis valamiért nagyon viccesnek találta az egészet. Érezte, hogy nem tud uralkodni a jókedvén. Először csak halkan kuncogott, aztán vihogott, majd hahotázott, végül már egyre hangosabban röhögött. Csorgott a könnye, a szárnyával a térdét csapkodta. – Nem, ne mondjon semmit!... Bocsánat, ne haragudjon! Csak azt akarom mondani…, hogy a család nagy dolog. Fel a fejjel! Meglátja, itt nálunk olyan nagy családnak lesz a része, amilyenről eddig nem is álmodott. Itt mindenki önmaga lehet, nem kell szégyellnie semmit.
– Köszönöm – suttogta Puki, de már nem pirult, hanem ragyogó tekintettel nézett az ügyfélszolgálatos angyal szemébe.