Ugrás a tartalomra

.

Rónai-Balázs Zoltán – Lócipő

Önzés, kapzsiság, röhögés. Patakvér meg Minden. Felhőtlen szórakozás a Negatív Gömbön innen és túl, miközben horkolnak az istenek....

Megdöbbentő, dögletes humorú fantasy-paródia. Vigyázva olvassák! Sosem tudhatják, mi vár önökre a következő oldalon. Főhősei megbízhatatlan, pitiáner, csetlő-botló csalók, a mellékszereplők egy kicsivel sem különbek, az elbeszélő pedig annyira rosszindulatú és cinikus, hogy csak mély megvetéssel szólhatunk róla. Egy rakás handabandázó széltoló valószínűtlen kalandjai!

Ha a Kilátó vár lett volna, amit az ellen épp ostromol, nos az a robajló fergeteg, ami pörgő-forgó, ugrándó szikladarabok és Tintagél formájában alázúdult a meredeken, minden bizonnyal elegendőnek bizonyult volna, hogy az ostromot megtörje, magukkal az ostromlókkal együtt.

Tintagél lovag is úgy érezte a lavinában bucskázva és sziklakartáccsal veretve, hogy evilági kalandjai itt, ezen a lejtőn érnek csúfos véget. „Jaj nekem!” ─ gondolta nem alaptalanul, míg pillanatra sem hagyva abba a sikolyba hajló üvöltést, kétségbeesett tekeredéssel elkerült egy facsonkot. A körülményeket jól jellemzi, hogy az illető facsonk pár tizedmásodperccel azelőtt még büszke fenyőóriásként száguldott feléje. „Anyám!” ─ jutott erről eszébe felsejlőn, de közben észrevette, hogy a lavinának nem sokkal őelőtte mintha vége szakadna… Hopp! A kövek még pattannak egyet, aztán eltűnnek valahová! Hogy lehet ez? Hogyan? A válasz éppoly sebesen érkezett, mint a szakadék pereme.

A lovag szeme kidülledt, üvöltése eszeveszett fejhangba csapott át. A levegőég részeként, ám mint annál sokkal súlyosabb, messze kivágódott a légbe. Egy pillanatra szétvetett tagokkal, lobogó szakállal emelkedett a táj fölé, majd hozzáfogott, hogy hátralévő életét zuhanással töltse. Ez az időszak rövidnek ígérkezett. Körötte és alatta az immár szerteszóródott sziklák laza felhője süvített, máris megelőzve őt. Ha hallott volna a légellenállásról (mint ahogy nem), úgy most hálát adott volna a haladékért, amit nyújt. Így nem tette, de volt azért, ami lefoglalja helyette. Például a páni halálfélelem, ami át- meg átjárta minden porcikáját. Majd rögtön utána az alant elterülő vidék, mely idilli bájával, mint könnyed, szemérmes mosollyal üdvözölte őt, békésen, ám minden együttérzés nélkül. Egyik oldalt, a szakadék tövében keskeny, ezüst szalagként kis hegyi folyó tekergőzött csillogón, túloldalán lankás rétek és dombvidék zöldje, egész a horizontig. Mindez álmodozón fürdött a kora délutáni nap fényében és ─ mintha ennyi nem lenne épp elég ─ a folyócska partján barna pettyek: tehéncsorda legelészett szelíden. Illetve, bár erről a lovag mit sem tudott, volt még ott egy Turós Askó nevű ember is, aki szintén az élete vége felé járt.

Turós Askó, józan gondolkodású bronzebhut csordatulajdonos olyan embernek tartotta magát, akinek megvan a magához való esze.

Ennek megnyugtató tudatában üldögélt most is, hevenyészett napellenzője alatt. Erre, saját meglátása szerint, meg is volt minden oka. Kisded csordája nem messze tőle legelészett a Tekerge-parti dús füvön, és ─ Turós úgy látta ─ szinte falatról falatra gömbölyödtek ezen a kitűnő helyen. Biztosra vette, hogy estére terpeszben bőcörögnek hazáig a méla kérődzők a tőgyüket feszítő rengeteg tejtől. Az ég kék, a fű bőséges és tápláló, a legeltetési, helyhasználati, terelési és egyéb adók pedig nem, egyáltalán nem léteznek errefelé! Vagyis minden a legnagyobb rendben, még akkor is, ha bronzebhutnak született, balszerencséjére.

Mert Bronzebhuta városában magasak voltak az adók és sokfélék. Nagyon magasak és nagyon sokfélék, sőt egyre nőttek és szaporodtak, ahogy a Krónikus Bronzebhut Vashiány fokozódott. Márpedig az fokozódott. A vasra pedig gyűjteni kellett. Ezt ugyan az egyszerű bronzebhut nem látta tán be, ám a Vasgárda, élén Erőkarral, a vezérsenkivel, éberen ügyelt, hogy mégis meglegyen a kellő öntudat, hit és lelkesedés.

A Krónikus Bronzebhut Vashiány mindig is fennált, mióta csak Turós gazda az eszét tudta, de már az apja, nagyapja, sőt a dédapja idejében is. Egyes felvilágosult elemek (mint például Turós Askó) néha-néha és persze csak magukban feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen kitől is kell megvédeni Bronzebhutát olyan nagyon? Közelben semmi ellen. És ha jönne is a vész, tán nem állhatna ellent így is neki? Minek az a rengeteg acél, mikor még a szellemek sem akarják, hogy legyen?

A Vasgárda ugyanis acélra gyűjtött, vasfegyverekre, és olthatatlan vágyat táplált ezirányban, amit nem csillapíthatott más. A Vasgyűjtés szent ügye ellen, még a régmúltban, felszólaltak páran, de később ez abbamaradt. Az efféle felforgatókat karóba húzták a főtéren, jószágaikat pedig elkobozták, természetesen vasvásárlás céljára. Bronzebhuta népe nyögte az adót, és várta, hogy az istenek, különösen az Erdő Istene és a Tóé végre megkönyörüljenek.

Mert a pénz, a hőn áhított pénz a vasra már háromszor is összegyűlt, de mindháromszor hiába indították Askod mellé, az acéltóhoz, egy sem ért célba. Üldözte őket a balszerencse.

Az első szállítmányt, Eporkarom vezérsenki áldásával a Tarhaar-erdőn át vezető úton szándékozták küldeni, válogatott senkik kíséretében. Ez volt a legrövidebb, sűrűn járt, és még tán a legbiztonságosabb útvonal, persze csak ha eltekintünk a Tarhaari fekete elfektől, dombi trolloktól és egyéb erdei eshetőségektől. Szinte nyílegyenesen vitt az erdőn túli Áhba, amit a Bronzebhutába kőért, rézért, miegyébért érkező kereskedők csak „a kéj városa”-ként emlegettek. Sloppokról, az erdőség ismeretlen mélyein befogott, csodás pókokról beszéltek, melyek hatalmasak és kötélszerű hálókat szőnek e célra emelt kéjtermekben. Jó pénzért az erre vágyókat belökik a közepébe, a pók ráront, tölcsérajkával becuppantja, majd keresztülengedi elképzelhetetlen nedvekkel teli egyszál, vaskos belén. Az illető pedig ─ azt állították ─ varázslatos kéjeket él át, olyanokat, melyekhez képest a házasélet éji része szánalmas pótszer csupán[1].

Ám Eporkarom vezérsenki bízott embereiben, akik szilárd erkölcsű, nem épp csélcsap emberek voltak. Különben is: bronzebhut tíz napi járásnál messzebb nemigen ment ─ ki látta hát, hogy mi van Áhban? A kereskedők mindenfélét beszélnek, hogy elbódítsák az embert! Talán van ott néhány pók és talán jobb, mint a sör… Na és? De Áhtól csak húsz napra már Askod és az acéltó, ahogy mondják! És ─ tette hozzá magában Eporkarom mindig, ha ezen elmélkedett, ─ mindennél erősebb egy senki szívében az acél utáni vágy.

Megáldotta hát az útnak indulókat, s azok (az adócsökkentés hírére egy emberként lerészegedett városiak örömujjongása közepette) útra is keltek.

Aztán nagyon sokáig nem hallottak róluk.

Fél év múlva kullogtak vissza, acél nélkül. Egy árva bicska nem sok, annyi sem volt náluk. Gyanúsan lesoványodva rablókról és fekete elfekről habogtak a vezérsenkinek, aki a krónika szerint fehérebb lett, mint a mérgező festék, amit az ólomból lehet kinyerni. Alig később, a nyilvános kínvallatáson a kéjtermek mélyéről esett szó, meg a bűnbánatról, a felelősségről és arról, hogy mindenért fizetni kell.

Karóba húzták őket, az adókat pedig újra megemelték, és gyalázkodó vésetekkel ékes sírjukat köpködni Bronzebhutában ma már hagyomány.

De teltek az évek, az évtizedek, és a nép kinyögte megint az acél árát. Ezúttal a síkságon át, nagy kerülővel szándékozták vinni. Ehhez azonban át kellett kelni a nehéz, aranyakkal telt ládákkal a Torok-tavon. Ez hosszan választotta el Bronzebhutát a Bronzebhut síktól, amely délnek nyúlt a horizontig. E tó nyelte el rejtélyesen a Tekergét, előtte hatalmas mocsár nevelgette lidérceit, siklóit és egyéb lápi lényeit, mögötte a Tarhaar sötétlett. Az átkelés előtt gondosan áldozatot mutattak be Lóinak, a tó istenének, aki ─ köztudottan ─ a halakat nemzi, ám az megülhette a gyomrát. Mert hiába dagasztották a sarat napokon át, a tóra érve hatalmas örvény támadt a tutaj körül és elnyelte senkikkel, arannyal együtt úgy, ahogy volt, annak ellenére, hogy állóvízben az ilyesmi mindenki szerint képtelenség.

Újra kezdődtek tehát a kínkeserves, kuporgató esztendők, gyűjtögetvén a pénzt egy újabb, ezúttal hegyi útra. Végre megszámlálván elégnek találtatott, s az expedíció, immár a harmadik, nekiindult. Semmit sem bíztak a véletlenre. Hasukra szíjazva százan, száz részre osztva cipelték a kincset, ha bárki lezuhanna gonosz meredélyről, ne vésszen minden, s imáikat a legfelsőbb helyekre küldték.

Talán túl mélyen alhattak az Alvó Istenek, mert e harmadik, és eleddig utolsó csapatból senki sem jött vissza. Későn érkezett az a hír is, hogy a Rhonda-hegységben rengeteg a vérmanóc, annyi, hogy Zirgázát bevették és már Shensát vívják, s a hegyek még sosem voltak ennyire veszélyesek.

„Ha tudtuk volna…!” ─ mondták az emberek, ám Vér vezérsenki csak ennyit válaszolt (amint azt híven megőrizte a Senkik Krónikája): „De nem tudtátok!”, és megháromszorozta az adókat.

Vér vezérsenki, elődeihez hasonlóan, a Kaszárnya Palotájának sírtermében fekszik, de a helyzet mit sem változott. Szoros a prés, és nem lazít rajta Erőkar vezérsenki, a jelenlegi vezető sem, miközben egy új, földalatti utat szorgalmaz.

Ide viszont, a Tekerge folyásának erre a részére, nem vonatkoztak az adók, nem ügyelt a Vasgárda, sőt, senki nem ügyelt, de még csak nem is járt erre bronzebhut. Az egyszál Turós Askót kivéve, akit eszerint is ítéltek meg szülővárosában, a vastalan, ám szigorú Bronzebhutában. Ez az ítélet mesze nem egyezett meg az önmagáról alkotott képpel.

Általános vélemény szerint csak elmeháborodott kószált a Tekerge-völgy eme részén. Mindenki tudta, hogy idilli szépsége ellenére ronda, elvarázsolt hely ez. Tudós fők úgy mesélik a nem annyira tudósoknak, hogy a Félistenek háborúja óta ilyen a környék. S bár azóta csökkent a kártékony varázs, azért a legkevesebb, ami történhet az olyan óvatlanokkal, akik megátalkodott hülyeségükben erre bóklásznak, hogy esetleg sziklák és szörnyek hullanak alá a derült égből rájuk. Vagy Rárontók ugranak a hátukra árnyékfoltokból, amiket semmi sem vet… Arról nem is szólva, hogy a folyónak e szakaszán ősi hullalelkek úsznak fel-alá, a parton meg beszélő bokrok gajdolnak, hogy összezavarják a gondolkodást.

A völgy egyébként felerészt inkább kanyonnak volt mondható. A folyó egyik partja lankásan emelkedett dél felé, míg az északi meredek sziklafalnak maradt. A lankák mögött dombok ereszkedtek, furcsa sziklák mindegyik tetején. (A bronzebhutoknak többek közt ez se nagyon tetszett: egyszerűen és sokatmondóan Döglös-domboknak nevezték, völgyestül, úgy, ahogy volt, és még álmukban sem látogatták.)

Nem úgy Turós. Mintegy három hónapja döntötte el, hogy kinéz a Döglösre. Éppenséggel rettegett ugyan, de gyakorlatias lévén mégis úgy vélte, hogy nem lehet annyira szörnyű, mint a találékony Erőkar fantáziadús adói. Házat akart, nagyot, és vastag feleséget. Ahhoz pedig pénz kellett, s a Döglösön, úgy spekulált, megspórolhatja az adók legalább egyharmadát… Kihajtotta hát teheneit, éppen harminchatot ─ és úgy találta, hogy a sok rémség csak babona. „Mi van itt, ami árthat?” ─ göcögte magában, mikor első este hazahajtotta a csordát. ─ „Gajdol itt ez a néhány beszélő bokor… Na és? Nem muszáj velük szóba állni…”.

Azóta csak úgy hízott amúgy is kerek, húsos arca az elégedettségtől. Rákapott az ábrándozásra is: látta magát gazdagon, nagy kőházban, a Belső utcában, terebélyes feleséggel… Kétszáz marha… Négyszáz…

És épp így ábrándozott akkor is, mikor meghallotta a sivítást.

Azt a sivítást, meg rémületes, rikoltó, sikolyos üvöltést, ami abszolúte nem illett a tájhoz, ábrándos hangulatához még kevésbé, de valószínűtlensége ellenére egyszer csak mégis ott volt, sőt közeledett. Valahonnan fentről. Látta, hogy a tehenek is észrevették: abbahagyták a legelést, úgy pislogtak felfelé, idegesen. Turós maga is felnézett a nagy, kék égre és rosszkedvű, neheztelő ráncokba szaladt a homloka. A mennybolton három-négy labdányi, meg sok-sok öklömnyi, szürke pöttyből álló felhő látszott lebegni, ott, ahol semminek sem lett volna szabad. Közepén meg valami csillogó, vöröses, nagyobb, mint a többi… És nőttek. Már az alatt is, míg ezt felfogta. Néhány kínosan lassú másodpercnyi álmélkodás után ráébredt a prózai valóra. Ezek zuhannak.

„Bukósas!” ─ gondolta dühösen, mert mi más csapna le egy tehénre? Csak ez a nagy dög!

De végig sem futtatta mindezt az agyán, máris tudta, hogy botorság. A bukósas egyedül jár, nincs vele se sok, se kevés más, se szürke, se semmilyen. Egyszerre eszébe jutottak, amik a helyről terjengtek. Mégiscsak sziklaeső lenne?! Fölállt a hátán a szőr a gondolatra. Aztán elvetette. Sziklák pedig nem esnek az égből! Vagy ha igen, nincs köztük olyan csillogó izé. És a sziklák nem üvöltenek!

Ezenközben a tünemény mind hangosabb lett, mind félelmetesebb, és Turós gazda azt is ki tudta venni már, hogy a fényes izé karokkal hadonász. „Sárkány!” ─ ötlött fel benne. Csakhogy a legöregebbek sem láttak Bronzebhut földön sárkányt.

A tehenek csak a sasokat ismerték. Turós odapillantott, miközben állt földbe gyökerezett lábbal, és látta, hogyan tömörülnek össze idegesen bőgve, s szarvaikat fölfelé meresztik. Tekintetét visszaemelte a zúgó és rémületes meglepetésre, hogy immár ne maradhasson kétsége: „Sziklaeső! Mégiscsak van istenverte sziklaeső! Meg egy ember! Páncélos vitéz esik az égből!” Kétségbeesett elképedéssel bámulta a süvöltő és valószínűtlen jelenséget.

És a jelenség a következő pillanatban megérkezett.

Még látta, amint tehenei egymásra rogynak, fölöttük a páncélos csodavitéz, idétlenül lobogó, szőke szakállal. Aztán érkezett egy kétökölnyi gránit, egyenest a homlokának ─ és a világ tehenestül, reményestül megszűnt létezni. Józan gondolkodásának mintegy végső szószólójául, szétreccsenő koponyájából láthatatlan buborékként kilibbent egy hitetlenkedő gondolat, majd PAKK! ─ szertefoszlott.

Rá kisvártatva pedig már nem mozdult semmi a Tekerge partján, csak a füvek, bogarak, meg ami amúgy is szokott. Mintha csak mi sem történt volna, és ha őszinték akarunk lenni, a Nagy Körforgás szempontjából az egésznek tényleg semmi jelentősége. Én is csak azért meséltem el, mert a tehéntetemek közt a rézpáncélos vitéz (ha közelebb hajolunk, tisztán kivehető) nem más, mint néhai Dug Tintagél. Épp egy lepke száll fölötte.

 




[1]      Mivel a lenyeltek nem csonkultak, az az elképzelés alakult ki, hogy a sloppok a kéjtől felszabadult energiával táplálkoznak. Ez elég tudományosan hangzik ahhoz, hogy elhiggye az a kevés, akit érdekel egyáltalán. Persze nem mellékes, hogy az élvezettől félholt, kipottyantott áldozatokat a vad Sloppok addig eszik erdei tanyájukon, míg életerejük utolsó morzsáiból is kifogyva egyszerűen elpusztulnak. Ám a befogott sloppoktól szemfüles és markos szolgák a pottyantás pillanatában elragadják a fizetővendéget és Punnyadókamrába vetik, ahol kivárhatja, míg tudata és jártányi ereje visszatér. Áhban mindenki tudja, hogy a slopp-pók mértéktelen élvezete függőséget, és végül sorvadásos halált okoz, mégis tele vannak az utcák, kapualjak és nyomortanyák csontig soványodott, elhülyült emberi roncsokkal, akik már csak alamizsnáért könyörögnek a pénzes kéjutazóknak és a belőlük meggazdagodott teremtulajdonosoknak, szerencsés absztinenseknek és általában mindenkinek. Áh csak úgy hemzseg tőlük, no meg a hamiskártyásoktól, markecolóktól, felápoló-nőktől, zseb- és más tolvajoktól, slopp-baba árusoktól, gyanús panziók „séfjeitől”, akik drága tápszert kotyvasztanak a vacsorához (ettől kis szerencsével nem betegszik meg a szállóvendég), önkéntes segítőktől, akik mind baksisra várnak és kétes boltokba, szállásokra, tavernákba kalauzolják a tudatlan idegent.  Egy szó mint száz: ha a környéken jársz,  ne hagyd ki!

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.