Ugrás a tartalomra

Költő versus futár

 „Van, amikor egy szöveg intenzitása a létezés mélyebb és magasabb extatikus megéléséhez juttat, ám van, amikor azt vesszük észre, hogy Ebedli a kezdőkörben driblizik, és azt sem tudja, merre van a kapu, a közönség meg ettől függetlenül ünnepli.” – Lackfi János és Vörös István slágerszövegeket parafrazeáló kötetéről Krausz Tivadar elmélkedett.

Mit is írt Hajnóczy Péter a kritikusokról? „Buzi az, mind egy szálig az!” Mivel csakis kitűnő költők jó verseit szeretem olvasni, úgy vártam a megfelelő alkalmat, mint a nagy ho-ho-ho-horgász a kapást, amikor ő már igen öreg halász a tengeren. Aztán végre felkérést kaptam két megbecsült, ezért folyamatos megfigyelés alatt tartott költőtársam közös kötetének kritizálására. Egyikük kortársam, a másik kicsit fiatalabb, de már igen tapasztalt.

Manapság, amikor az egyetemeken legalább hét különböző esztétikai-művészetelméleti rendszert oktatnak, s valamennyi aktuálisan a legkorszerűbb, kénytelen vagyok a saját külön bejáratú szépségességi szemléleteimből megélni olvasmányaimat, és emlékeztetőt írni róluk. Radikális eklektikám, Weöres szavával élve, ezerlátó üvegem prizmáján át. Roppant egyszerű, egyfelől ugyanaz az alap-, mint a záróköve: csak az esztétikus, aminek erkölcsi mozzanata van! Másfelől meg olyan, mint a Fradi-kolbász: mindent bele! Innen aztán lehet tudni, a két költő, akiknek műveivel ezúton kimondottan az epére hatva foglalkozom, megörvendeztettek.

Könyvük szinte teljes társadalmi keresztmetszetet ad a csövesektől a felső-középosztályig, az anyáktól a prostikig. Kik ők? S mely könyvükről van szó, hogy ekkora a nekifutás?

Lackfi János és Vörös István négykezese, a Csavard fel a szöveget a „komoly” paródia és a komolytalan parafrázis szűk mezsgyéjén mozog. Slágermintába öntött „költészetmások”. Sok évtized slágerszövegeiből mazsolázott tartalmak kérődzéses újraemésztése.

Bármennyire tisztelem és kedvelem őket, ha nem kapok egy magas labdát, e könyvükről nem írtam volna. Mi a magas labda, ami miatt olyanról írok, amiről különben nem? És miért nem írtam volna különben, ha nem adnak magas labdát, amit lágyan, a hálón alig átmalacolva visszaejthetek?

A kötet 152. oldala győzött meg, hogy mégis én vagyok könyvük megfelelő méltatója. Itt a slágerszöveg szerzője József Attila! Aki, ugye, félisten. Énekelte Koncz Zsuzsa. Hallgattatta volna velem hippiskedő nővérem. Persze csak ha hajlandó lettem volna. József Attila ide vagy oda, ha a nővérem és barátnői feltették a szóban forgó bakelitet, akkor Koncz Zsuzsa hangjára felrántottam magamra a csíkos trapéznadrágomat, és kimentem a cseh céllövöldésekhez egy kis Slade-et vagy Bachman Turner Overdrive-ot hallgatni. A céllövöldések ugyanúgy nem hallgattak cseh és szlovák slágereket, ahogy én sem magyart. Soha de soha! Hallgathatatlan volt számomra, számukra. A sznobizmusom tehát a céllövöldések esztétikájából jön, akikkel csak akkor áll szóba cirkuszi lócitrom-söprögető, ha minimum körhintájuk is van. Abban az időben oroszlánszelídítő akartam lenni – végül is teljesült az álmom. Megszelídítettem a bennem lakó oroszlánt. Ez pedig nélkülözhetetlen az elfogulatlan olvasáshoz.

Ott tartottunk, hogy Koncz Zsuzsa–József Attila: Kertész leszek, Vörös István átiratában: Elvágyódás. Idézem, mitől szottyant kedvem az alapos olvasásra:

„Futár leszek, biciklizek, / a zebrán se fékezek. / Nem törődöm a lámpával, / az ember megállni átall. // Egyik elütött gyalogos / még pofáz is, a nagyokos! / Ha szentségel, azt se bánom, / csak taposom a pedálom. // Ha már elállják az utcát, / legyen azért, ki rendet vág. / Rendet vág a régi rendben, / újat hozni küldtek engem. // Nem dohányzok és nem iszok, / csak a hülyék járnak gyalog. / De autózni se egy öröm, / magamat is kikerülöm. // Kikerülöm, lakatolom / egy korláthoz az udvaron. / Ha már elpusztult a bringám, / nem vár többé semmi jó rám, // se északon, se keleten, / az időt is befékezem, / nem lesz már ősz, nem lesz tavasz. / Futár vagyok, és ez vigasz.” – Férfi! Hát nem elég, hogy József Attilából készítetted, de rólam szól? Mert ugyebár a lámpa erősen informatív, a piros az futársárga. Legfeljebb furcsa íven veszem a kanyart, ha szabályoskodnak köröttem. Olyan ez, mint a kánon által szabott trendhez képest pionírnak lenni. Ja, és „Nem dohányzok és nem iszok”! Ez a vers a szememben a tökéletes paródia, mert a paródia követelménye, hogy olyan közhelytartalmakat kell pufogtatnia, mint száz egyforma Facebook-komment, különben mitől tarthatna számot népszerűségre.

Miért nem akartam erről a könyvről írni? Mert nem hallgatok magyar slágerzenét. Soha. Vagyis végképp nem ismerem a magyar slágereket, fogalmam sincs, miket parodizált az én két költőtársam.

Csoportosítsuk azért ezeket a slágereket! Mert pl. a József nevű slágerszerzőt ismerem, és erősen kaserolom, ha nem is a vérszegény és örökké egyforma haj- és dalstílusú Koncz Zsuzsával vagy a teljességgel süket és hamis, ezért hallgathatatlan Hobóval aláfestve.

Először is találtam a könyvben az ítéletem alól számos kivételt. Klasszikus slágerek. Ismerem, sőt szeretem őket. Ilyenek Eisemann Mihály: János legyen fenn a János-hegyen; Erdélyi Mici: Pá, kis aranyom…; Hofi Géza: Próbálj meg lazítani!; Honthy Hanna: Hajmási Péter, Hajmási Pál; Karády Katalin: Hamvadó cigarettavég; Kazal László: Egy dunaparti csónakházban; Kovács Eszti: A pancsoló kislány; Páger Antal – Garai Gábor: Hattyúdal – a Villa Negra románca; Tolnai Klári – Jávor Pál: Egy csók és más semmi. Talán ez a felsorolás a legjobb ajánló a könyvhöz. Itt akár be is fejezhetném afféle happy enddel. De szép is lenne, ha a bérgyilkos megsimizné a kijelölt áldozat buksiját, aztán hóna alá csapná a koffer pénzt. A „bérgyilkosnak”, ha olvasót szeretne örvendeztetni, akkor bizony kritikusan kell élveznie olvasmányát.

Slágerparódia/-parafrázis kötetünk második tartalmi kategóriája: fiatalon hallgattam, némelyiket kedveltem, azóta nem. Ebből következik, vagy rég elfelejtettem a szóban forgó slágerek szövegeit, vagy rám se ragadtak a maguk idejében, mert a büféből hallgattam őket. Ezek a Beatrice, a Bikini, a Bizottság, Cseh Tamás, Csongrádi Kata, Cserháti Zsuzsa, Demjén, az Edda, az Európa Kiadó, Hernádi Judit, a KFT, a Kontroll Csoport, az LGT, az Omega. A Piramis, az URH–Müller Péter. A harmadik a „hallottam, de menekültem a hang hullámteréből” kategória. El-, illetve kikapcsoltam a rádiót, tévékészüléket, ha fülembe próbáltak hatolni: Charlie, az Első Emelet, Geszti Péter, Harangozó Teri, Hobo, a Hungária, az Irigy Hónaljmirigy, Koós János, a Korál, a Quimby, az R-GO, Szécsi Pál (van egy-két jó darker száma azért), Soltész Rezső, Zalatnay Sarolta, Záray Márta–Vámosi János.

Negyedik kategória, amit tényleg végképp nem ismerek, és nem is szeretném megismerni soha: a Bon Bon, a Kiscsillag Lovasi Andrással, Kovács Ákos. A helyükben felakasztanám magamat a WC-láncra, és soha többé nem görcsíteném magam a slágerszakmára. Őmiattuk nem akartam e könyvről írni. Ugyanis parodizálni vagy parafrazeálni csakis kizárólag értéket lehet és szabad. Tudom, hogy ma menő a szemét újrahasznosítása, de az akármi, a „minden” csak posztmodernéknél lehet alapanyag, klasszikuséknál kizárólag az érték a feldolgozandó matéria.

Látjuk, hogy témaválasztásában hullámvasutazik a könyv. Van pár mellényúlás. Ha orgyilkos akarok lenni, azt mondom: ez az ötlet mindössze három-négy sláger erejéig lett volna jó ötlet. Vagy ha már mindenáron 260 oldalas a könyv, akkor ne legyen 4490 forint az ára, amibe a kemény fedél, a csodálatos montázsillusztrációk, a parádés tipográfia és a puha pasztellszínek kerülnek. Készült volna farostos papíron, puha fedéllel, 449 ruppóért, zsebre süllyeszthető méretben, és akkor garantált az eladott tízezer példány a sláger- és költészetrajongók körében. A küllemért tisztelet az 1795-ben alapított Athenaeumnak. Meg aztán: a jövő könyvgyűjtői közül ki a fene fog pénzt adni a mindent alulmúló Bon Bon-t idéző tartalomért, még ha nemzetünk komolyságos-vidámságos költői írták is? Tudom, milyen könyveket rendelnek a könyvgyűjtők mondjuk 1795-ből. Nem tudom elképzelni, hogy 2195-ben a könyvgyűjtő ellopatja ezt a könyvet, mert Bon Bon-paródiára vágyik.  

Két költő, két személyiség, két stílus, két hozzáállás – egy barátság, egy párbeszéd. Erős összehangoltság. Érzik nemcsak a feldolgozott alapanyagot, érzik egymást is.

Lackfi hajlamosabb hangalaki asszociációk mentén gondolkodni, Vörös inkább a gondolatok asszociációjával hangászkodja verssé a szöveget.

Lackfi társadalmat is ábrázol, ám inkább a paródia-parafrázisokban. Több olyan szellemi kasztot is megversel, amelyre nincs hatással a költészet: ilyen értelemben fölösleges őket ábrázolni. Aki közéjük vágyik, egy-egy vers nem tartja vissza, aki pedig a versek pártján áll, nem törődik ezekkel a kasztokkal, legfeljebb szabályt erősítő kivételként tartozik közéjük. Ide sorolható a Beatricétől a Nyolc óra munka, avagy Lackfi Offisz-dala (yuppie-kaszt paródia). Vörös ugyanerre a szövegképletre költött lírája katartikus: „Nyolc óra növés, nyolc óra klorofill, / nyolc óra szélben zúgás, / Nyolc óra ember, tíz óra fahordás, / húsz óra levélhullás.” Lackfi Mielőtt végleg eltemetsz műve darker versben boncolás, a feketehumor több árnyalatától morbid. Kár, hogy a vers is emlékeztet egy önmagánál gyengébb slágerre.

Vörös heroikus pesszimizmusa imponálóan férfias az Akit cserépben nevel az ég című versében: „Mindig az a nyertes, ki minden elveszt, / tudd ezt, és nem kell keress másik elvet, / Létezik egy lista száz igazról, / senki nem olvas, mégis hozzászól” – nagy bölcsesség ez! Irodalmunkban gyakran ítélkeznek szerzők fölött anélkül, hogy olvasnák őket. Kritikusok gyorsolvasás után gyorsírással írnak kritikákat; hasonló jelenség ez, mint valaha a koncepciós per volt a politikában. Ha azt hinnénk, hogy ez a bonbonságosságból származó bölcseleti költészet fokozhatatlan, akkor álljon itt a csattanni képes utolsó versszak: „Mindig a nyertes az, ki mindent felad, / élethazugságból nem épít falat. / Létezik egy lista a száz senkiről, / ha egy elveszik, a világ összedől.”

Lackfi A józan részegje, amely Cseh Tamás Jobbik részem című dalára íródott, tartalmazza a következő sort: „Iszok, mint a mesteremberek” – nos, amikor életemben először Cseh Tamással együtt ittam a Balettcipőben éjjel egy órától reggel ötig, kiürítve a hűtő pezsgőtartalmát, a nagy trubadúr, mikor a reggeli világosban megkérdeztem tőle, nem ciki-e, hogy mi keddről szerdára virradóra reggelig ittunk, azt mondta: „Nem! A művész az máskéntivó!”

Vörös Millió, billió, trillió furcsa száma arról győzött meg, hogy akkor jó eme paródia-parafrázisok olvasóinak, ha költőjük a kézenfekvő asszociációk helyett a távoliakhoz nyúl, amikor kapaszkodni kell a meszelőben, mert a létra odébb vándorol. Lackfi estében viszont az kelt erős hatást, hogy az eredeti sláger ritmikájával és hangalakiságával összecsengeti a maga sorait, versszakait, mint pl. az Ég lusta hisztivelben.

A költőink által kigyúrt, sajátosan komolytalan és komoly paródiák szerencsére annyira elrugaszkodottak a slágerelőképekhez képest, annyi szerepjátékra, távolságtartásra és azonosulásra adnak alkalmat, és mégis az egyszerű, józan ész mentén fogalmazódnak, hogy nem tudunk rájuk unni. A kellően megválasztott költői távolság leginkább az ütő- avagy vágótávolságra hasonlít. Ez a játék olyan, mint egy küzdelem: ha kell, kilépünk az ütő-, vágótávolságból, ha kell, belépünk abba. Ennek a szórakoztató költészetnek a képzetvilága rendre a tragikomikus valóságba érkeztet, erre jó példa Lackfi Édes kis pecása: „Van, aki vérengző gyilkosnak / tartja a hobbipecásokat, / de ez azért túlzás, / egy átlagos nőgyógyász többet öl.”

E sajátos parafrázis-világ a játékos távolságtartáson túl a személyesség erejével is él, megengedi az őszinte alanyi költészetet is – Vörös: Kamasz lettél.

Annyira jó látnom, hogy ebben a könyvben az öntenyésztő szövegköltészetnek nyoma sincs, annál több a célirányos történet. Példának okáért készült noire krimi is. Vörös István Átszökünk a világok közt című etűdjében olvashatjuk: „Menyasszony már az özvegy jogán / többször gyanúsítottként járt az őrszobán. / A körme alatt kis vérnyomokat / talált meg a rámenős nyomozócsapat. // Mert a haláltánc egy élet árán / indul csak be, de akkor már nincs megállás. / A túlvilág jegyesének mondjam? / Átszöktünk a világok közt alattomban.”

Látomásos versszakokra is találhatunk, pl. Lackfinál: „Benn a fénymásoló raktárban / zúg egy nagy gép, / dühöng bivalymódra zihálva, szaggat és tép. / Plexi fedél alatt villámlás, elvakító, / Vaku-napot görget magában sófehér tó.”

Vörös István a Lackfi Jánoshoz címzett versében fejti ki indítékát a könyvre: „János, gyerünk, mert a nagy vers letűnt, / dalokból megcsináljuk. / János, nekem jó az idegzetem, / készítsünk szalmabábut! / Tudod, Jani, a hangot tartani, / már az is valami, / a semmit körbejárjuk! / János, neked jó az idegzeted, / fiad van és négy lányod.” Térjünk is vissza az ominózus semmihez! Milyen értelemben semmi ez a semmi? Egzisztencialista semmi? Cinikus, nihilista semmi? A szubjektív idealizmus költői semmije? „A semmi minden sugárzást vezet” – mondja Vörös A véges kiadóban.

Aztán van olyan sorpár is, amit kár volt leírni: „Mindenkinek van egy szilva, / Aki megpuszilja.” Van továbbá mulatságos dada Vörös István: Soha te mondd átiratában.

Nem győzöm eleget mondani, József Attila természetesen a legjobb ürügy a továbbköltésre. A séma továbbírása során a sorok, versszakok száma elvileg a végtelenségig szaporítható. Sosem a szövegtermelés a gond. A kellő arányok erényét birtokolva sajátos minőséget jegecesíteni már annál inkább. Úgy érzem, Lackfi a Hét kutyaévben megcsinálta ezt: „Kristály leszel vagy lucskos pép, / hét kutyaév csak semmiség!” Hmm. „Kristály leszel” – Lackfi tud valamit a bölcsek kövéről!

Vörös őszinte alanyi bluest, Lackfi népi realista bluest írt a Kőbánya bluesra. Vörös a Próbálj meg lázítaniban a semmi metafizikáját fejtegeti: „Mi ez a tempó, a semmi nem volt megkínálva a zsemlével.”; „Kell egy kis életöröm, mielőtt elköltözöm, / a semmi elleni lázadás.”

Az ember, ha egy írást nem ír végig együltében, mert mondjuk, a hőségtől felforr az agya, s csak másnap, munka után folytatja, akkor az egészen biztosan másként fog folytatódni és végződni az eredeti tervhez képest. Ezennel elfeledem a versek mellé, a könyvlapokra írt összes alapos és részletes széljegyzetemet, melyek mentén végigvezethettem volna az olvasót az egész könyvön. Pedig csodás versek mellé írott reflexiók és vélemények, de ki bírná mindazt végigolvasni, ha harminc fokban magam sem óhajtom végigírni. Ezért nem mutatok rá azon sorokra, amiket költőnek jobb nem leírnia. Ezért nem hívom fel a figyelmet azokra a sorokra sem, amiktől eldobtam az agyam. Legfeljebb annyit mondok, vannak igen intenzív versszakok, melyekben költőink megmutatják, mit is tudnak valójában, azonban nekem nem mindegy, hogy a zsenialitás szolgálattételben mutatkozik meg, vagy önmaga exhibíciója, mert akkor a legintenzívebb versszakok is jelentőségüket vesztik. Van, amikor egy szöveg intenzitása a létezés mélyebb és magasabb extatikus megéléséhez juttat, ám van, amikor azt vesszük észre, hogy Ebedli a kezdőkörben driblizik, és azt sem tudja, merre van a kapu, a közönség meg ettől függetlenül ünnepli.

Két domináns gondolatkör kifejtésének elhagyását azért gyászolom egy kicsit. Az egyik gyászom, hogy nem mutatom be a könyv haláltánc-motívumainak körét. A másik gyászom pedig, hogy nem fejtettem ki minden vonatkozásában Vörös semmire vonatkozó metafizikáját. Persze, aki kézbe veszi a könyvet, nem marad le semmiről, tudni fogja: „Egy csók, és más semmi.”

Krausz Tivadar

 

Lackfi János–Vörös István: Csavard fel a szöveget! Athenaeum, 2017

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.