Ugrás a tartalomra

Pécsi Györgyi: Fél korsó belga sör – Hozzászólás Balla Zsófia: A vers hazája című székfoglalójához

Nehezen szántam el magamat, hogy hozzászóljak Balla Zsófia írásához. Elbizonytalanított ugyanis, hogy afféle nem számít irodalmár volnék, miként a jeles költő sommásan vélekedik – nem is tudom, mi lenne a pontos kifejezés, használjuk az övét, a – népies táborról, amelyhez nyilvánvalóan sorolódok.

Szerinte a népies író és irodalmár személyében lehet ugyan „szakmai és erkölcsi szempontból feddhetetlen”, globálisan ideologikus, nota bene politikai megrendelésre dolgozik. Hm… Én meg azt gondolom, hogy természetesen vannak preferenciáim, van érzékenységem, vannak személyes kapcsolataim, barátaim, de alapelvem, hogy a magyar irodalom nem ilyen meg olyan, hanem sokféle, és ez a sokféleség együttesen ér valamit, ha ér, és együttesen adja ki azt, amit magyar irodalomnak gondolunk. Olyan művek, amelyek számomra kedvesek, és olyanok, amelyek nem, vagy amelyekhez nekem kevésbé van antennám.

Szerinte az elmúlt száz évben az irodalomról való közgondolkodást a Nyugat alapozta meg, melyet az Újhold továbbörökített, „ehhez tartoznak kortársi irodalmunk legjelentősebb vonulatai, és legértékesebb művei és alkotói”.  Igen, abban az irodalmi társaságban, amelyben a szerző otthon érzi magát feltehetően ez az „igazság”, de a Nyugaton és az Újholdon innen és túl is volt és van „legértékesebb” irodalom, tehát más a „valóság” – még ha egyetlen laza csuklómozdulattal perifériára sorolná is a nem-nyugatosokat Kassáktól József Attilán át mondjuk Sziveri Jánosig, Zalán Tiborig.

Hát nem magától értetődő a dialógus.

Néhol nehezen tudom követni Balla Zsófiát. Egyetlen érvényes kánon volt, van, szerinte, a nyugatos-újholdas, amely sajnálatos módon nem vesz tudomást a „kevesebb önérvényesítésre képes, ámde nagy értékű életművekről”, például fontos erdélyi szerzőkről. A népies tábor ugyan méltányolja, vagy egyenesen piedesztálra emeli az amott elhanyagoltakat, de ez a másik tábor úgy, ahogy van, nem érvényes, mert „recepciójuk többnyire erősen ideologikus”. Bár, mint írja: „Tagadhatatlan, hogy sok olyan nagyszerű író és értelmező munkálkodik a népi irányzatok körében, aki szakmai és erkölcsi szempontból feddhetetlen. Lehet, hogy ez a többség” – de akkor ki karakterizálja a táborokat? A feddhetetlen többség, vagy a feddhető kisebbség? Kontrázva: globálisan negligáljam-e a nyugatos-újholdasokat, mert köztük is vannak erősen ideologikus írók, irodalmárok? Eszem ágában sincs! (Akkor is tolerálom a másként gondolkodást, ha valaki másként gondolkodik, mint én.)

Balla Zsófia nehezményezi, hogy a népi tábor a Romániában születő magyar irodalomból a múltban jobbára csak a szálfákra, Kányádira, Sütőre, Szilágyi Domokosra fókuszált (bár emlékezetem szerint, ez ellenőrizhető, Székely Jánosra, Bodor Ádámra, Szilágyi Istvánra, Bálint Tiborra, Lászlóffy Aladárra és sorolhatóan másokra is), de őket nemcsak a magyarországi népiek emelték magasra, hanem az erdélyiek is, sőt, a dolgok rendje szerint az erdélyi (Romániában születő) magyar irodalom kánonját először az erdélyi irodalmárok fogalmazták meg. A határon túli magyar irodalmak befogadása nem a népiek hitbizománya volt – de ha ők sem, akkor kik? Az „egyetlen érvényes” kánon előtt éppúgy „szabad volt a pálya”, miért is nem tették? (Hol a fél korsó sör, és hol a fél korsó hiány?[1])

Ugyanakkor azt is nehezményezi, hogy (a jelenben) a népi tábor „nem a nagy szerzőket emelte zászlajára (Kóst, Dsidát pl.), hanem – egy politikai megrendelésnek, netán meggyőződésnek megfelelően – szélsőségesen jobboldaliakat. Azon az irodalmi fertályon alig tiltakozott valaki Wass, Tormay vagy Nyirő – politikai! – rehabilitációja ellen. Nem vagyok meggyőződve, hogy íróknak, irodalmároknak kell politikailag helyre tenni írókat, de például Wass Albert írót íróként éppen Márkus Béla szedte ízekre.

Imponáló Balla Zsófia világra nyitottsága, világirodalmi tájékozottsága, de a magyar irodalmi hagyomány mozgását én másként látom. Kós Károly építésznek hatalmas a kultusza az építészek körében, szépíróként kevésbé, de szellemi organizátorként (Kiáltó Szó röpirat, transzszilvanizmus) számon van tartva. Dsidának kifejezetten kultusza van, fontos tanulmánykötetek, tematikus lapszámok jelentek meg itthon is, életművének kritikai kiadását Láng Gusztáv gondozza, szülőföldjén a Dsida-napokon rendszeresen megemlékeznek róla, magyarországi diákok is választják, mondják, ismerik verseit. Áprily (lány)gimnáziumi igazgató volt, iskolák viselik nevét, pár versét az óvodások is fújják. Jékelyről az elmúlt években két emlékező est is volt, Tandori Dezső például visszatérően ír, hivatkozik Jékelyre, mint egyik kedvenc költőjére, bár az „egyetlen érvényes” kánon valóban nem vett/vesz tudomást róla – de ha igen jelentős művekről nem vesz tudomást az egyetlen érvényes, akkor valóban tekinthető mértékadónak? Például mások mellett a Dsida-hiány is hangsúlyosan szóba került a Szegedy-Maszák főszerkesztésében megjelent legújabb irodalomtörténeti kézikönyv egész napos szakmai vitáján (a mindkét „tábor” résztvevőivel zajlott emlékezetes – és hangsúlyozom: rangos szakmai – vitanapot az Írószövetség, konkrétan Ács Margit szervezte).

Természetesen mindenkinek közelebb van a szívéhez az inge, mint a dolmánya (román szólás, ha nem tévedek), a Balla Zsófia említette romániai magyar írók tényleg ismertebbek lehetnének – de ismertebb lehetne Forbáth Imre, Fábry Zoltán, Herczeg János, Szenteleky Kornél, Gion Nándor, Koncz István és a magyarországi írók sokasága: Tersánszkytól, Vas Istvántól az egyik legkitűnőbb novellistán, Szabó Istvánon át Kálnoky Lászlóig. Weöres ugyan mindenféle kánonban benne van, de nyelvi bravúrjain túl átszüremlik-e a szellemi folyamatokba létszemléletének filozófiája? Illyés, úgy tudom, semmiféle hatással nincs a kortárs magyar irodalomra. Bizonnyal. De a Hazám antológiában, az egyik napról a másikra újra fölfedezett közéleti költészeti antológiában azt tapasztaltuk, hogy két vers szólította meg erőteljesen – tábori válogatás nélkül – a kortárs költőket: József Attila Hazám szonettje, és annál is többször Illyés Egy mondat…-a. (Fél korsó sör, vagy fél korsó hiány?)

Ki írja az irodalomtörténetet? Domokos Mátyás szerint alapvetően nem az irodalomtörténészek, hanem az írók. Azáltal, hogy milyen hagyományt jelölnek ki, mozgósítanak a saját műveikben, életművükben. (Szép Ernőt például Tandori írta be a magyar irodalomtörténetbe.)  De sok más is hozzájárul az írói életmű utóéletéhez. A hagyomány, a kultusz ápolásával a szülőföld, tájrégió civil szférája is megerősíthet értékeket, ahogyan Takáts Gyulát Somogy, Csorba Győzőt Pécs, Ratkót Nagykálló, Baka Istvánt Szekszárd, Gion Nándort Szenttamás és a délvidéki régió. Csiki László írói örökségének ébren tartására a gyergyószárhegyi írótábor alapított díjat, Ligeti Ernőről és a Balla Zsófia által is hiányolt Karácsony Benőről 2014-ben Kolozsváron került sor emlékkonferenciára. (Fél korsó sör.)

Bevallom, „az aktuális”, a „napi kánon” viszont egyre kevésbé érdekel. Persze, tájékozódok (ikes ige, lehet így használni), ránézek, mint reggelente az ablakba kitett hőmérőre, aztán a saját hőérzetem szerint kezdem és folytatom a napot. Mert mintha csúszkálna a kánon szó jelentése Balla Zsófia dolgozatában (is). Hol értéktartományt jelöl, hol meg egészen mást. Egyfelől az „irodalmi kánon megnevez, kiemel írókat, akik – rokonszenv, ismertség, netán érdem szerint – a kor írói élvonalát képviselik” (no de megette a fene, ha rokonszenv, ismertség, és csak „netán” dönt érdem a kánonba kerülésről!), másfelől nem egyéb, mint „irodalmi kánonnak nevezett félhivatalos – kiadóktól, lapoktól, és a tájékozatlan nagyközönségtől elfogadott – sztárlista” (professzionális marketing-végtermék). Egyetértek Balla Zsófiával: „A kánonképzés hibája az, hogy világunk üres celeb-imádatához idomul [… és] láthatatlanná teszi a mozgó értékekben kifejeződő eleven irodalmat.” Azaz a mindennapokban az elitista-konzervatív-tradicionális értékmegjelölő kánon helyére egyre inkább beszüremlik valami egészen más, az elitista zsugorodik és marginalizálódik (könnyebben, ha csak egy a kánon), illetve alkalmazkodik, idomul a piac és a divat diktátumához.

Maradnak tehát a művek – egyenként. A múlt rendszerben célzottan figyeltem a határon túli magyar irodalmat, de jó ideje személy szerint egyáltalán nem érdekel, ki hol született, hol él, áttelepült vagy sem. Csak annyival erősebb bennem a reflex kézbe venni egy határon túli szerző könyvét, írását, ahogyan mondjuk, jobban észreveszem a női szerzőt, az ismeretlen fiatalt, de ha a szöveg van előttem, a szövegnek – szándékaim szerint – már nincs neme, származása stb. Amit a huszonegyedik századból eddig láttunk, amúgy is azt mutatja, hogy csak erőszakoltan lehetne a kortárs magyar irodalmat kisebbségi-anyaországi irodalmakként taglalni. Az az egyik álmom, hogy megszületik egy olyan 20. századi magyar irodalomtörténet is, amelyik szinkronban, határok nélkül, befogadó módon veszi számba a konszenzusosan elfogadott értékeket, és retrospektív is megtörténik végre a magyar irodalom árnyaltan tagolt egysége.

Hadd zárjam egy magántörténettel. A nyáron elugrottunk a Tátrába. Mint a lét és tudat megkettőzött világában élő Mittel Ármin (Tőzsér Árpád vershőse), ketten kellett összehangoltan navigálnunk: lányom a Google maps-ről letöltött GPS-t követte, amelyik történetesen csak magyarul adta meg a települések nevét, én a print szlovák autótérképen hozzákerestem a szlovák megfelelőjét, és elmondtam, amit a településről, régióról tudtam; így aztán egyszer sem tévedtünk el sem a térben, sem az időben. Szerintem az is óriási eredmény, hogy már a kevésbé tájékozott magyarországi lakó is gondolkodás nélkül mond Kolozsvárt, Pozsonyt meg Szabadkát (fél korsó sör) és nem Kluzst, Bratyiszlavát vagy Szuboticát. Egy felmérés szerint – idézi Balla Zsófia – a magyarországi őslakó 37%-a százaléka nem járulna hozzá, hogy erdélyi magyar bevándorló költözzön a szomszédjába (fél korsó hiány), tehát 63%-a viszont egyáltalán nem bánná (fél korsó sör.) Én egy ilyen toleranciaszintet fölmérő kérdőívre csípőből nem válaszolnék, vagy ha igen, oltári cifrán: Fenébe az osztozkodással, legyen belga![2] Belga legyen a szomszédom, és kész!

 

[1] Fél korsó hiány. Antológia (1980) – A címadó vers költője Parti Nagy Lajos.
[2] Németh Lászlótól Kohn bácsiig ismert és idézett régi vicc Belgiumról: Ide álljanak a vallonok, oda a flamandok! – No de mi, belgák hova álljunk?

 

 


Megjelent a Székelyföld folyóiratban (2015/10.)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.