Jelige: Hinta – Röhögés

Jelige: Hinta

Röhögés

        Péter ott ült a büdösen roskadozó árnyékszék tövében, az egyetlen fedezékben, ha ő nem is tudott róla. A fejét a térdei közé hajtotta és kezeivel összenyomta azokat. Becsukta a szemét, nem szorította, csak finoman, mintha aludni készülne úgy zárta össze. Pár perccel ezelőtt még lábon volt és csak lőtt bele a távolba nem látva semmilyen célt, csak lőtt, lőtt és lőtt, ez volt a dolga és ezt is csinálta. Egyre jobban elnehezedtek a karjai és a feje, de ez valami más volt, már nem a fáradtság, azt a hónapok során már annyira megszokta, hogy el sem tudta képzelni a nélkül az életét. Alig bírta tartani a fegyverét, az izmai elernyedtek és csak az ürességet látta maga körül. Leengedte a fegyverét és csak bámult bele a záporozó golyók viharába pár másodpercig aztán egy gránát robbant mellette néhány méterre.

            Elvágódott, egy sebesültre esett, érezte, hogy nedvesíti át a hátát az a szivárgó meleg, és lassan mintha mély álomból ébredt volna feltápászkodott. Nem hallott semmit, csak azt a láthatatlan sípot a fülében. Mint valami színházszerű némafilm pörgött körülötte minden és unott nézőként nézte, hogy mi történik, de már nem fogta fel. Egy repesz a gránátból belefúródott az Achilles ínjába, s ahogy ránehezedett a lábára, nem érzett fájdalmat, csak azt, hogy a lába már nem tartja és összecsuklik alatta.

            Felült és összegubózott ott a vécé mellett, alig húsz-harminc centi lehetett a fala és a háta között, de nem tudott róla, hogy ott van. Orrfacsaró bűze volt akárcsak a háborúnak és az egész csatatérnek, de valahogy mégis más, ez mintha még emberi lett volna. De Péter nem érezte, már hetek óta nem kapott levegőt az orrán, régebben még próbálta kitisztítani, de csak kormos alvadtvércafatok végtelen tömkelegének egy-egy apró darabkáját tudta kiszedni és megelégelte: Ennyi szopás mellett még tudok a számon is lélegezni. – mondta és köpött egyet. De néha belefelejtett és egy-két perc után nem értette, hogy mi van vele, rátört a fulladási roham, nem tudta, hogy mi az, és hogy mit kezdjen vele csak mikor már a földön fetrengett, akkor tágult ki öntudatlan a tüdeje és telt meg levegővel.

            A közelből kürtök szólaltak meg és a katonák eszeveszetten kezdtek visszafele rohanni, egymást lökdösték, mindenki a saját irháját mentette, nem láttak senkit, csak futottak az erdő fele. Péter még mindig ott ült mozdulatlanul. A hadnagy maradt utoljára, ő volt az egyetlen, aki észrevette és rekedt hangon üvöltött: Katona! Katona! Nem hallja? A kurva anyját álljon már fel, ezek kiontják a belét! Ne alattam akarjon meghalni, majd otthon lelövi magát, az Istenért! – A hadnagy megragadta Pétert, de ő mintha valami földbeásott titkolt érchegy csúcsa lenne, nem moccant akárhogy húzták. Megfordult, köpött egyet és halkan dörmögte: Bazdmeg, ha meg akarsz halni a te dolgod, de mért kellet engem is belekeverni? – egy könnycsepp beletúrt az arcot fedő mocsokba, de már nem nézett vissza, az emberei után ment.

            Az emberek tünedeztek a fasorok között és hátulról egyre hangosabban dörgött, mintha üvöltést okádna a levegő, remegett minden, de Péter csak ült ott. Gyorsan közeledtek, nem lehetett látni mennyien voltak. Egy zászlós futott legelöl, a szeme alatt leszakadt a hús és kilátszott a vörösbe fordult szemfehér, a zászlón már nem látszott szín, csak sár és vér.

            Talán 400 méter lehetett köztük, de nem moccant, a dübörgés és az üvöltés kitöltötte az egész teret. A katonák egy testként összeolvadva, mint valami ocsmány parazita csúsztak végig a téren. És már nagyon közel voltak, a fabudi egyre jobban remegett Péter fölött és az ő teste is mocorgott, az ütemesen dobbanó talpaktól. És már csak néhány méter volt, ahogy a tömegből egy ékszerű üres rés kezdett növekedni és már egyvonalban voltak vele és egy kicsit megállt az idő elgondolkozni, aztán az egész sereg futott tovább, semmit sem látva, semmit sem hallva csak futva, el Péter és a fabudi mellett, ösztönösen kikerülve azt, mintha a szentek kedvenc ebe hugyozta volna körbe, ahogy elhaladtak mellette, fentről csak egy katonátlan folt látszott, egy barna tákolmány egy kőtömb fölött.

            És ők is eltűntek a fák között és esteledett és hideg volt.

            Az erdőből farkasok kúsztak ki egyre közelebb érve Péterhez és bele-bele harapva a hidegtálba a földön. Lassan gyülekeztek köré, néhány egyed vicsorítva ment közelebb hozzá, de hirtelen szétvált egy vékony sávban a falka. Egy világos szőrű farkas lépdelt oda Péterhez. Először csak távolabbról szaglászta, majd közelebb húzódott és megnyalta a barna már-már bőrtelennek tűnő arcot és egy aprócska fehéres folt maradt ott az odaszáradt sárban.

            Az alfa végignézett az övéin és visszaindultak az erdőbe, egyikük se harapott bele többet a húsba, csak lehajtott fejjel, némán mentek vissza.

            Ahogy virradt, Péter felállt. Körbenézett, alig érezte a testét, könnyezni már nem tudott. Az egész tér egy letarolt síkság megfagyott csonkokkal kövezve, egybemosódott egyenruhákkal takarva. Szürke volt az összes, és arctalan már mind. Csak az romhalmaz magaslott ki, egy ócska, szarkupacra hajigált léc együttes, semmi más.

            És Péter nem szólt és már nézni sem akart. Lehunyta a szemét és csak azt az öreget látta, akivel még tegnapelőtt találkozott, a táborba visszafele menet. Az arcából szinte semmi sem látszott a szőrtől és a kosztól, csak röhögött, és hajtogatta:

„Holnap összedől e bús világ.

Atlasz:

Hanyatlasz.”[1]

Azt hiszem röhögött. Azt hiszem.