Jelige: Leányálom

Erős rúzs

 

A forgalmas, főtéri kávézóban magas, karcsú lány a pult mögött. Haja szőke, frissen mosott. Szimmetrikus, ovális arc, a zöld szempár füstösre sminkelve, szépen ívelő szemöldök.

A férfi határozott léptekkel indul felé.

– Mit adhatok? – kérdi a lány.

– Én szeretnék adni. Egy névjegykártyát. Figyeltelek, ahogy mozogsz, ahogy dolgozol, ahogyan átdobod a hajad jobbról balra. Majd balról jobbra – mosolyog a férfi.

A lány döbbenten áll, nem tudja, lesüsse-e a szemét vagy mosolyogjon. Lesüti a szemét, hogy felmérje a férfit. A cipőnél kezdi. Egyszerű, sportos szandál, ami városon és erdőben is kiszolgál. Nyár derekán rendben. Izmos lábszár, szőrös, férfias. Rövidnadrág, sokzsebes, natúr színű. Trikó, rajta lófej, a ló hajában színes tollak. Indiános. A fickó hosszú hajú, napszemüveg a fejtetőn. Enyhén borostás. Kissé elhúzza pirosra rúzsozott ajkát. Emlékei szerint a két napos borostánál csak az egynapos szúr jobban. Aztán eszébe jut szakállas apja és naponta borotválkozó nagybátyja. A férfi kis türelemmel és szigorral nevelhető.

A szeme. Mélyen ülő, keskeny szemek, mint aki gyakran hunyorít. Háta mögött ablak, köztük a bárpult, a szemszínét nem tudja megállapítani. Árnyékol a bozontos szemöldök is, szinte ráfekszik a pillákra. Közepesen magas, lapos homlok. Hátul lófarokba kötött haj, ezüstösen csillogó szálakkal.

– Elnézést – erőltet mosolyt az arcára és várakozó kliens felé fordul, aki kávét kér.

Végre hátat fordíthat a copfosnak, amíg a géppel matat.

„Jaja, indián. A szomszéd fiúk az utcában, ahol felnőttem, vagy pókemberek voltak, vagy indiánok.”

– Mit is mondtál, mivel foglalkozol? – fordul vissza.

– Fotográfus vagyok. Modellt keresek.

– Áááá, vagy úgy – nyúl a lány a névjegyért. Körmei rafinált türkizre festve, a gyűrűs ujjon mintával bolondítva. Erős, piros rúzzsal keretezett csillogó, fehér fogak. Haját jobb válláról átdobja a balra.

– És mit kell csinálnom?

– Bejössz egy próbafotózásra.

– Mikor?

– Amikor akarsz. Jó lenne a héten.

– Aha. Mibe öltözzek?

– Amiben jól érzed magad.

– Smink?

– Megoldjuk a stúdióban.

A lány olvassa a címet. „Itt van, közel.”

– Jó, meggondolom.

– Remek – mosolyog az indián, az asztalhoz sétál.

A szőke lánnyal szemben foglal helyet. Nőtársasága a bárpultnak háttal.

A szőke lány oda-odapillant, felméri a nőt hátulról, amennyit láthat belőle. Barna hajú, kissé telt. „Jelentéktelen.” Amikor tekintete az indiánéval találkozik, haját a másik oldalra dobja, alsó ajkát büszkén előrebiggyeszti. Felszegett állal gyártja az illatos kávékat.

*

„Hogy sikerült?”

„Jaj, nagyon jól! Vittem néhány tuti ruhát és megmutattam, hogy ilyen is tudok lenni, olyan is tudok lenni, ha akarok. Imádom a stúdiót! És a kamera imád engem! Julikám, holnap kapok a képekből. Eddig csak képernyőn láttam, de nagyon jók lettek! Alig várom, hogy megmutassam!”

„De jó! S a pasi?”

„A pasi nagyon ott van. Először azt hittem, valami csavargó hippi. Tudod, Pali után most valami elegánsabbra vágytam volna, legyen jó kocsi, lakás...”

„Igen.”

„De a stúdióban egész más. És most szép ing volt rajta, normális farmergatya. Teljesen odavagyok! Este vacsora vele!”

„Nem mondod!”

„De!”

„Aztaaa... És hogy hívják?”

„Púh. Valami Tibor. Jaj, Julikám, mit veszek fel, nincs valami tuti rucid? De nagyon tuti legyen ám!”

„Ugorj át, megnézzük.”

„Oké. Puszi addig is. Jaj, de boldog vagyok! Tibor azt mondta, fényes karrier áll hever a lábam előtt, csak bele kell rúgni. Szó szerint így mondta!”

*

„Anya? Anyuka? Halló?”

„Mondjad, kicsikém. Itt vagyok. Nálunk hajnali kettő, aludtam. De itt vagyok, szívem, hallgatlak.”

„Jaj, anya, olyan pocsékul vagyok.”

„Mi a baj, tündérem?”

„Azt hiszem, ezt elbasztam. De nagyon.

„Hogy? Micsoda? Édesem, te nem beszéltél így soha!”

„Bocs. Nagyon szarul vagyok. Ittam is, mert már nem bírom.”

„Azonnal ülj repülőre és gyere haza!”

„Nem lehet. Még fél év a munkaszerződésem. Ha hamarabb mondok fel, oda az összes eddigi keresetem.”

„Nem baj. Akkor is gyere haza!”

„Nem tudok még, anyuka. De muszáj valakivel beszélgetnem...”

„Jaj. Várj, kimegyek a konyhába, apádat ne ébresszem fel.”

„Jó.”

„Mondjad, kincsem, mi történt.”

„Semmi. Éppen ez az, hogy semmi. Azt hittem, kijövök Amerikába a portfóliómmal, benne a jobbnál jobb képek, az állásom mellett hamar befutok modellingben, siker sikerre, mint otthon.”

„Igen, ebben bíztunk. Még apád is. Emlékszel? Azt mondta, ha te ebben látod a jövőd, próbáld ki. Ilyen szép lány nem sok szaladgál az utcán, ezt tudjuk mind. Mindig is tudtuk.”

„Jaj, anyuka. Három kilót híztam! S még csak hat hónapja vagyok itt!”

„Három kiló nem sok, ne edd magad, kislányom. A te magasságodhoz...”

„De anyuka, itt minden más! Az összes kaja háromszor akkora kiszerelésben, az étteremben, ahol dolgozom, akkora adagok, ész megáll. Mindenki halálra zabálja magát, nem lehet megállni. Már arra is gondoltam, inkább cigarettáznék helyette, de nem megy. Tudod, hogy sose állhattam.”

„Jaj, azt ne is. És nagyon szépen kérlek, ne igyál! Ezt az egyet fogadd meg. De leginkább azt szeretném, ha hazajönnél.”

„Nem mehetek. Nincs ott senkim.”

„Már hogyne lenne? Hát mi senkik vagyunk?”

„Jaj, anyuka, nem úgy értem. Úgy értem, aki hazavár.”

„Hát mindketten nagyon várunk. Ne tudd meg, hányszor gondolunk rád apáddal, vajon mit csinálsz, mikor fekszel, mikor kelsz, mikor indulsz dolgozni.”

„Nem úgy gondoltam. Tiborra gondoltam.”

„Jaj! Tibor...Hát neki menyasszonya van, ha jól tudom.”

„Igen. És nem viselném, ha naponta látnom kellene. Nem tudnék a városban létezni se, ahol ő.”

„Az a fiú szeretett téged. Hátha visszafogad.”

„Nem hiszem, anyuka.”

„Tibor nagyon szeretett. Neked nem mondtam, de gyakran feljött beszélgetni. Bárhonnan indult, öt perc után rólad beszéltünk.”

„Tudom. Akkor nem akartam tudni. Azt hittem, Amerika mindent megold, itt majd felfedeznek a nagyok és idejében befutok.”

„Mind így hittük, édes kincsem. Sikerülhet, ha nem adod fel.”

„Hát nem hiszem. Ezeknek nem kell otthoni anyag. Beraknak a kamera elé, elmondják a feladatot, megkérdik, érted-e. Ha nem érted, viszlát. Ha nem jól vágom az arcokat, viszlát. Tudod, hány stúdióban jártam, anyuka? A belvárosban ismerem mindet. Már kisebb, jelentéktelen helyeken is megfordultam. Elég már, abbahagyom, kiszállok a modellingből.”

„Jól teszed, ne engedd magad lesüllyedni. Te ugyanaz a gyönyörű lány vagy, aki innét elment fél éve, mindegy, ki mit mond. Gyere haza. Várunk. Itt helyed van.”

„Nem lehet most, anyuka. Még fél év. De jó volt beszélgetni, megkönnyebbültem. Feküdj vissza, puszilom apát is. Sziasztok.”

„Szia, kicsim, én is puszillak. Vigyázz magadra! Szia, szia...”

 

 ***