Ugrás a tartalomra

Jelige: Megmenthettük volna… – A Kiválasztott

Jelige: Megmenthettük volna…

 

A Kiválasztott

 

Valamennyi csapás közül, mely valaha is a Földlakókat sújtotta, az édesvíz hiánya volt a legfájdalmasabb.

***

Az évezred végére már csak egyetlen Kolónia maradt fenn, a hajdan Európának nevezett kontinens szívében. Tágas medencében feküdt és a környező hegyvonulatok természetes peremet biztosítottak a telep felé helyezett harang alakú burának, mely anyaméhként óvta lakóit a kinti, szennyezett levegőtől és csapadéktól. Fennmaradását mégsem ennek, hanem annak a ténynek köszönhette, hogy alant a föld mélye vizet, iható, tiszta vizet rejtett. Ez az utolsó telep a 273-as számot viselte. Megváltoztathatták volna a számát 1-re, vagy akár nevet is adhattak volna neki, mikor magára maradt, de a Tanács emberöltőkkel korábban úgy határozott, hogy meghagyják a régi számot, emlékeztetőül, hogy valaha kolóniák százai népesítették be az egész bolygót és az ember a Föld ura volt.

Mire Kajla, akit a többiek csak Jámbornak neveztek, 33 éves lett, életbe léptek a legszigorúbb szabályok. Előbb ünnepélyesen megsemmisítették az utolsó növény- és állatfajok tanulmányozás céljából megkímélt példányait, az emberi élet végső határát pedig 133 évben határozták meg. Nem sokkal később eltörölték a haszontalannak ítélt szakmák utánpótlását, majd az amúgy is korlátozott szaporodást tiltották be végérvényesen. Így Nevelőkre és Tanítókra sem volt többé szükség. Miután a tápanyag kapszulák gyártását teljes mértékben gépesítették, csak a Bölcsek és a Katonák maradhattak életben, osztozva az egyre fogyatkozó ivóvíz készleten.  Bármily meglepő is, az emberiség ekkor még mindig hitt abban, hogy ő uralja a Földet.

A Katonák egyébként habozás nélkül kiirtották volna a Bölcseket, ha nem reménykedtek volna az utolsó pillanatig abban, hogy azok végül mégiscsak megtalálják az ivóvíz előállításának módját. A Bölcsek pedig szíves-örömest megszabadultak volna a Katonáktól, de az ő kezükben voltak a fegyverek, amikkel biztosítani tudták, hogy a Száműzöttek valóban elhagyják a Bura biztonságát és amikkel csírájában tudtak elfojtani minden lázadást. A Föld urai ki voltak szolgáltatva egymásnak.

Valójában persze nem öltek meg senkit a fajtársaik közül, sem azokat, akik elérték a 133 éves kort, sem azokat, akik megtagadták az engedelmességet feletteseiknek, vagy valami más súlyos vétséget követtek el, netán sem Katonának, sem Bölcsnek nem születtek. Nem ölték meg, csak száműzték őket, a Bura határain kívülre, oda, ahol minden tudásuk szerint nem volt ivóvíz, mérgező volt a levegő és sugárszennyezett eső esett és persze tápanyag kapszulák sem voltak.

Kajla saját magának választotta a nevét, amikor a Tanács úgy ítélte meg, hogy alkalmas arra, hogy hasznos tagja legyen a Kolóniának. 12 éves korukig ugyanis a Kolónia lakói nem kaphattak nevet. A Jelölteket – így hívták a kiskorúakat - születésük pillanatától kezdve figyelték és vizsgálták. Azután, az eredmények birtokában a Tanács tagjai eldöntötték, hogy ki milyen munkakör betöltésére hivatott. Mindenkire a képességeinek legmegfelelőbb feladatot osztották. Az, hogy mivel szeretne a Jelölt valójában foglalkozni, sosem volt kérdés. Mindazokat, akiket ilyen vagy olyan okból kifolyólag bármiféle munkára alkalmatlannak ítéltek, száműzték. Minden Száműzöttnek – ahogy az összes többi kipusztított élőlénynek is - megőrizték azonban a genetikai anyagát, hogy egy napon, amikor megtalálják az ivóvíz előállításának biztos módját, mindenki újraszülethessen.

A „kajla” szót az Emlékek Hegyén – ahol a Tanács döntése előtti éjszakát töltötte - látta meg, egy színes bilétába gravírozva. A dédapja, aki Kutató volt, később elmagyarázta neki, hogy a kis biléta hajdan egy kutya nyakörvén lóghatott és az állat nevét jelezhette. Hogy mit jelentett maga a „kajla” szó, azt a dédapja nem tudta megmondani, de mutatott neki egy képet egy kutyájával játszó gyerekről.  Az elődök ugyanis - az öreg elmondása szerint - kutyákat tartottak, kedvtelésből. A biléta kőolajból készült. A kőolajat – ami ki hinné, de évmilliókkal korábban elpusztult növényekből és állatokból keletkezett – a kezdetleges ember energia és műanyag előállítására használta. Mikor Kajla megszületett, már réges-rég nem volt kőolaj és a kutyák is kihaltak. Mind kőolajat, mind kutyát szintetizálhattak volna a laboratóriumban, de senki, akit Kajla ismert, nem tervezett ilyesmit. Nem volt szükségük rájuk. A kutyáknak vizet kellett volna adniuk, vizet, aminek az emberek is szűkében voltak, energiát pedig hosszú századok óta kizárólag a Napból nyertek. Anyagaikat leginkább a Bölcsek által kifejlesztett két elemből, a puha és rugalmas szuperáciumból és a ridegebb kolosszáriumból, vagy ezek ötvözetéből, esetleg kőből készítették. Utóbbiból bőséges készleteik voltak, az előbbieket pedig akkor állítottak elő, amikor csak kedvük tartotta.  

Bár társai gyakran ugratták emiatt, Kajlát, a Bölcset sohasem zavarta, hogy voltaképpen egy őslény nevét viseli.

Bölccsé avatása után Kajla szívesen foglalkozott volna újabb és újabb élőlények létrehozásával, hogy ne legyen az ember olyan magányos, de mikorra Kajla felnőtt a Bölcseknek egyetlen feladatuk maradt: iható vizet állítani elő valahogyan. Kajla számára felfoghatatlan volt, hogy az ember, aki ekkora már legyőzte az összes betegséget, heti néhány percre redukálta az alvásigényét, képes volt a galaxison túlra utazni és épségben visszatérni, képtelen volt fogyasztható minőségű dihidrogén-monoxidot produkálni.

 Az űrutazásokkal addigra felhagytak. Nem találtak olyan bolygót, ahol iható víz lett volna. Idegen intelligenciák tucatjait kutatták fel szerte a világűrben és kértek tőlük segítséget, hiába. Vízre úgy látszik egyiküknek sem volt szüksége. Saját bolygójuk felszínének több mint 70 százalékát víz borította, de képtelenek voltak az őseik által okozott szennyezéstől úgy megtisztítani, hogy fogyasztható lehessen.  Akárhogy takarékoskodtak, még szennyvizeik leggondosabb visszaforgatása mellett is egyre apadtak készleteik.

Egy héttel azelőtt, hogy teljesen kifogytak volna az édesvízből, újra összeült a Tanács. Most először az idők kezdete óta, minden még a Földön élő ember egybegyűlt meghallgatni a Tanácsot. De a legidősebb Bölcsek és Katonák alkotta Tanács tagjainak nem volt mit mondania. Hosszú hallgatás után végül szólásra emelkedett a legöregebb Bölcs, akit mindössze néhány hét választott el a 133. születésnapjától.   

-          A Föld  - mennydörögte - cserben hagyott minket! Nem maradt hátra más, mint az engesztelő áldozat. A könyörgés, ahogy egykor eleink tették.

A Tanács tagjai kérdőn néztek rá.

-          A régi korok emberei - magyarázta - úgy hitték, hogy nem ők az urai a Földnek, hanem egy felettük álló hatalom, aki bűneik miatt bármikor lesújthat rájuk és akinek bocsánatát és kegyét áldozati ajándékokkal kell megnyerni. A legdrágább ajándékkal, véráldozattal.

Intésére a kivetítőkön most a Tanács tagjainak képe helyett egy rövidfilm első képkockái jelentek meg, majd az egybegyűltek láthatták, ahogy civilizálatlannak tűnő emberelődök kecskék torkát vágják át és bikák vérét ontják énekszó kíséretében. Értetlenkedő morajlás hallatszott mindenfelől.

-          Hát nem fogjátok fel? – toppantott az aggastyán türelmetlenül. – Egyetlen reményünk maradt. Hogy van valaki, aki kellő ajándék fejében hajlandó segíteni rajtunk. Esedeznünk kell és le kell mondanunk arról, ami a szemünkben a legértékesebb. El kell vennünk valaminek az életét. Fel kell áldoznunk egy élőlényt!

A jelenlévők tanácstalanul pillantottak egymásra. Az emberen kívül rég nem éltek élőlények a Bura alatt. A Burán kívül emberemlékezet óta nem járt senki, a Száműzötteket leszámítva.

-          Egy embert kell feláldoznunk! – kiáltotta az öregember. – Nem példa nélkül való az emberiség történetében! Sőt, régebben meglehetősen gyakori volt. Ami azt illeti, az utolsó alkalom emléke máig köztünk él.

A kijelzőn hosszú hajú, szakállas fiatalember képe jelent meg, és ahogy a kamera egyre távolodott, látszott, hogy egy hosszú, kereszt alakú alkotmányra van erősítve. Keresztet a Kolónia lakói rengeteget láthattak a Bura alatt is, gyakorlatilag mindenütt előfordult, ahol az előidők építményei megmaradtak. De azok jóval kisebbek voltak annál, hogy egy ember felfért volna rájuk. Kajla megrendülten szembesült azzal, hogy minek is a jelképe volt a tárgy, melynek egy miniatűr, az Emlékek Hegyén talált példányát maga is őrizgette a kamrájában.

Az idős Bölcs meghallott valamit a tömeg sutyorgásából és fenyegetően felkiáltott. - Nem száműznünk kell, hanem megölnünk! És mindnyájunknak végig kell néznünk, ahogy az egy Kiválasztott meghal!

Volt valami, nem is a szavai értelmében, hanem a hangjában, valami végzetes, valami iszonyatos, amitől Kajla megborzongott.

Közben a terem közepén a Bölcs, némi hatásszünet után ünnepélyesen, egyszersmind kérdő tekintettel a Tanácsra tekintett. A Kolónia összesereglett lakói követték tekintetét és lélegzetvisszafojtva várták, hogy mit döntenek az arra hivatottak. És a Tanács lassan, egy emberként bólintott. Még szavazniuk sem kellett. Még csak szavazniuk sem.

A tömeg most a Tanácstól ismét a terem közepén álló Bölcs felé fordította figyelmét. Ki sem kellett mondaniuk, néma arcukon olyan nyilvánvaló volt a kérdés, hogy akkor kire essen hát a választás.

-          Legyen az, aki köztünk a legjobb! A legártatlanabb! A legjámborabb, a bűntelen! – néhány pillanatra elhallgatott, a hosszú szereplés szemmel láthatólag kimerítette. – Legyen ő a Kiválasztott!- fejezte be végül és égő tekintettel körbe nézett, mintha keresne valakit.

Minden jelenlévő feje Kajla felé fordult, a mellette állók kissé elhúzódtak tőle, nem félelemből vagy irtózatból, pusztán csak hogy jobban lássák. Megrázta a fejét és sarkon fordult, hogy elfuthasson, de ebben a pillanatban a Telepesek között imént nyílott kis utcácska két végén megjelentek a Katonák. Olyan rettegés fogta el, amilyet még soha azelőtt nem érzett, még a 12. születésnapján, a Tanács döntésére várva sem. Amikor odaértek elé, a két legidősebb katona végtelen tisztelettel meghajolt előtte, majd szótlanul karon fogták és az emberek néma sorfala előtt elvezették.

Harmadik napja függött Kajla, a Kiválasztott a kereszten, sorsa beteljesülését várva, amikor egyszerre szédülés fogta el. A szédülés egyre fokozódott, míg végre az az érzése támadt, hogy elvált a kereszttől, sőt a Burát is elhagyva téren és időn kívül lépett.

A felhők közé emelkedett és onnan figyelte mind a tájakat. Látta a sziklák közül kibuggyanó forrást, a domboldalon legelésző birkát, a szélben hajló kalászost, a bokrok alján settenkedő rókát, a napfényben összetekeredő kígyót, a makkot termő tölgyet, a hálója sarkában lapuló pókot, a zápor terhe alatt nyögő szőlőtőkét és a patakban fickándozó halat.

Tavaszi virágok illatával lett teli az orra, miközben bőrét gyorsan olvadó hópelyhek hűtötték, és ott volt a nyelve hegyén mindazon ételek fűszeres íze, amit az ember évszázadokkal korábban evett. Gyümölcsök édes leve keveredett a szájában az izzó faszén felett sütött állatok sós húsával.

Kezeivel vén fák kérgét simította és madárcsicsergést sodort felé a könnyű szellő. Tenger zúgott körötte, valahonnan a távolból pedig méhek egyre erősödő zümmögését hallotta.

Szeme színektől káprázott, növények százféle zöldjét, tavak kékjét, patakok medrében heverő kavicsok sárgáját, a lemenő Nap vörösét és az anyaföld barnaságát látta egyszerre.

Érezte a nyár hevében hűvös tó vizébe csobbanó test borzongását, a szánkózó gyermek örömét, a zsákmányára leső vadász izgalmát, a szénaboglya tetején ölelkezők elragadtatását.

Ló hátán vágtatott zöldellő mezőkön át és hófödte hegycsúcsokra hágott. Gombát szedett gyantaillatú erdők mélyén és korallzátonyok körül úszott tarka halak seregétől övezve.  Kanyargó folyók mentén biciklizett és végtelen rónaságokon versenyt futott a széllel. Csillagos égbolt alatt táncolt és belenevetett a messziségbe.    

Minden érzékszervével egyszerre érzékelte mindazt, amit megélnie neki és társainak nem adatott meg. És noha mindezek többségéről még regékből sem hallott, megmagyarázhatatlan módon mégis felismerte őket egytől-egyig. Valamiképpen emlékezett rájuk.

És hirtelen megértette, hogy az emberi faj nem akkor fog kipusztulni, amikor majd az utolsó korty iható víz is elfogyott, mert az emberiség jóval korábban kihalt. Nem hirtelen tűnt el, talán ezért is nem vették észre, hanem lépésről-lépésre. Minden egyes kipusztított élőlénnyel, minden a levegőbe, a vízbe, a talajba juttatott szennyező anyaggal, minden elpazarolt nyersanyaggal, minden elhordott heggyel és megzabolázott folyóval, elvesztett önmagából is valamit, míg a végére önmaga puszta kísértete maradt, ahogy a napon felejtett papírról is apránként eltűnik a tinta, hogy végül csak egy lenyomat látszódjon, a hajdani írás puszta emléke.

– Nem a Föld hagyta cserben az emberiséget, hanem mi árultuk el a Földet! Mi árultuk el a Földet! – kiáltotta, de a mesterséges légmozgás, ami ventilátorokon keresztül biztosította a szennyezéstől mentesített, nappal 23, éjjel 20°C-os friss levegőt, messzire vitte a hangját, el az alant várakozóktól. A többiek még csak azt sem vették észre, hogy mond valamit.

Kétségbeesésében sírni akart, de mivel születésétől arra nevelték, hogy ne pazarolja a testnedveit, még most, amikor már minden mindegy volt, sem vitte rá a lélek, hogy akár csak egy-két cseppnyi folyadékot is elvesztegessen. Ettől előbb éktelen haragra gerjedt, azután végtelen nyugalom töltötte el. Egész addigi életében annak lehetett csak tanúja, hogy mivé lett a Föld az ember által, és most, utolsó perceiben láthatta milyen volt a Föld, mielőtt az ember teljesen az uralma alá hajtotta volna.

A megfigyelésével megbízott Bölcs éppen ekkor pillantott fel a keresztre és meglepve látta, hogy Kajla elmosolyodik.

-          Könyörögjetek! – ordította izgatottan hátra a tömegnek, és azok, bár nemigen tudták, hogy pontosan mit is vár tőlük, igyekezték követni a parancsát és térdre borultak.  Néhányan azonban önmagukról megfeledkezve bámulták a keresztre feszített arcát, aki még percekig talányos mosollyal az arcán fúrta tekintetét a messzeségbe, aztán fejét lassan a mellkasára ejtette. Odalent a műszerek halk pityegéssel jelezték, hogy a Kiválasztott meghalt.

Még 3 napra volt ivóvizük.

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.