Ugrás a tartalomra

A valóság problémái*

A KIHÍVÁS első körében Jász Attila versregényére öt reakció érkezett a szerkesztőségbe. Mivel szokatlan a kezdeményezés, az írások számát nem tekintjük csekélynek.

Különösen annak tudatában nem, hogy a Naptemplom villanyfényben jelentős terjedelmű, összetett mű, melynek recepciója az irodalmi szakma számára sem lesz kisebb kihívás, mint az olvasóknak. A beérkezett szövegek túlnyomó része azonban megítélésünk szerint nem felelt meg a pontos magánbeszéd kritériumainak, különösen a nyelvi, fogalmazási pontosság tekintetében – s voltak köztük kifejezetten comment-jellegű megjegyzések is. Az alábbi levél azonban megmutatta, hogy a kezdeményezésünk nem volt hiába való. A tanár úr véleményét rendkívül izgalmasnak, s továbbgondolásra érdemesnek találjuk. (M. E.)

 

A valóság problémái*

Tisztelt Szerkesztőség!

 

 

Nem vagyok képzőművész, sem költő. Tanár vagyok, aki már csaknem harminc éve próbálom történelem és földrajz szakos végzettségemet egy kisvárosi gimnáziumban (Zala megye) a fiatalok javára fordítani. Az íráshoz annyi kapcsolódásom van, hogy a harmadikos-negyedikeseknek különóraként tartott honismereti önképzőkörben minden évben megrendezünk egy jeligés esszéíró versenyt, amelyen magam is rendszeresen részt veszek. A pályamunkákat egy diákzsűri bírálja el. (Egyszer már sikerült nyernem.)
Két éve a kiírás szerint Csontváry Kosztka Tivadar életművét kellet elemeznünk a festményei és az írásai alapján. Talán nem tartozik ide, de én Csontvárynak a történelemhez való viszonyáról gondolkodtam el, arról, hogy az ő valóságszemlélete mennyire volt korhoz kötött és mennyiben időtlen.  Arra következtetésre jutottam, hogy magának a történelemnek a megélése volt az a huszadik század eleji európai ember számára, ami a valóság fogalmát nemcsak kitágította, de nagyon nagy mértékben időtlenné is tette. Erre a korszak filozófiája számos párhuzamot mutat, és - bár nem vagyok sem matematikus, sem fizikus - ezt a tudomány később vissza is igazolta.
Most, amikor - nagy élvezettel és még nagyobb érdeklődéssel - elolvastam Jász Attila versregényét, sok meglepetés ért a korábbi Csontváry-képemmel kapcsolatban. Hiszen én a festőművészt elsősorban transzcendens gondolkodóként fogadtam be, aki számára a képalkotás nem más, mint eszköz az emberinél magasabb rendű valóság megjelenítésére. Azokat a gondolatokat vetítettem bele a képekbe, amiket a naplójában, a leveleiben olvastam, az istenkeresést, az átlényegülést, a lélek jelenlétét a tapasztalat világában. Úgy éreztem, hogy a Baalbek vagy a Taormina, de a Tar pataki vízesés is hatalmas pszichikai tereket teremt, ahová a személyiségem kitágulhat, és kiléphet a maga röghöz kötött valóságából. Minden Csontváry-festmény a felszabadulás élményével hatott rám, és bevallom, hogy még a reprodukciók láttán is azonnal bekövetkezett ez az állapot. Nem is kellett behunynom a szememet, hogy a cédrus alatt táncolókkal együtt lebegjek, mintha szellemtestem volna.
Zavarban is voltam emiatt, hiszen a szakmáim szerint elemző, értelmező alkat vagyok, aki a tényekhez, a folyamatok megértéséhez ragaszkodik. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak ezekhez az élményekhez, de jólesett nem törődni a kötöttségeimmel. Valójában az önképzőköri esszémben ezt a dilemmát igyekeztem megragadni. Érdekes volt, hogy miközben a tanítványaim kutattak, az életrajzot böngészték, a történelemmel foglalkoztak vagy éppen a Tátra mai látványára vetítették rá a Csontváry-művet, én szinte elrugaszkodtam minden közvetlen tapasztalattól.
Jász Attila versei eleinte zavartak. Amolyan félig-meddig civil kommentároknak éreztem őket, és még haragudtam is, hogyan lehet ennyire esetlegesen, jegyzetszerűen reagálni a képekre, amelyek pedig láthatóan csak ablakok, melyek mögött saját magamat kell keresni. De az olvasás előre haladtával egyre inkább hozzászoktam ehhez a különös szövegvilághoz. Észrevettem, hogy a vers mondatainak, mondattöredékeinek egy része egészen biztosan magától a festőtől származik, és hogy a kiemelt részek egyenes idézetek tőle. Tehát a költő versei majdnem pontosan Csontváry szavaiból állnak, mintha Csontváry-monológok volnának. Nem is monológok, inkább amolyan töprengések. Valahonnan, talán a középiskolai magyarórákról emlékeztem a szereplíra kifejezésre, és azt gondoltam, hogy Jász is ezt gyakorolja. Belebújik Csontváry bőrébe, fejébe, és beleképzeli magát a helyzetébe. De nekem, aki olvasom, mi közöm van az ő játékához?
Ha Csontváryt akarok olvasni, ha az ő hangját akarom hallani, akkor előveszem az írásait. Nem szorulok rá közvetítőre, aki helyettem válogat a szövegek között, és úgy adja őket elő, mint a sajátját. De megszoktam ezt a viszonyt, és elkezdtem én is valami hasonlót játszani. Elképzeltem magam a vásznak előtt, amint éppen az alkotás folyamatában vagyok, és gondolkodom magamon, a képen, az életen. Nem kerestem ki hozzá idézeteket, csak magamban mormoltam a félig kész mondatokat. A kérdéseimet, a kétségeimet, meg azt, amiben biztos vagyok. Sok időt töltöttem el így, egy-egy kedvenc festmény előtt, gondolkodva, szavakat keresgélve, és egészen megváltozott a viszonyom az addigi Csontváry-élményeimhez.
Jász Attila versregénye rádöbbentett arra, hogy a Csontváry festményekkel kapcsolatban az ember, aki nézi őket, nem egy féle valóságban helyezkedik el, például a transzcenciában, és nem is kettőben, tehát a mű és a kora valóságában, hanem egyszerre sokfélében. A saját maga belső (és külső) világában is, de a másokéban is, mint lehetséges valóságokban. És ezek a terek egymásba nyúlnak, egymáson rétegződnek. Mindig összeállnak egy adott élménnyé, tudattá, de ezek az élmények is folyton változnak, mozognak vagy a ráció, vagy az ösztönök hatására.
Nem tagadom: a történelemszemléletem is sokat változott emiatt. El is bizonytalanodtam, de meg is erősödtem. Hiszen azáltal, hogy a történelmet nem csupán mint események és hatások ok-okozati összefüggéseit értelmezem, de nem hagyhatom ki már belőle a személyiséget sem, aki a történelmet formálta, és aki azt most éli át és értelmezi, új helyzetet teremtettem magamnak történészként és tanárként egyaránt. Még nem tudom, hogy a versek hatására született dilemmáimat hogyan fogom a tanítás során érvényesíteni, iskolai keretek között, de ez a kihívás jelenleg mindennél jobban inspirál. (A geográfiára vonatkozó következtetéseimmel nem untatom Önöket.)
Elnézést kérek Önöktől és a költőtől, hogy nem kritikát írtam, így hát azt sem tudom, hogy megfelel-e az írásom a kiírás követelményeinek, de mondtam, hogy sem irodalmár, sem művész nem vagyok.

Üdvözlettel:
Magyarics Balázs
Zalaegerszeg
2011. október 20.

*A címadás a szerkesztőség részéről önkényes, a szerző nem adott címet írásának
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.