Ugrás a tartalomra

Cseres és a vérbosszú

A művelet első mozzanataként hasra fektetik, ha másként nem megy, hasra teperik az "embert", s vállára, farára lépnek, hogy ne mozduljon. Ezután mindkét bokájára hurkot vetnek, s két segítő hóhér a hurkolt lábakat kétfelé húzza. Maga a hóhér éles késsel az ember lába közé guggol, s éles késével a nadrág posztóját s a gatya vásznát combközépen kimetszi, utat biztosítva a karónak. Ilyenkor már az eleven hússal sem kíméletes. Ezután a szétvont talpak előtt két-három kerek dorongot tesznek keresztbe, s hogy jól gördüljön, azokra illesztik, célozva,az olajozott végű karót. 

 

A karóba húzásról - erotikus felhangok nélkül - egy évforduló kapcsán

 

Cseres Tibort véletlenül olvasok manapság, hogy miért, nem tudni. Egyszerűen hátrasodródtak a könyvei, vagy csak nem hallok róla semmit, nem állít fel az íróasztaltól az igény, hogy akkor most egy kis Cserest, aztán még egy kicsit.
   Váratlanul kerül kezembe a Vérbosszú Bácskában. A doku-kötet megjelenése idején (1991) vihart kavart, akkor olvastam persze, ahogy az ország háromnegyede, és ahogyan az ország háromnegyede, elképedve. Arról dokumentál, mit műveltek Tito kommunista partizánjai a bácskai magyarokkal. Valamiképpen mégis megnyugtatta magát az olvasó ember, aki ugye humanista egy füst alatt. Ráadásul messze még az utolsó balkáni testvérháború, azt gondolhattuk, remélhettük, a huszadik század vége nem a huszadik század véres, háború utáni közepe. Aztán tévedhettünk. A vadállatnak mindegy, milyen esztendőt írunk. A vadállat vadállat marad. Szörnyülködve olvastam végig. Nem nagy, nem vastag könyv, a szörnyűsége nagy és vastag.
   Idei hír, szerb napilapokban jelentek meg írások, hogy a bosnyák börtönből frissen szabadult Ali Hamad az al-Kaida egykori tisztje beismerte - civileket húztak karóba a Boszniában harcoló El Mujahedin nevet viselő zászlóalj tagjai. Tehát minden örök, minden változatlan.
 

**********

   1848. december kilencedikén az erdélyi Köpec községet a Heydte császári kapitány dragonyosai által fedezett szász és román népfelkelők felgyújtják, 61 székely lakost lemészárolnak.

 


"Tájainkon a negyvenes éveket megelőzően 1907-ből maradt hírünk a megtorlásnak erről a módjáról: Havasalföldön és Moldvában büntette így a román királyi törvénykezés a parasztfelkelés vezető résztvevőit.

   A történeti előidőkben a gyermekgyilkos asszonyok büntetése volt Európa-szerte a karóba húzás, később ezt a vétket zsákba varrott vízbe fojtással enyhítve torolták meg. A férfiak köréből a rablógyilkosokra szállt ez a kemény büntetés.

   A felkarózás, nyársba vonás (palo inponere) sokáig túlélte az idők múlását, a 16-17. sz. büntetőjogi gyakorlatában még érvényesült rablók, rablógyilkos útonállók rendszerinti büntetéseként, amit azonban egyéb súlyosnak minősített esetekben s a hadifogságban is gyakran alkalmaztak. A feudális kori, általánosan elterjedt kivégzési módok között a karóba húzás volt az egyik legkegyetlenebb. Minthogy az elítélt kínját, aszerint, hogy testén a karót hogyan vezették keresztül, arra mily módon tűzték fel, az eljáró hatóság tetszése szerint s igen hosszúra lehetett nyújtani. A karóba húzás a megtorláson túl az általános elrettentést is szolgálta.

   A felvidéki zborói úriszék még 1692-ben a lázadó jobbágyokat így büntette, de még 1762 körül is a nagykárolyi úriszék felnyársaltatott egy lótolvajt.

   Gróf Esterházy Antal kuruc generális büntetőintézkedése így maradt fenn az érsekújvári commendánsuram őkegyelme Ebeczky Imre dandárnok számára adott instrukciójában 1707. május 11-éről: "Nem különben való vigyázásért observáljon azokra, úgy mint hazánk mostohafiaira, valakik étczakának idején a bástyán lebocsátkozni és desertálni praesummálnának; az olyanokat megragadtatván, pro statuendo exemplo, publice felkaróztassa."

   Hogy ennek a parancsnak, a "kuruc generális" rendelkezésének érvényt szereztek-e, s ha igen, vajon hányszor, arról nem szól a fáma.

   A maradék polgári ismeretek hiányosak a nyársba, karóba húzás végrehajtása tekintetében, noha a délszláv ítélkezés még századunk negyvenes éveinek elején, derekán talált a maga körében "szakembereket", karózó hóhérokat, akik megőrizték a legnagyobb elképzelhető szenvedést okozó kivégzés módját.

   Nem mellőzhetjük közreadni ezt a "hagyományt" szakértő elbeszélők beszámolói alapján. Íme:

   A három métert meghaladó keményfa, lehetőleg tölgyfakaró kérgét a "művelethez" simára kell csupálni, kihegyezett végére, ha idő és alkalom nyílik, éles vassapkát kell húzni, s a csúcsától jó méter hosszan olajjal teendő síkossá.

   Jó előre szűk szájú, lyukszerű gödröt ás a végrehajtó vagy segédje, amelybe majd beleillesztik a "felszerelt" karót. A gondos előkészülethez tartozik egy rövid nyelű, kézhez álló, nagy fejű fabunkó.

   A nézőközönség csak ezután gyülekezik a helyszín köré, előre élvezve a hátrakötött kezű áldozat várható iszonyatos riadalmát, akinek ebben a véghelyzetében csak annyi kívánsága lehet hóhérai iránt, vezessék majd a karót szívén, tüdején keresztül, minél több életfontosságú szerven át, a rövid szenvedés érdekében.

   A művelet első mozzanataként hasra fektetik, ha másként nem megy, hasra teperik az "embert", s vállára, farára lépnek, hogy ne mozduljon. Ezután mindkét bokájára hurkot vetnek, s két segítő hóhér a hurkolt lábakat kétfelé húzza. Maga a hóhér éles késsel az ember lába közé guggol, s éles késével a nadrág posztóját s a gatya vásznát combközépen kimetszi, utat biztosítva a karónak. Ilyenkor már az eleven hússal sem kíméletes. Ezután a szétvont talpak előtt két-három kerek dorongot tesznek keresztbe, s hogy jól gördüljön, azokra illesztik, célozva, az olajozott végű karót.

   A hóhér most óvatos kézzel az ember végbelébe illeszti a megvasalt karó csúcsát, ez a vigyázat nem a biztos fájdalom elkerülését jelenti, hanem azt a gonoszságot, hogy a nyárs a gerinc mentén induljon a tüdőlebenyek mögött s a vesék között, a szívet is illendően elkerülve, a megrendelők óhaja szerint, a hosszú, tartós szenvedés érdekében. Az első döféskor óhatatlan, hogy az érintett tompor a hátrafeszített csuklók alatt rándulva fel ne emelkedjék. A hóhér ezután marokra fogja a beavatkozásra kész bunkót - előbb gyöngéd ütésekkel, majd egyre bátrabban kalapálva a karót vastagabb végén a becélzott irányba. Az eredményesebb s a rendüléstelen munkálkodás érdekében int segédeinek, hogy pányvázott bokáinál fogva lassan, szétfeszítve húzzák rá a meg-megránduló testet a lassú karóra.

   Az ember kezdeti üvöltése csikorgássá fajul, amint a nyárs belül a lapockák magasságába érkezik. Az éknek most kissé jobb felé kell elcsúsznia - ezt a főhóhérnak tudnia kell, s azt is az olajozott csuszamló farész eltűnése után, a jobb váll s a kulcscsont bőre fölött, mikor kezd púposodni a vaskúp. Éles késével ekkor utat nyit a hóhér, s alul a bunkó két-három ütésével még befejezi az előírt műveletet.

   Ekkor a karó vastag alját a lyukszerű gödör felé irányozzák együttes igyekezettel, majd ketten vállban megragadják az "embert", s inkább lefelé húzva, mint emelve a harmadik segítségével a földrésbe állítják az emberrel felékesített karót, s földdel és fadarabokkal kiékelik, nehogy megdőljön a tehetetlen súly lengésében.

   A hóhér s az élvezkedő nézősereg diadala, ha az ember még órák hosszat sóhajtozik, csikorog s mellkasán láthatók a szív kétségbeesett ütései, míg a kiásott föld beissza a szivárgó vér alvadt feketéjét."  (http://mek.oszk.hu/03300/03393/03393.htm)

 

 

 

Cseres Tibor, (Gyergyóremete, 1915. április 1. – Budapest, 1993. május 23.) magyar író, 1987 és 1989 között a Magyar Írók Szövetsége elnöke.

   Egy mára szinte elfeledett, senki által nem olvasott író, aki 1983-ban ötven íróval együtt nyílt levélben tiltakozott az Új Symposion szétveretése ellen. És – lehet ámulni – 1984-ben Csurka Istvánnal, Mészöly Miklóssal (és másokkal) tiltakozó nyilatkozatot tesz közzé Duray Miklós szlovákiai magyar író letartóztatása ellen. A kor és a rendszer zavarodottságát jelzi, hogy nem szilenciumot kap, hanem a nyolcvanhat novemberi közgyűlésen Írószövetség elnökévé választják, innen való a legendás Csoóri-mondat: "Túlgyőztük magunkat."

   Az úgynevezett kommunista íróvonal százötvenen tagja lép ki az Írószövetségből. Ez az eset is megérne egy misét, amíg mindenki el nem felejti, össze nem keveri pl. a neveket más nevekkel. Mert az ember feledékeny. Cseresnek Aczél leüzen, hogy rugdossa ki a szövetségből és a választmányból a "kemény magot".

   A hirig 1988-tól csendesül, amikor az Írószövetség nyílt levélben kéri a kormányt, lépjen fel (ENSZ-segítséggel) az erdélyi falurombolás ellen. Cseres Tibort 1989-ben Göncz Árpád váltja le az elnökségben.

   Ugyanabban az évben jelenik meg Cseres Parázna szobrok ('79) és Esterházy Termelési ('79) regény című regénye. Ugyanaz a technika, lábjegyzetelt, bár inkább utójegyzetelt, két szövegtestre osztva íródik a két könyv. Az öreg író, akit nyom a Hideg napok sikere, és a fiatal író, aki "ide nekem az oroszlánt is!". Cseresnél a Parázna szobrok a vég kezdete. Esterházynál a kezdet vége. Érdekes rejtvény az irodalom.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.