Ugrás a tartalomra

Mindenkinek van ideje ébernek lenni

"...a történeti kor kezdetétől ebben a világban semmi sincs a helyén.”

 

- Beszélgetés Dúl Antallal, budapesti otthonában 

 

 

 

 


 

 

 


Egyik interjúban említetted, hogy kultúránkban Hamvas Béla olyan szerepet tölt be, amely nem legális, majdhogynem nem lé­te­zik. Dúl Antalnak, aki a Hamvas-életmű feldolgozója, aki e po­zí­ci­ó helyreállítására is tör mun­ká­já­val, előadóként is, milyen sze­repe, sajátos pozíciója van itt és most – van-e itt helye a mun­kád­nak?

 


A „Hamvas-kérdést” szabad a legnagyobb perspektívából látni. Nézd, Jézus azt mondta, hogy az én országom nem ebből a világból való. Valahogy így értettem Hamvas „törvényen kí­vü­liségét”, hiszen Jézus is valami hasonlót mondott: a történeti kor kezdetétől ebben a világban semmi sincs a helyén. Európában, a nyugati civilizációban évezredekig köz­ponti szerepet töltött be a vallás, de hiába vannak még ma is in­tézmények, egyházak, iskolák, pártok, kolostorok, kar­di­ná­li­sok, püspökök, Jézusnak ma sincs „hová lehajtania a fejét”. A pi­ramis csúcsán álló embereknek egyébként más kultúrákban sincs helyük, mert a világ szövetébe sehol sem illenek bele.

 


Abban a korábbi interjúban is említettem a piramismodellt, amely négy nagy tudás-ágra osztja fel a szellemi orientációt: val­lásra, filozófiára, művészetre és tudományra. Ezek va­la­me­lyi­kébe az emberek be­so­ro­lód­nak, aszerint, hogy milyen sze­re­­pet vállalnak benne. Egyik azt mondja, „mikrobiológus va­gyok”, és abba a sarokba helyezi magát. Vagy: „én absztrakt szob­rokat készítek”, „én pontos gondolatokat fogalmazok meg”, „én színész vagyok”, „én mi­nisz­ter”, „koldus”, „vallásalapító”. Ham­vas Béla viszont sohasem ál­lítaná magáról, hogy ő író, de azt sem, hogy spirituális tanító, és a legkevésbé azt, hogy mester. (Ne nevezzetek mesternek, az ember fia vagyok). Mi Jézusból megváltót, paraklétoszt, közvetítőt, ítélő bírát, túlvilági lényt csináltunk, csak saját választott szerepét hagytuk/nem hagytuk meg a számára: ő az ember fia.

 


Hamvas is ezt mondja: Más rangot, mint ember, nem vagyok hajlandó elfogadni. Ehhez képest bölcs, szent vagy hős – számomra nem kielégítő kategóriák. A Karneválban viccesen úgy fogalmaz: ha te kardinális vagy, te Nobel-díjas főtudós, te meg a világot vezető főhatalom, az amerikai elnök vagy, akkor én a Szentháromság titkára vagyok. A Szentháromság titkárának viszont ebben a világban hol a helye?

 


De milyen világban van, ha ebben nincs?

 


Valahol ott, ahol a felébredtek vannak, Maharishi, Budd­ha, Csuang-Ce, Eckhard. Az egységtudat ország nélküli királyai. Ez a világ számukra illúzió, legtöbbször sötét rémálom, ahol mindent homály fed. Buddha azt mondja, a vágyak és őrületek so­dorják az életet kényszerpályára, minden cselekedetünket át­jár­ja a félelem, az üres remény, a gyűlölet. Hamvas azt mondja: ez a korrupt realitás. Nem a dharma (rend), hanem az adharma vi­lága. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem ebből a világból va­ló, nem a sötét vagy világos részt, hanem a kettő közös végső for­rását, az egészet választja. Aki a szabadság, az elfogadás, a lá­tás pozícióján áll, nincs szüksége rá, hogy magára rangokat és címeket aggasson. Másfelől figyeld meg, milyen furcsa, ha az embereket megkérded az utcán, hogy „ki vagy?”, alig tudnak va­la­mi lényegeset mondani magukról. A többség a nevét mondja, legfeljebb a szakmáját említi. Amikor Buddhát kér­dez­ték, azt válaszolta: ébren vagyok. A hivatalokban ügyfelek, kérelmezők, alperesek, választópolgárok, a felnőtt lakosság va­la­hány százaléka vagyunk. Ez az antropológiai mélypont, mert min­den embert csak a sorsfeladata felől lehet, szabad, kell meg­is­merni.

 


Ezekre gondoltam, amikor arra utaltam, hogy csakis tágabb perspektívából tudom értelmezni Hamvast. Ráadásul ennek egy további vonzata is van, amit nemigen szoktunk említeni: az igazi közösség egyre inkább a társadalmon kívül van, ahogy azt már a 30-as években megírta Hamvas. Az éberek közössége („az Egyház”) egyre kevésbé tud a világ „hivatalos” szövetébe be­il­lesz­kedni. Ezek az emberek rendre kimaradnak az egyetemek ta­nári karából, az akadémiákról, a kulturális centrumokból, a po­litikumból. Azon a szinten találkoznak, ahol nincsenek jelen a „legális” intézmények. Társadalmon kívül című írásában már a 30-as években nagyon pontosan leírja, hogy tulajdonképpen ő egyedül van a társadalmon belül, és a többi sok millió van kívül. Miért? Mert képvisel valamit (az egységtudatot: az Egyházat), ami ezekben a „Gesellschaftok”-ban nem jelenhet meg. Hogyan fogalmaz Hérakleitosz?

 


A közös álomra gondolsz?

 


Éppen ellenkezőleg. A közös alapra. „Az éberek világa egy és közös, álomvilága minden­kinek egyéni.” Vagyis az egyetlen éberség áll szemben hatmilliárd álomvilággal.

 


Ugyanakkor ma már a többé-kevésbé közös világban élők sem választják az én-mentes, közös együttállást. Lehetetlen nem ápolgatnunk szinte reflexszerűen az individuális énünket, annak minden hiúságával, hírvágyával, nyomorúságával együtt. Te csinálsz valamit az interneten (www.hamvasbela.org), a Zoli csinál valami egyebet (http://ahet.ro/interju/kultura/lelki-potencianovelo-1909-45.html), én is csinálok valami mást – egy­más erőtlen támogatásával dolgozunk, szinte csak valamiféle szim­pátia tart össze bennünket, miközben valamennyien nél­külözzük a hivatalos háttértámogatást.

 


Kiadói munkáddal mégis ennek a társa­dalomnak kínálod fel a könyveket.

 


Inkább néhány ezer embernek. A kiadót hál’ istennek tel­je­sen saját erőből működtetjük. Csináljuk, rászántuk az éle­tün­ket („nem kell különös előnyét látni annak, amire az ember rá­te­szi az életét” – figyelmeztet Hamvas), és mindegy, hogy a vi­lág nem mozdul rá.

 


Illetve nagyon kevesen. Biztosan van rálátásod sajátos hely­ze­tedre.

 


A Hamvas-hagyatékra gondolsz? Valami rálátásom talán van. Hamvas Béla úgy fogalmazott, hogy azért nem olvas újságot, mert akkor nem tudja, hogy mi történik ténylegesen a vi­lágban. Amikor újságot olvasott, túlságosan lekötötte fi­gyel­mét a felület, ettől nem látott a mélyre. Az egészet csukott szem­mel lehet a legtisztábban látni, ez egyfajta keleti távlat. Fiatal ko­rában az ember nagyon sok ismeretre vágyik és nagyon sok kap­csolatot épít ki, társul emberekkel – később ezt már egyre ke­vésbé teszi. Termé­szet­sze­rűleg az öregkor a remetekor, a vi­lágtól való elfordulás ideje – a hindu hagyományban a négy élet­kor közül az utolsó.

 


Te fiatalember vagy, még a brahmacsárja (tanuló) korában vagy, de majd fogod tapasztalni, hogy eljön egy idő, amikor a világnak minden bölcsessége, sőt akár a vagyona, az anyagi erőforrása is egyszer csak hozzád kerül. Most még el sem tudod kép­zelni. Azt hiszed, hogy örök életedre egy ilyen nincstelen, üres-zsebű fickó leszel, aki csak úgy kódorog a világban – pedig nem így lesz: egyszer majd fél Marosvásárhelyről gon­dos­kod­nod kell, a fél város a tiéd lesz. Ugye, nem hiszed? Pedig húsz év múlva látni fogod, hogy egy bizonyos részét ennek a világnak meg fogod kapni. És ez semmi individuális előnyt nem jelent! El­érkezik majd az idő, amikor a hatalmak elég érettnek gon­dolnak téged arra, hogy átvedd a világot.

 


Ezt most hogy értsem?

 


Ez törvényszerű. Az asztrológiában például azt mondják, hogy amikor az ember a jupiteri korszakba lép, egyszer csak legális lesz számára mind a szellemi, mind az anyagi lét. A középkorúak a téridő birtokosai. Csak ezután jön a szaturnuszi korszak, az öregség, az erdei magányos remete korszaka. Nehogy azt hidd, hogy ezt meg lehet úszni. Esetleg nem lesz tiéd a főtér, de lehet, hogy egy kolostor lesz rád bízva, az pont olyan vagyon, és éppen olyan felelősség: így bízzák az emberre a maradékot, a világ hagyatékát. Így van rám osztva ez a Hamvas-hagyaték is: elértem abba az életszakaszba, amikor megörököltem, mert Kemény Katalin remeteségbe vonult. A megörökölt világ – elég nehéz probléma ez.

 


Nagyon sajátos örökség. Akkor fogalmazhatok így: rád­sza­kadt? Rengeteg anyag, elég csak végignézni itt a polcokon. És nemcsak fel kell dolgoznod, hanem a bizalmat is megkaptad.

 


A távozni készülő Katalin ezt a végrendeletében megírta. Együtt dolgoztunk harminchat évig, így alkalmasnak talált a folytatásra. De ez is sok szálon fut: a munkának csak az egyik ré­sze az, hogy az ember piszmog a betűkkel. A másik része a kap­csolattartás lenne, néhány fontos emberrel. Fontos emberek, idé­ző­jelben: inkább az elkötelezett emberekre gondolok. Min­denki „kiválasztódik” egy munkára. Aki egy kicsit mitikusan akar fogalmazni, azt mondja, hogy Hamvas az egyik embert ki­vá­lasztotta erre, a másikat meg amarra, és erejéhez mérten még egy kicsit gondoskodott is róluk, ellátta őket idővel, fi­gye­lemmel, sőt anyagilag is. Így semmi nem sürget senkit, nincs haj­sza és időpánik. Azt mondják, az időpánik maga a pokol. Aki azt mondja, nincs időm, azt a pokol örvénye magába rán­tot­ta. A fontos dolgokra mindig van idő, és főként mindig van idő arra, hogy éber légy, más nem számít. Az álomvilágban hisz­téria van, pánik, határidő. A mi világunk, a nyugati ci­vi­li­zá­ció kisgyermekkortól kezdve időpánikba helyezi az em­be­re­ket: határidő, vizsga, terminus, beadás, leadás… Hajszoljuk ön­ma­gunkat, hajszolunk másokat.

 


Ráadásul túlerőltetve…

 


Erőn fölül. S ez meglátszik a munkán is. Lehet, hogy jó a tel­je­sítmény, a gép, a terv, a mű, de az aurája nem sugároz örömet, nyugalmat, derűt. A rideg pontosságot csak az ember is­meri. Csak úgy árad belőle a neurózis, a depresszió, a pánik: ál­landó nyomás alatt élünk. Állandó nekifeszülés a má­sod­per­ce­kért.

 


Tavaly tavasszal, a szentendrei Hamvas-fórum (http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9004075) találkozóján együtt néztük meg azt a dokumentumfilmet (http://www.
youtube.com/watch?v=-oJP0R5CfzY), amelyet Lázár Ervin Jár­káló és Farkas Jenő 10 évvel ezelőtt készítettek: egyszerre lát­tunk téged közöttünk, és a képernyőn – 10 év különbséggel. Tíz évvel azelőtti énedhez képest nyugodtabbnak, teltebb em­ber­nek tűntél – csak az
ing volt ugyanaz rajtad.

 


Ami voltam, vagyok, de ami lettem, nem voltam mindig – mondja Hamvas az Unikornisban. Vannak képességek, amelyek – mint a rügyből a levél – ki tudnak bontakozni. Fizikailag nem le­het nem megöregedni, miközben az ember lélekben ugyanott tart, mint hároméves korában. A gyermeki lényét mindenki őrzi, de ahhoz, hogy ezt a szellemi érzékenységet élni is tudja, éles sze­mű, jó vezetők kellenek. Mindent azoknak köszönhetünk, akik a fásultságot letépik rólunk!

 


Neked tehát voltak, vagy vannak ilyen mestereid?

 


Vannak. Legfőképpen Hamvas, de ő csak az utolsó lánc­szem. De ott van Hérakleitosz, akit az előbb idéztem: nála fris­sebb szemű ébresztő nincs. Vagy Csuang-Ce. Közhely, hogy az em­ber fizikai családja a földi alapot adja, de sokkal fontosabb a szellemi család, amibe másodszor születik bele. Van egy vér sze­rinti apád és anyád, aki testi létedben elindított, és – ideális eset­ben – valameddig a szellemi utadon is elkísért, támogatott. Fon­tosabb azonban a második születésed. Ott már Platón a nagy­bácsikád, az unokatestvéred pedig vagy Lao-Ce, vagy Böhme – és ez az eredeti család. Ki a szellemi édesapád? A vérségi vo­nalnál melyik a mélyebb, fontosabb családi köteléked?

 


Ez így nagyon radikális.

 


Erről beszélt Jézus. Amikor üzenték neki, hogy kint az édesanyja, a testvérei várják, így szólt: Ki az én anyám? Kik a testvéreim? Egyszerűen félresöpörte fizikai kötelékeit.

 


Nem is lehet ezt konvencionális tudattal megérteni.

 


Nem. Jézus szuperbuddhista, és amit mond, szu­per­ha­gyo­mány – csak nem vesszük észre. Azt hittük, köré kell építeni egy szakrális mitológiát, nehogy még egyszer, nekünk is ke­reszt­re kelljen feszítenünk őt. Kivétellé tettük, és ezáltal meg­ta­gadtuk. Előbb úgy, hogy Jézus ott, egyszer, Galileában testet öl­tött, elvégezte a megváltást, és helyreállította a kibillent világ egyen­súlyát – ezzel árultuk el őt először. Másodszor azzal, hogy tő­lünk eltérő, különleges lényként kezeltük őt, aki az Atya egy­szü­lött fia. Pedig Jézus nem győzte eleget ismételni, hogy ti és én egyek vagyunk. Egy percig sem engedte meg azt a kettőséget, hogy ő más lenne, mint mi. Éppen, hogy cseppet sem vagyok más – hanem az Atya, én és ti egyek vagyunk, és ezt há­rom­szög­szerűen körbe zárta. Az éberek világa egy és ugyanaz, ahogy az előbb idézett Hérakleitosz megfogalmazta.

 


Hamvas sokat ír a hagyományokról. A te életedben hogyan je­lenik meg a hagyomány mint realizációs lehetőség? Hamvas számára az írás jelentette a módszert, úgy tűnik, és ő nem gya­korolt például zazent vagy ilyesmit – neked mi a módszered?

 


A legtöbb ismerősöm számára a hagyomány csak studiumot je­lent, a szent könyvek és a kommentárok olvasgatását, leg­fel­jebb elmélkedést. Pedig a szent könyvek mindegyike a rea­li­zá­ci­ós utak valamelyikét ajánlja: kontemplációt, meditációt, belső el­csendesülést. A meditáció valamelyik formája kihagyhatatlan. Jó­ga, zen, vipasszana, kontempláció. De nem árt tudni, hogy az embernek azért kell meditálnia, hogy egyszer majd ne me­di­tál­jon többet. Pontosabban, hogy ne kelljen követnie már sem­mi­lyen meditációs technikát. Azért kell leülnöd, hogy egyszer majd ne kelljen leülnöd többet. Paradox helyzet – de a me­di­tációs technikák valamelyikét nem lehet megspórolni.

 


A legtöbben mégis megspórolják.

 


A legtöbben azt mondják: egyetértünk. Mégsem teszik. Vagy a meditációt agytornának, koncentrációs gyakorlatnak gon­dolják. Az, aki bejárta az utat, ugyanoda érkezik, mint ahol az van, aki el sem indult. Csakhogy az a két ember nem ugyanaz a két ember. Az egyik hazatalált, a másik ezt csak a túlvilágon re­méli. Ez az út önmagadtól önmagad felé vezet. Ez az az út, amelynek kezdetét a szilaj ökör megfékezése jelenti. Elkapni, meg­ragadni a gyeplőt, és keményen hazavezetni – ismered talán a tíz ökörképet a zen-hagyományban. Ezt az utat nem lehet stú­di­u­mokkal, gondolkodással helyettesíteni. Aki nem indul el ezen az úton, az a bozótban tévelyeg, mint az ökör, amelyiket még nem kutatta föl a pásztora.

 


Tehát te rendszeresen gyakorolod a meditációt.

 


Folyamatosan meditálok, de mondom: a meditációnak van olyan formája, amelyik már nem feltétlenül kötődik rítushoz vagy ülőgyakorlatokhoz. Ezt elég gyorsan sokan elérni vélik, de aztán mégsem tudnak kitartani mellette. Talán hallottad már a zen-mondást: miután megvilágosodtam, még húsz évig kellett gya­korolnom, hogy meg­vi­lá­go­sodjam. Ez nagyon igaz. Mert a meg­világosodás csupán ígéret a hazaérkezésre. De nincs még ott­hon az ökör. Az ökör hazavezetése a nagy munka. Gondold vé­gig a fokozatokat. Az első képen a pásztor még csak nem is sejti, hogy hol van az ökre, csak a nyomait látja, s ezek a nyomok je­lentik azokat a szellemi vezetőket, akiket mi ifjúkorunkban ke­re­sünk. A szellemi vezetők pedig el fognak vezetni arra a pont­ra, ahol rátalálsz a problémára, az ökörre. Ettől kezdve ma­gadra maradsz. A heroikus munka csak ezután kezdődik. Ki kell hozni a lápból, az iszapból – ez iszonyú nehéz, elbánni vele, a szeszélyeivel, a vágyaival. Én ezt szeretem, ezt nem sze­re­tem, ez jó nekem, ez nem jó… Mindenki vélekedik és válogat, el­fogad és elutasít. Ebben élünk – és a különlegesség va­rázs­la­tá­ban, káprázatában. Mindenki rendkívüli egyéniséggé akar vál­ni. Ezt az ökröt kell úgy hazavinni, hogy az eredeti helyére vissza­kerüljön. Ahogy a mesterek mondják, később már akkor is meditálsz, amikor a buszmegállóban állsz, akkor is, ha fát vágsz, akkor is, ha a vécén ülsz. A fizikai munka egyáltalán nem zárja ki a meditációt. Egyetlen zen-mesternek sem kell le­ül­nie többet meditálni: irgalomból ül le, a többiekért. Budd­há­nak sem kellett leülnie – de tanítania kellett, sok-sok évtizedig. Mint mondta: vannak közöttünk kevésbé koszosak, akik, ha a ta­ní­tást nem hallanák, elvesznének. Tehát fáradhatatlanul ta­ní­tott.

 


Azt akarom mondani ezekkel a fokozatokkal, hogy ha le is ülök, szinte passzióból teszem, mert jópofa dolog, jólesik ki­kap­csolni, ott tisztultabb is, rendezettebb a légkör, de nem kell le­ül­nöm, elég régen tudom már, hogy nincs különösebb je­len­tő­sége, ha valaki mereven ül napi tizennégy órát, például.

 


Voltak ilyen időszakok?

 


Voltak, sok évig. A kilencvenes években volt egy ilyen na­gyon kemény szakasz, hat év. Szessinek, rohatszuk, meg jár­tam Willigis Jager-hez (http://www.willigis-jaeger.de/), voltam Ja­pánban is, nagyon kemény, katonás fegyelmű kolostorban. Per­sze az is tele volt rituális trükkökkel. Harada Roshi (http://href.hu/x/3vud), a japán kolostor apátja rájött, hogy ha nem dol­gozza meg a kolostorban időző amerikai fickókat, ha nem lát­ja el őket reggeli négytől este tízig programokkal, akkor azok csak a lányokat hajkurásszák, vagy borozgatnak. Ezért aztán ki­dol­gozott egy nagyon kemény napirendet.

 


Fél négykor kelés, négyre be a templomba szútrákat recitálni, öt­től hétig személyes beszélgetés a mesterrel, aztán reggeli, majd ke­mény meditációs munka (samu). Délben ebéd, egy óra pi­he­nés, többnyire alvás – ilyenkor mindenki, ahol van, eldől, annyi­ra fáradt. Aztán folytatódik ugyanígy, este kilencig. Ülni moz­du­latlanul, egy pontra koncentrálni, ez a világ legnehezebb dol­ga. Fát vágni vagy követ törni könnyebb.

 


Meg a legőrültebb is.

 


Igen. Ahogy a kívülállóktól oly sokszor hallottam: nemhogy se­gí­tenének a betegeken, a rászorulókon, vagy pénzt keresnének a családjuknak, tétlenkednek. A belül lévők viszont tudják, hogy eb­ben a nagy semmittevésben a világ tényleg gyógyul. Aki kí­vül­ről nézi, soha sem fogja megérteni. Azáltal, hogy a dharma ben­ned rendeződik és kristályosodni kezd, párhuzamosan a vi­lág is rendeződni kezd. Nem azért ülsz le, hogy bárkin is segíts, de azon a valakin, aki rászorul, mégis segíteni fogsz. Nem azért kell meditálni, hogy megmentsük az elöregedett civilizációt vagy a beteg Földet. Leülni (járkálni, dolgozni, szeretni, aludni, töprengeni, bort inni, veszekedni) csakis azért kell, hogy fel­éb­redj. Az éberség viszont nem olyasvalami, amit ki lehetne ül­ni. Nincs garancia rá, hogy valaki sok meditációval elérhetné. A meditáció mindössze arra való, hogy a felébredéshez vezető út akadályait elhárítsa – ez történik ülés közben. Az érzéki be­nyo­má­sokat, a gondolatokat, minden egyéni megragadottságot meg­próbál elengedni, kizárni. Ha látomásai vannak, azokat, ha fantáziaképei, azokat, mindent elengedni. Kitakarítani, ki­pu­col­ni, tabula rasát teremteni. És akkor még mindig nem vi­lá­go­so­dik meg. Ez bizony nagy gond.

 


Az első rohatszukon mindig ez volt a szomorú tapasztalatom. El­kezdtük hétfőn, és a közepén, szerdán este úgy álltam fel, hogy na, ezt a napot is megette a fene, ma sem világosodtam meg. S ezt mindennap ki kellett újra és újra mondanom. Ma sem világosodtam meg. Ma sem. Elég sok időbe tellett, míg meg­értettem, hogy a stréberség itt semmit sem számít, és ezt nem lehet kierőszakolni. Ha nem történik meg, hát nem történik meg. Nincs lényegtelenebb dolog, mint a megvilágosodás.

 


Leülni nagyon fontos. A leülés a világ rendjének a hely­reállítása. Ha valaki reggel leül, azzal egész napra tartást kap. A legtöbb ember este szeret meditálni, és ez érthető, hiszen reg­gel a gyerek üvölt, sor áll a fürdőszoba előtt, rohanni kell a mun­kába. Pedig reggel a legjobb leülni, korán, felkelés után, ez ad igazi energiát, ami egész napra elég.

 


Ehhez képest az emberek többsége reggel azzal kezdi a na­pot, hogy bekapcsolja pl. a tévét vagy az internetet, bármit.

 


Igen, én is bekapcsolom a rádiót, és szinte minden reggel be­kapcsolom a kávéfőzőt.

 


A rádió kevésbé agresszív: az csak hang.

 


Ó, már megtanultuk, hogy a tévét is félszemmel nézzük. Közben mosakodás, kapkodás, ruha, uzsonna. – És az egész világon, mindenütt ugyanazt kapjuk, Budapesten, Pekingben, Marosvásárhelyen, Kongóban.

 


S mi a helyzet az internettel? Tavaly, mikor a hamvasbela.
org kapcsán a tévében voltál, említetted, hogy az internetről
le­jönni olyan volt, mint a cigarettáról leszokni.

 


Van egy függőség. Az internet a mája tipikus szu­per­meg­je­lenése, egy sajátosan középtelen rendszer. Mi a mája? Háló. Kü­lönböző szövetek sűrű egymásba olvadása. Azt jelenti, hogy va­kon szövöd magad a végtelenségig, hálóba, és hamis cent­ru­mok alakulnak ki itt-ott benne – ezek a szerverek. Az internet egy olyan végtelen szövet, aminek nincsen közepe – tipikus má­ja. Se eleje, se vége, és nem találod az atmant benne. Az min­dig túl van rajta: az atman nem sző semmit.

 


De kétségtelen, hogy van egy szófia-állapot is itt… Szófia, az istenbe szellemülő, az a maja, aki fölismeri, valamilyen mó­don ráébred önmagára, és a megváltásba áll be, és a meg­vál­tás­nak a folyamatában, ahogy azt szolgálja erejével – önmagát vált­ja meg. Az internetnek van egy ilyen sansza. Arra, hogy ma­gát váltja meg, azáltal, hogy áldozatba helyezi magát. De ezt nagyon jól kell érteni. Akkor nincs benne áldozat, amikor lánc­fűrésszel vagdossák egymást darabokra a gyerekek a já­ték­ban – amikor benne vagy ebben a kápráztató állapotban. Te­hát az internet valami igazabb állapot felé terelhet.

 


Het.

 


Het. Ez a szófia-állapota az internetnek. Szófia az a mája-lény, aki felismerte az Atyát, és felajánlja neki az életét. Az atyá­ba szerelmes asszony, aki odaadja neki az egész életét. Ez a házassági modell a hinduknál is kialakult: meghal a férfi, és a nő önként megy a máglyára, nincs több dolga a világban. Ezt az asszonyt, ha az internet meg tudja fogni, jeleníteni, akkor el­jut­hat egy ilyen szófia-állapotba. És, ezt tapasztaljuk is, mert iga­zi kapcsolódásra nincs már más módunk – és így, egy ilyen fi­zi­kai úton kapcsolódunk.

 


Kezdetben nem kellett kommunikálni, szavakkal, hanem egy olyan szavakon túli térben volt az ember, ahol átment a tudás. A mester és tanítvány között ma is így megy át. Nem kell meg­be­szélniük, hanem átmegy. Veszi, érzi. Ami­kor ez elsápadt, akkor kezdődött a ta­nítás. Akkor le kellett ülni, mint az Upa­nisádokban (Upa­nisádok azt jelenti: oda­ülni mellé), és a fülébe súgni, mert már nem értette a direkt átadást. Aztán a szó is elsápadt, mert hülyeségeket kezdtünk el beszélni – két ember találkozik, és meg­beszéljük, hogy milyen idő volt, igen, ki­csit hűvös van, holnap esni fog a hó stb. – ezért kár kinyitnia a száját egy em­ber­nek. A nyugati civilizáció így beszélget. Annyira rej­tőzködünk, hogy csak lé­nyegtelen dolgokban lehet tartózkodni.

 


Amikor meg elsápadt a szó, akkor le kellett írni. Ez a Buddha kora, a szútrák kora, az Upanisádok, a Védák kora. Hé­rak­lei­tosz kora. Rögzíteni kell, mert kü­lön­ben nem marad meg. Mert szóban már nem jön át. Ez is lejárt, és elkezdődött az elekt­ronikus korszak. Szilícium, me­mó­ria, mágnesesség, bináris kódrendszer. A szá­mítógép alapmechanizmusa is (a bi­ná­ris számrendszer: van információ – nincs információ) a mája tipikus meg­je­le­né­si formája. Igen – nem, yin és yang, és ezeknek az egymásba való forgása – ez a káprázat. Gondold meg: van töl­tött­ség egy cellában, vagy nincs, és ehhez ké­pest te azt látod, hogy a Fujijamán felhők úsznak a monitoron – na ez a káprázat.

 


Izgalmas volt az imént leülni: pont a zendo középen ültem, s a jobb oldali ab­lak­ban egy rigó énekelt, a másikban egy quad zúgott – én meg középen a kettő kö­zött. Tipikus helyzet.

 


A quad nagyon agresszív. A rigó is vé­rengző állat – de sokkal kevésbé ag­resszív, éneke pedig bele­il­lesz­kedik, be­le­si­mul a világszövetbe, a természetbe.

 


Minden lehet jó eszköz, ha az ember uralni tudja. Vagyis nem a technikával van a baj, hanem azzal, hogy nem tudjuk ural­ni. Én is használok időnként fűnyírót. A tech­nikát uralni annyit tesz, mint azt az áldozati rendbe be­állítani. Internetet, autót, quadot, telefont – mindent.

 


Az internet önmagában nem rossz vagy jó, hanem egy tipikus maja megnyilvánulás. Látszólagos információk özönlenek feléd, megállás nélkül. Egyetlen dolgot tud igazán az internet: szőni, szőni, szőni a hálót – ameddig csak lehet.

 


De, emberi hálózatokat is.

 


S akkor megjelenik a második szintű internet, majd a harmadik, majd a negyedik – és teleszövi a világot. Az a baj, hogy igazi kommunikáció, az interneten is, nagyon ritkán zajlik.

 


A hamvasbela.org levelezőlistája is, ha be van állítva egy jó vonalra, ha az áldozati rendbe be van állítva, akkor az em­be­rek­nek az egy út-lehetőség, legalábbis útjelzőket tud adni – így bi­zo­nyos értelme lehet a dolognak. Csak túl sok sallanggal adja eze­ket az útjelzőket, és rabolja az időt. Egy mester–tanítványi re­lá­cióban mindez százezerszer nagyobb energiával megy át. A chat-program meg a levelezőlista, nagyon sok füsttel meg ho­mállyal jár.

 


Gondold meg, Hamvas Béla vajon mihez kezdett volna az in­ternettel? Chattelt volna talán? Va­la­mi­lyen szinten biztosan be­le­ment volna. De az a mód­szer, hogy reggeltől estig ott ülök, es­te meg véres sze­mekkel bezuhanok az ágyba, egész nap a kü­lön­bö­ző szinteket kontrolláltam, meg beavatkoztam, meg küld­tem, fogadtam, beszéltem meg vé­le­ked­tem…

 


Mit üzennél a levelezőlistánk tagjainak?

 


Légy lényeges. Légy célratörő. Fogalmazz szűkszavúan. Csak akkor írj levelet a listára, ha úgy érzed, hogy különben belehalnál, ha azt nem írod le. Légy tömör, mert nincs vesztegetni való időnk.

 


Ez egy nehéz feladat.

 


Nehéz. S ha ezt megcsináljátok, ugyanazt a funkciót lát­hat­ná el, mint a könyv: az is betűkből, sorokból szőtt szövet. De az a kifogásom lenne evvel szemben is, mint a könyvvel. Itt is a könyveimnek a négyötödét ki lehetne dobni, soha többet nem fogom őket kézbe venni. Lom. Voltak idők, amikor a köny­vek­be kellett beletenni a szellemi energiákat – és nem a netbe.

 


Danyi Zoli Délvidékről úgy került veled kapcsolatba (és vált később a Medio-nál munkatársaddá), hogy egy Hamvas-kiadvány szerkesztése alkalmából megkeresett téged, és interjút kért. Hasonló módon kerültünk mi (Vivarte Alapítvány – Kolozsvár) is képbe, a hamvasbela.org kapcsán, Erdélyből. Az alaptörténet mintha ugyanaz lenne.

 


Furcsamód a környező, külső országoknak (Szerbia, Románia) nagyobb az aktivitásuk, mint a belső Magyarországé. Nagyon vicces. Ez valamit jelent. Csak a magyarok nem fogják fel. Hogy milyen egészséges szellemi gyökereink vannak – és hol. Itt bent nagy baj van.

 


Amíg itt éltem, azt hittem, velem van a baj. Próbáltam át­venni az itteni szemléletet, de nem sikerült. Szerencsére aztán fel­adtam, s hazamentem. Most már látom, hogy nem velem van a baj, vagy nem csak velem.

 


Igen, az ember fiatal korában nem tudja, hogy ő a hülye vagy a többiek. Aztán rájön, hogy lehet, nem is ő a hülye.

 


Hány nyelvet bírsz?

 


A lengyellel kezdtem – sokat jártam Lengyelországba, stoppal. Élő nyelvek közül német, francia, angol. A teológián tanultam héberül, latinul, görögül. Egy keveset tanultam szanszkritül és kínaiul is.

 


Magyarországon, főleg Budapesten, gyakran tartasz előadásokat, például a Szintézis Szabadegyetemen (http://www.szintezis.info.hu/), vagy a Hamvas Collegiumban (http://www.freeweb.hu/arsetvita/collegium.html). Kik a hallgatóid, mi érdekli őket, mi a motivációjuk?

 


Nagyon vegyes társaság, életkorban is, foglalkozásban is, tudatszintben is. Amikor az ember az első lépéseket teszi, vagyis amikor a spirituális érzékenység benne kialakul, tele van lila okkultizmussal. Az ezoterizmus egy nagyon lejáratott fogalom – mindenféle zagyva moslék belekeverődött. Az ezotéria eredetileg nagyon tiszta dolog volt, és azt jelenti, hogy belül van. Ezo aki érti, és exo aki nem. Azt tapasztalom, nagyon sok összetört ember keres valamiféle orientációt. A hallgatóság egyharmada férfi, a többi meg nő. Egy időben kicsit pejoratívan neveztem őket frusztrált háziasszonyoknak. De ez így nem helyes: olyan korban jönnek ezek a nők, amikor az első lendület megtörik. Megszülték a gyereket, unalmassá vált a házasságuk, a gyerek már kamasz, nem kell neki a mama háttere vagy közvetlen kapcsolata, és egy vákuumba került az anyaságával meg az életével. Fogódzót keres, és van benne valami pozitív érzékenység. Régebben kicsit negatívan mondtam, hogy megyek frusztrált háziasszonyoknak előadást tartani.

 


Olyan nők is megjelennek, akikről az ember nem is hinné: pél­dául manikűrösök, fodrászok. Úgy érzem magam, mintha Alexandriában lennék. Aranyszájú Szent János írja, hogy nem le­het már bemenni a fodrászhoz sem, mert mielőtt az embert meg­nyírnák, előbb meg kell beszélni a szentháromság titkát, a fod­rász csak azután hajlandó hozzáfogni – Alexandriában ilyen vi­lág volt akkor. S ma is ilyen világ van: bemegyek a fodrászhoz, és előbb meg kell beszélnünk valami ezoterikus dolgot, mielőtt le­nyírna. Ettől persze nem mélyül a dolog, ez egy nagyon fe­lü­letes spiritualitás, és nagyon kevesen jutnak túl ezen. Olyan, mint a nyelvtanulás: nagyon kevesen jutnak el a középfokig. De mindig akad egy-egy ember, akiről érzem, hogy rá­han­go­ló­dott, s tudja, miről van szó, és kap valamit, tehát fontos neki.

 


Ha mindig akad valaki, akkor van értelme.

 


Van, igen. Száz emberből öt érti – s 95 azt hiszi, hogy érti. Ott van a tölcséres-típus, például: azt várja, hogy töltögessék be­lé a tudást, mert nem akar meditálni, a kemény utat, amit ne­ki végig kell járni, azt nem akarja.

 


Ilyen a mai ezotéria nagy része: kiszolgálják ezt az igényt.

 


Ilyen. Sokszor úgy is érzem, hogy egyfajta okkult szol­gál­ta­tóipart végzek tulajdonképpen. Például elmesélem nekik, hogy mi­lyen a zen-élet, és azzal megnyugodnak, mondván, hogy ak­kor most már tudják, milyen.

 


A temperamentumod is olyan, hogy akár keményen vagy ag­resszíven rá is tudsz szólni az emberre. Akár egy előadáson is.

 


Igen, előfordul. Például, volt nemrég egy béke-meditáció a Margit-szigeten, a Föld megmentéséért. Kétezer ember ült a fűben, mi meg a pulpituson. Ott volt egy zsidó rabbi, egy jezsuita szerzetes, egy buddhista tanító, meg én. Mindenki elmondta előttem a magáét, a buddhista Buddha útjáról beszélt, a rabbi Talmud-történetet mondott, a jezsuita Máriáról beszélt, a meditáció vezetője pedig a Föld végtelenül rossz állapotáról beszélt, amit mi a meditációnkkal tudunk meggyógyítani, a pszi-mezőbe átvinni. Én meg elmondtam, hogy ezért egy percet nem szabad meditálni. A Földet nem kell megmenteni. Bajban van az Univerzum? Nem kell ettől félni: ez egy világfolyamat része, ha az egyik bolygó eltűnik, jön a másik.

 


Csakis azért szabad leülni, hogy te világos tudatra ébredj. Az gyógyítja a földet. De csak az. És azért sem kell leülni, hogy a különféle vallások csapdáiban maradjunk… A zsidó felejtse el Mózest, Ábrahámot, Dávidot, a keresztény felejtse el Jézust, Máriát, a szenteket, az apostolokat, a buddhista felejtse el Buddhát, Lin Csit, a Dalai Lámát. Azért meditálni nem szabad, hogy még jobban beleragadj ebbe a szövetbe. Neked mindent el kell tudnod engedni, hogy tabula rasa állapotba juss. Utólag azt hallottam vissza, hogy nagyon negatív voltam… Pedig én voltam az egyedüli pozitív.

 


Örök dilemma a Hamvast olvasók-sejtők között a kapcsolat Hamvas és Kemény Katalin között, Hamvas és Darabos Pál között, vagy Kemény Katalin és Darabos között. Meg a kapcsolat és a törés Darabos meg közted, a könyv (Egy életmű fiziognómiája) kapcsán is. A köztetek akkor kialakult helyzetet le tudnád írni, pl. archetipikusan?

 


Archetipikusan nem. Kétségtelen, hogy Kemény Katalin megosztó személyiség volt. Nagyon kevés embert fogadott el. Da­ra­bost például nem fogadta el soha, őrá azt mondta, hogy durva az egész­hez és érzéketlen. Engem éppen Katalin ajánlott be Da­ra­bos­hoz, aki az Akadémiai Könyvtárban dolgozott cso­port­ve­ze­tőként – onnan kezdve pedig Darabos a főnököm lett. Pokoli volt. Egy tipikusan bürokratikus, rossz főnök volt – s ezt neki is tudnia kellene, de ő nem akarja tudni. Aki be akarja hajtani a munkaidőt, betartani a munkafegyelmet – persze, ezt egy főnöknek mindig gyakorolnia kell valamilyen szinten, de nem volt minőségi ízlése-érzéke. Az emberekkel másként kell bánni. Ennek ellenére én elég jól berendezkedtem ott, és eljártam kétórákat ebédelni, de mégis állandóan szorongtam – pedig az nem egy szövőgyár volt.

 


Darabos szerette volna a Hamvas-kéziratokat feldolgozni – de Katalin azt mondta, hogy Darabos erre a feladatra alkal­mat­lan. Mert a szöveget csak a betű szerinti szinten tudta elfogadni. Mikor például Katalin egy kicsit változtatott a szövegen (mond­juk beírt egy névelőt), késhegyre menő harcot kellett ezért vívnia Darabossal. Katalin mondta: mikor mentem Bélához, hogy ez a mondat nem stimmel, ő mindig azzal biztatott, hogy javítsam ki. Sőt, igényelte is ezt a javítást, nem volt türelme átfésülni a szöveget. Nagyon gyorsan írt, aztán eldobta. Ez volt a Hamvas mód­szere. Neki eszköz volt az írás, nem cél. Egy jógagyakorlat-szerű meditációs eszköz.

 


Reggelenként mindig kiment a zöldbe, sétálni, vagy leült a partra, és lélegzett – légzőgyakorlatokat végzett. Spontánul.

 


Az ő igazi jógája azonban az írás volt. Túl gyors, száguldó gondolkodását így kicsit megfékezte. Ott kezdődik a probléma, amikor egy tisztának gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította, és engem is erre biztatott, mondván: ne adjunk az ellenségnek ilyen olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom, de ő például Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehetővé tette, és ez jót tett a szövegnek. Darabos ebbe nem ment bele, ezért aztán Katalin azt javasolta nekem, titokban, hogy beszéljük rá Darabost: ő inkább írjon egy mo­no­grá­fiát, a kéziratok helyett.

 


Így született a szóban forgó monográfia?

 


Így született az a három kötet. De aztán vissza­hullott a fejére, mert olyasmit írt a Darabos, ami nem igaz. Hamvasból például strébert csinált, aki jó tanuló, eminens, aki mindig törekszik és fejlődik, meg akar felelni a tanárainak, az igaz­ga­tó­nak – ahogy Hamvas is írja, előre, fejlődni, cser­ké­szet, kiskatekizmus stb. Torz képet fest róla. Nem ilyen volt Hamvas.

 


Ha jól tudom, sokan követik ezt a képet, a mai na­pig.

 


Ezt a könyvet tekintik forrásnak, sajnos. Ka­talin lesújtónak nevezte. Hamvas vagány volt és ter­mé­szetes. Meg huncut – nézd meg a gyárkéményes ké­pét, hogy mosolyog rajta. Nem stréber. Ez volt a Ka­talin konfliktusa Darabossal. Hamvas sem fog­lal­ko­zott Darabossal soha, és nem is vette őt ko­mo­lyan.

 


Archetipikus alatt arra gondoltam, amikor egy­szer csak felbukkan egy új tanítvány, és ő kapja meg a mestertől az örökséget, nem a főtanítvány. Te csak fél évig ismerted Hamvast – Darabos vi­szont már régebbről.

 


Az időnek ebben az esetben nincs jelentősége. A házmestere 35 éven át ismerte Hamvast, és nem jött ki belőle semmi.

 


Nem az időnek akarok jelentőséget tu­laj­do­ní­tani ezzel, hanem az ő sértődöttségét vagy meg­bán­tódottságát próbálom értelmezni. Hiszen én leg­fel­jebb elképzelni tudom, milyen volt akkor, ott, nek­tek.

 


Egy biztos: Hamvas Darabos Pált nem tekintette tanítványának.

 


Mondhatod, hogy téged viszont igen?

 


Későn kapcsolódtam be, de baromi intenzíven.

 

 


Sütő Zsolt

 

Dúl Antal (szül. 1945): teológus végzettségű, ám szel­le­mi irá­nyultságát tekintve spirituális szabadságot hir­dető, egyházi dog­matikától mentes, nagy mű­velt­ségű, széles horizontú tanító. „Másként-gon­dol­ko­zását” 1968-ban, Hamvas Bélával történt személyes ta­lálkozása és az író haláláig tartó kapcsolata ala­pozta meg, amely az évtizedek alatt a hamvasi életmű ki­váló ismerőjévé és interpretátorává tette. Az 1990-es évek elejétől kezdve rendszeres előadóként ta­lál­kozhatunk vele a metafizikai, ezoterikus bölcselettel fog­lalkozó körökben (pl. Szintézis Szabad­egyetem, Hamvas Kollégium stb.). Ugyancsak a 90-es évek óta saját alapítású könyvkiadóját működteti Medio Kia­dó néven, amely Hamvas Béla műveinek köz­re­adá­sára jött létre, és amely az életműből eddig húsz kö­tetet publikált.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.