„Nem lehet sokáig lakni egy meg nem értett világon” – írja Nem lehet című versében Lászlóffy Aladár. Az 1900-as évek második felében Romániában uralkodó diktatúra olyan világot hozott létre, amelyben a kisebbségi magyar alkotók helyzete is ellehetetlenült.  A hatvanas évek elején színre lépő erdélyi magyar szépírók, akiket az irodalomtörténet első Forrás-nemzedékként tart számon, arra törekedtek, hogy túlélési alternatívákat kínáljanak. Szem előtt tartva a totalitárius rendszerek szigorú szabályait ilyen alternatívának minősülhetett volna az éra kiszolgálása, a szocialista realizmusba történő beolvadás is. Ennek ellenére az első Forrás-nemzedék alkotói – köztük Lászlóffy Aladár – nem voltak hajlandók alárendelődni a szocreál elveinek. Műveikben olyan világot hoztak létre, amelyben nem hallgatták el a munkásélet nehézségeit (Szilágyi István prózája, Hervay költészetének egy-egy szelete), de az sem volt ritka, hogy a korszak fiatal művészei meglovagolva az avantgárd hullámait egy, a valóságtól sokban eltérő univerzumot építettek.

magyarokat is elárultak Trianonban,
vörös forradalmat varrtak a nyakunkba,
szeletnyi ország, mi megmaradt,
és a kongó harangok hangja bennünk és mindenütt.

2019. április 20-án tíz éve, hogy elhunyt az erdélyi költészet egyik legkiemelkedőbb alkotója, Lászlóffy Aladár. Hagyatéka több mint ötszáz verset tartalmaz, amelyek most először látnak napvilágot a Magyar Napló Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő, A végtelen készenlét című kötetben. A szöveg gondozója és az életmű kutatója, Széles Klára írt előszót a versekhez, ebből közlünk egy részletet.

Európát játszottam. Kusza játék.
Északot, Délt, keletet, nyugatot.
Egyik félt. Másik röhögött. És
simogatott. És rúgott. Ugatott.
(Szilágyi Domokos)