Anyám szeretett egy férfit, az az alkoholt szerette, én meg anyámat szerettem. A férfi ütött, anyám kiáltott, én sírtam, a nap sütött, a május temetett. Nincs elég zsebkendő a világon.

külön külön
de megfagyunk reggelre

aki korán elveszít ajtótól ajtóig zuhan összemosódik a belépés a kilépéssel nem tudja hova érkezik távozik sovány lesz  illatos hajú lányok zongoráznak a bordáin

ha szabad így kedves Sándor szavaljuk éltetjük magát de mi nem ismerjük a hazát csak a szorongást ami a köldökzsinóron jutott át amikor a vajúdás hangját elnyomták a bombák amikor a gyermek és az infláció együtt növekedett amikor a háború megerőszakolta az országot

nyitott tenyeredben mélyülnek az árkok
hullanak ki és be az emberek az éjszakák
besötétedett a gyümölcsben a magház
darazsak kopogtatják a villanykörte üveglapját
ne hagyd a szilánkokat a földben
félbevágná a bogártesteket
a sűrű szövetű menedéket
a szelíd halottak álmát

ha nem káromkodtak a szerbek

aranysárga magyarországot
kentünk a kenyérre
a szegedi szalámi úgy tapadt a krémre
mint az anyajegyek a bőrre

A nyár magával visz valamit. Mindig. Harmat-meleg. Halál-forró ondó. (F)okozatok. A nőben csak arccal a földnek fogalmazódtak meg. Sokat sétál. Benne a valóság. Esztelen part. Okos folyó. Bárhol vagy. Bármi jó. Éhes évszak. Elnyomja benne a múltat. A jövőt. Jelen lenni a nyárban. Nincs idő. Ideje. Ki szabja meg. Ki szól bele. Vele.

Ne akarjuk minden leírt szövegről azt hinni, hogy az vers. Ha valamit leírunk terápiás céllal, az még nem jelenti azt, hogy költők vagyunk. El kell távolodnunk önmagunktól ahhoz, hogy költészetet műveljünk, de én is még csak kísérletezgetek – Bíró Tímeával, az Irodalmi Jelen költészeti díjas alkotójával beszélgettünk.

Hosszú

(részlet)

porcelánkészlet a tested amit markolva lehet csak függőlegesbe
tüntetőlegesen összezárnak az izmok a szemek mintha ettől
könnyebb lenne nekem pedig épp nehezebb már csak hátráltatni
tudod az embert tudom nem direkt elveszett az irányítóképességed
szeretném lehalkítani a fájdalmat az elvékonyodott és kilyukadozott bőrfelületen
termésekről mesélek neked hogy mennyi
lett a barack a meggy és lesz majd valamennyi körte
facsarom neked a gyümölcslevet ha megéred

Bíró Tímea olvassa fel verseit.

kiteregetett halottaim nektek hány
kenyérkatona jutott egy napra
amíg a föld felett éltetek
a konyhában várom be a gyalogosokat 
vontatottan és kiszáradva érkeznek
mindnek megvan a sejtbe illő helye

Az Irodalmi Jelen szeptemberi TOP10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

Tengerváros

Petőcz András

A tengert kimondani

nem sikerül kimondani a tengert, nincsen rá szavam,
tudom, mit jelent a szó, víz, és ismerem a só ízét is,
sok-sok H₂O-molekula is gyakran takarja bőröm,
de a tengert elmesélni biztosan nem tudom

valami városban vagyok, azt mondják, tengerparti,
tengerparti város, így mondják az itteniek, akik
szinte nem látnak semmit abból, ami körülveszi őket,
nem látják, hogy valamiféle kékség terül lábaik elé

azt mondták fehér ingbe
de az olyan mintha ünneplőbe
és nem akarom még jobban
a mellébe gombolni a rákot
azt mondják hátul félbevágják
nem kell hogy összeérjen
a halál félbevágja az élőket

fel kéne ásni a kertet
kikapálni anyámból a szomorúságot
hogy újra verni kezdjen a szív
a betonfal résein keresztül
leselkednek befelé a kutyák
a csontjaira fáj a foguk
miközben kiásom az anyám
felettem esőt nevelget a táj

„Nem igazán értettem, hogy hogyan működik a vers, csak éreztem a frissen szűrt tej ízét a számban, a madárlátta után való kutatás izgalmát, és ahányszor a szomszéd nagy eperfáját láttam, még évekig a fülembe csengett a mama hangja. Nemcsak Arannyal volt ez első találkozásom, hanem élettel töltött irodalommal is” – Arany János női szemmel.

A hajókat lengeti a kolozsvári kikötőben a szél,
egyszer volt egy tenger, hullámverését messzire viszi
a tél eleji szél, talán valóság, talán fikció,
valahol kikötött három Kárpát-medencei hajó.

Az ecsetet végighúzom
a melleden,
eltakarom a tumor
szürkületét a szív felett.