A kilencvenes évek egyik könyvhetén az Örs vezér téren egymáshoz közeli sátrakban dedikáltunk. Menet közben Tandorihoz fotós is érkezett, talán a Magyar Narancstól. A nekikészülődés, beállítás közben, a harminc fokos hőségben előkerült a fotóiról jól ismert jambósapka is. Fel is vette. (Divattörténeti kitérő: karima nélküli, kötött sapkáról van szó, mert egyes vidékeken más fejfedőket is így neveznek.) Somolyogtam, hogy a külsődleges jegyek a formalitásokra nemigen adó szellemeknél is a már kialakított „imidzs”-hez tartoznak.

Ülünk a barlangban, háttal a bejáratnak.

A szemközti falra meredünk.

Nézzük az árnyak játékát.

Árnyképeket csodálunk, árnyképektől rettegünk.

Próbáljuk kitalálni, ki vagy mi rejlik egy-egy sötét, mozgó folt mögött, kik mozgatják őket és a csalóka fényeket.

Kik, és miért.

Tengiz Abuladze – méltán emblematikus – Monanieba (Vezeklés, 1987) című filmjének záró képsorán Ketevan, a Művészet és Öntudat szabadságáért kínhalált halt szovjet festő, Sandro Barateli özvegye süteményt süt a nyitott ablakban, mikor egy sosemvolt anyóka megkérdezi tőle: merre van a templom?  Az asszony kihajol és mutatja, hol volt, amíg el nem bontották. "Mit ér az a város, ahol nincsen templom?" – kérdezi a kortalan, mert egy múlt-világ attribútumaiba öltöztetett öregasszony, mégis elindul a szűk utcán, fölfelé.

„Az ég látja lelkem, ha valami cinikus földönkívüli-csürhébe botlanék, akik fémből készült térdüket csapkodva vihognának a humán lények elmaradottságán, teljes mellszélességgel megvédeném a Homo sapiens bölcsességét.” – Laik Eszter tárcája.

Elszabadult a röhögés. Az utastársak egymás hátát csapkodták, egymás vállát lökdösték. "Ha pénzt ígér, PIM, azt meg is tartja, PAM!" – skandálták együtt, egyre hangosabban, visítva, hullámozva, akár egy vébédöntőn a szurkolók. Ez kurva jó!

Bennem is így él a múltunk, ahogyan apám elrendezte. De ebben a másik, soha össze nem állított albumban olyan emlékek sorakoznak, amelyeket élő lélek csak mélyen önmagában hordoz.

Nekem nem szól a rádió, engem nem hív a hang. Az én életem koholmány, az én sorsom vabank.

Isten akkor jól megnéz magának. Pimasz vagy, Euobe, de genere Özépeleta, fene a nemzetségedbe, ámbár, después de todo, fogjuk rá: szenvedélyes. Gőzöm sincs, mi után sóvárogsz; az öröklétre aligha.

„– Tényleg, a Sanyika most lenne százéves! – csapott a homlokára az írónő, és felélénkülve hallgatta, mi történt azon a megemlékezésen.” – Laik Eszter tárcája.

Akárhogy kutattak az emlékezetükben, nem nagyon találtak hősöket a huszadik és a huszonegyedik századból. Elég ratyi egy korszak, állapították meg, de végül eszükbe jutott egy videófelvétel. – Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​A szag. Az maradt meg bennem a leginkább. A kellemesen áporodott dohány, az ananásszal töltött Melba kocka meg a ropogós borítékok illatának keveréke, és ehhez még az utánozhatatlan öregszag, ami a nagymamám szekrényéből is áradt, ha kinyitottam. Trafikszag. – Laik Eszter tárcája.

A Szegedi Tudományegyetemen Szilasi László irányításával tanulhattak kreatív írást a tárca műfaja iránt érdeklődő hallgatók. Összeállításunkban a szemináriumon született munkák közül olvashatnak néhányat.

Nem, a „fekete leves” alighanem arra a fekete mártásra utal, ami a régi magyaroknál az étkezések utolsó fogása volt, s ami valamilyen vérrel kevert vagy színezett „leves” lehetett. De a közbeszédben e furcsa kifejezés értelme valóban az lett, hogy a legrosszabb még hátra van.

Nyugat-Európa szemében a „magyar” jelzőhöz egyre inkább hozzákapcsolódik a „fasiszta” kifejezés is. De milyen következményei vannak ennek a magyar kultúrára nézve?

Bódi László Cipőnek is ünneplő volt. Ösztönösen hozzá igazítottuk lépteinket, gesztusunkká vált minden mozdulata, dallamunkká a dala, otthonossá minden gondolata, miénk minden szava. Ezért nem búcsúzhatunk tőled. Egy pillanatra sem hagysz el minket, velünk maradsz addig, amíg képesek vagyunk viszonylag élhető módon benépesíteni ezt a sárgolyóbist.

„Mindez most elég jelentéktelennek tűnt a barátnő őrlődéséhez képest, aki a hátralévő egy napját szívesen elcserélte volna bármelyik szolgáltató packázásával, de még az egész adóhivatallal is, mert ez így összevéve is még mindig sokkal jobb volt, mint a kiszolgáltatottsága…” – Laik Eszter tárcája.

A Városmajor kedvenc helyem hirtelen havak idején. Manapság már a havazás is gyorsan zajlik, ahogy jön, úgy megy, hullik és olvad, és ha az ember egy kicsit is élvezni akarja a lába alatt a puha ropogást, szaporán kell bakancsot húznia. – Laik Eszter tárcája.