Ugrás a tartalomra

​​​​​​​Emlékek, nem csak felkérésre...

Rég volt... 1972 szeptemberétől 1988 novemberéig tartott szentegyházi világom. Hangulatok, érzelmek, pillanatok, esetek, tervek emlékei nyüzsögnek. Csak a szépre, igazra, emberségre emlékezhetem, nem tehetek róla, nekem ilyen emlékeim vannak, és nem az idő szépíti meg őket. Ülhetsz a záptojáson évekig, akkor se lesz belőle csirkepaprikás. Ami hamisság, hitványság és bunkóság előfordul mondandómban, arról nem a székelyek tehetnek. Együtt tapasztaltunk, reméltünk és hittünk. Kilátástalan, abszurd, gyötrelmes idők voltak azok – de fiatalok voltunk, csak megráztuk magunkat, mint a kutya eső után, és hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, és erről is hallgattunk. Mert a falnak is füle volt... Egy sokoldalúan fejlett szocialista társadalomnak becézett, sokoldalúan fejlett megdöbbentő zsarnokságban tengődtünk. Az ember nem alany volt, hanem tárgy. Eszköz, fogyóanyag. 

A régi épület, a bányai 2. számú iskola még egy darabig egy födél alatt működött a líceummal. A tanulók száma akkoriban úgy 620–650 között mozgott, mindössze egy félnormás (napi 4 óra) titkárnővel, mint adminisztratív személyzettel. Az egy darab titkárnőnk másik ötven százaléka az 1. számú iskolában teljesedett ki. S eközben osztódással szaporodó statisztikák özönét kellett küldözgetni ide-oda. Világéletemben utáltam a papírmunkát, s nemcsak én. A többit az olvasó nagylelkű képzeletére bízom.

Akárhogy is, szívesen, szívvel emlékezem a hajdani időkre. Akadt öröm, üröm (például Ürmény elvtárs, a továbbiakban Ü. elvtárs)), édes-keserű (nemcsak a bitter) és mindenféle. De a legszebb élmény a székely észjárás, a vadkörteízű humor – vagyis a székely ember és annak ivadékai voltak.

Nem lehet nem szeretni a székelyeket. Ez csak úgy eszembe jutott, megint.

Felhőtlen, derűs tanárkodásomat tönkretette, hogy pillanatnyi elmezavaromban elvállaltam a 2. iskola igazgatását. Soha annyi dicséretet nem kaptam, pláne hivatalos szervektől, mint mielőtt(!) kineveztek. Végül elhittem. Mentségemre legyen mondva, Blücher, a porosz marsall, Napóleon egyik legyőzője is elhitte, hogy ő meg állapotos, hasában egy elefánttal. Hozzá képest én, ugye, mégse voltam áldott állapotban. De mennyire, hogy nem!

Az iskola tantestülete úgy működött, mint a svájci óra. S nemcsak pontosságban. A legszerencsésebb dolog olyanokat vezetni, akiket nem is kell vezetni. A 2-es pedagógusi gárdájáról beszélek. Talán szokatlan, de nem túlzó: olyanok voltak, mint a legendás 1954-es aranycsapat – ha a „pályán kívül” vitatkoztak, összekoccantak is, a maga helyén mindenki elsőrangú volt, és tette a dolgát legjobb képességei szerint, mindenkiért. Bizonyíték erre a számos vagy inkább számtalan gyermek, akikből igaz, sikeres ember lett, sokakból nem is akárki.

Az építő, munkás hétköznapokat tönkretette a sok ünnepnap. (Kivéve az öntők napját. A Nárcisz-réten!) Népünk legdicsőbb, legesleglegebb fiának, a Szkornyicsesti Tölgynek a születésnapja. Aztán hitvese, a Szkornyicsesti Tölgyné, Elena szülinapja. Omagiu (hódolat).

Augusztus 23., egyedüliként, szerencsére szünidőre esett. Az RKP megalakulása. Pártkongresszusok. Országos konferenciák. Munkalátogatások. Az elnöki pár világpolitikai jelentőségű külföldi látogatásai, például Burkina Fasóban. Esetleg Tuvaluban. És még vagy 90 országban, a világbéke érdekében. Az Elvtárs és az Elvtársnő beszédei. Aztán idézetek a beszédekből. Aztán beszédek az idézetekből. Ez utóbbi már a kötelező, ún. politikai körök szigorúan kötelező, lelkes hozzászólásaiban. Ó, ti jelenkori szegény fiatalok, kimaradtatok ebből az országos méretű, szakadatlanul harsogó performanszból! És a kötelező, jól megszervezett spontán tapsolásból.

Aztán jött Bukarest irányából életem, életünk megrontója, a társadalomtudományi kabinet. Sose volt jó, pláne tökéletes. Pedig mindent megtettünk, a gyerekek is besegítettek, a mindig rendkívül fontosnak, történelmi jelentőségűnek nevezett párt- és állami dokumentumokat ösztönös rajzokkal, saját, meghökkentő bejegyzéseikkel látták el, lankadatlanul. Sokat tanultam belőlük, elsősorban azt, hogy ezeket a dokumentumokat sürgősen el kell dugni, ha valami pártfejes jön az iskolába, nehogy meglássa. Szellemi képességeimet élénkítette az is, hogy kitaláljam, miért olyan éppen a kabinet, amilyen. Ha olyan illetékes jött, aki még nem járt arrafelé, akkor éppen átrendeztük, „tökéletesítettük”. Elhitték. Ha olyan jött, aki már volt, akkor építő jellegű önkritikát gyakoroltam, túlzsúfoltságra hivatkozva. Vagy elhitték, vagy nem. Akkoriban délelőtt az általános iskola, délután a szaklíceum, szakiskola, estisek – összesen mintegy 1400 homo sapiens (= gondolkodó ember) használta, koptatta, törte és zúzta az iskola ingóságait. Ilyen népsűrűség csak Mekkában van, a zarándoklatok csúcspontján.

Aztán egyszer a szakiskolások alkotó hevülete túltengett. Célba köpködtek Ceaușescu elvtárs képére, szerencsére az „egyfülűre”. Drága jó Emma néni (a takarítónő) egy este fél kilenc felé jött, hogy igazgató elvtárs, nagy baj van Ceaușescu elvtárssal. Istenem, mi lehet, tán ide költözött? – kérdeztem. Hát nem éppen! A kép és környéke úgy nézett ki, mintha valami nyúlós hógolyóval dobálták volna meg, és a massza éppen olvadni kezdett volna. Május végén. Meghűlt bennem a vér és egyebek. Ebből óriási cirkusz lesz, szeku, vallatások, ki tudja, még mi. Elsősorban Emma nénit köteleztem abszolút szájzárra és arra, hogy tegye tisztába népünk legszeretettebb fiát és vidékét.

Másnap délután, az első óra előtt bementem a sercintésben jeleskedő osztályba. Ízes, zamatos alföldi káromkodáskészletemet egy tömör, de kacskaringós valamibe sűrítve elordítottam magam. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtam, csak arra, hogy az isten lovának az a nagy, jó büdös lelógó alkatrésze is elhangzott. Láss csodát, néma csönd lett. Ekkor, anélkül, hogy a nevét kiejtettem volna, az új, immár „kétfülű” képre mutattam: A börtönben még ilyesmit sem láttok. Nem érdekel, ki volt. Megéri nektek, hogy leverjék a veséteket, hogy apátokat, anyátokat is megkínozzák?! Hát ilyen hülye lett a székely? Most minden tőletek függ, csakis tőletek! Rögtön el kell felejteni, ami történt, és senkinek egy szót se. Senkinek, mert mást is bajba kevertek. Mutassátok meg, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért! Őszintén szólva nem nagyon bíztam a titoktartásban.

Úgy egy hónapig nyugtalanul aludtam. Mi lesz ezekkel a kölkökkel? Mi lesz az iskolával? S mi lesz velem? Ám ez az eset életem egyik legszebb emléke lett. Senki nem köpött be senkit, nem jött a szeku sem. Hihetetlen? Igen, ha nem székelyekről lenne szó! Ez az ordenáré, mocskos dolog mutatta meg a székely jellem tisztaságát, erejét. Még akkor is, ha a tettesek az „aranykorszak” szüntelen agymosását elszenvedő legénykék voltak. Ők mindig az 1956-os pesti srácokat juttatják eszembe. Azok Molotov-koktéllal, géppisztollyal támadtak az ellenségre, ezek nyállal. Azok fegyverrel álltak ellen, ezek emberfeletti erőt követelő hallgatással. Ahogy lehet – mondhatjuk Reményik Sándor után, most már nyugodtan. Tudjuk, súlyos titkot őrizni elképesztő erőpróba, már a nagy Benjamin Franklin is megmondta: Három ember is tud titkot tartani, ha legalább kettő közülük halott. Egyik könyvemben azt írtam: Nagyvarjas adta az életet, a székelyek a reményt, Sarkad a lehetőséget.

Vagy a Jévitác kuloáréa vérdé! (Kerüljétek a zöld színt!)-féle elmekórtani tünet. Az iskolában szigorúan kerülni kellett a zöld szín használatát. Mert ugye, ha dicső pártunk betűi pirosak, a papír meg fehér, akkor a többit elképzelhetjük.

A már említett Ü. elvtárssal egyszer együtt jöttünk a néptanácstól az iskolába. Azért hívatott be oda, hogy onnan jövet láttasson velem egy rettenetes államellenes képződményt. Szabó elvtárs, látta mostanában az iskoláját? – kérdezte csevegő stílusban. Épp onnan jövök – mondtam, szintén csevegve. S nem tűnt fel magának semmi? Nem. (Tán csak nem a vécében fedezett fel megint valami szexuális ihletettségű rajzolatot vagy zaftos firkát? Ugyanis szenvedélye volt a budikban szaglászni, képletes és képtelen értelemben egyaránt.) Az iskola előtt ismét szóla: Még mindig nem látja? De mit nem látok, Ü. elvtárs? Nézzen egyenesen előre! – vakkantotta.

Az iskola bejáratánál két, meggypirosra festett szemetesláda, rajta hófehér betűkkel: Pösztrác kuröcéniá! (Őrizzétek a tisztaságot!) Alatta a frissen sarjadt tavaszi fű... hűha! Mit mondjak, túléltük. Pedig a tavasz volt a bűnös, amiért ilyen gyönyörű szelídzöldbe öltözött. Ü. elvtárs az eljanicsárosodott lények klinikai esete volt. Lelkét eladta, és ezt jól tette, mert romlott, férges árut adott hatalomért, zsíros fizetésért cserébe. Sajna nem ő volt az egyedüli.

Hagymázas képzelgéseimben oda jutottam, hogy voltaképpen szobrot kellene állítanunk Csaunak, mert idióta nagyzási hóbortja, magyarnyomorító politikája felébresztette bennünk a dacot, hogy kik is vagyunk. És kik is voltunk! Soha olyan lelkes tanítványaim nem voltak, az anyaországban sem, mint Szentegyházán, amikor a magyar történelemről beszélgettünk. Titokban, mert tiltott volt. Vagy éppen ezért? Egy nagyoláhfalusi öregtől hallottam, hogy a székelynek két nagy ellensége van: a túl hosszú háború és a túl hosszú béke. Az egyik elpusztít, a másik elpuhít. Háborút épeszű ember nem kívánhat, és az elpuhulástól megmenthet a székely bicska, a székely vicc és a szép, tűzrőlpattant székely fejérnépek.

Tanácsokat nem követek el. A góbénak van saját feje, ez a fej nem üres, és kemény, mint Erdély kövei. Tudja azt is, hogy feje nemcsak vakaródzásra való, s arra sem, hogy falnak menjen vele. És ha egyszer – feltéve, de meg nem engedve! – olyan idők jönnének, hogy a székelynek nem lenne testvére, barátja, akkor se maradna egyedül, mert hatalmas erő áll mögötte: az ősei. Meg a történelem és a Hargita.

 


Illusztráció: Szentegyháza, készítő: Tourinform Szentegyháza, Forrás: Wikipédia

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.