Rövidül a mezei sétánk
vissza a Földhöz
én is arcon ütném azt
aki a beteg feleségemen élcelődik
és minden bizonnyal
kíméletlenül ütném-rúgnám
akár vérbe is füröszteném azokat
akik szeretteim életére törnek
és mindig lenne valaki
akit valamiért…
de ki emel öklöt
bár hangot
a mezei pacsirtákért
a parlagi pityerért
vagy a sárga billegetőért?
eltűnnek mint a
tövisszúró gébics és a karvalyposzáta?
mint a felszántott árokpartok mezsgyék
a vízelvezető csatornák a mezővédő erdősávokat
a kiirtott cserjések bokrosok?
hol fészkel a cigánycsuk
ha eltűnik a magaskórós árokpart?
mi lesz a rozsdafarkúval
a seregéllyel a pacsirtával
és hová tűnt
a szürke betonházak közül
a sok háziveréb?
és mi lesz a fákkal
ezekkel a zöld teremtményekkel
amelyekre sosem figyelünk
csak elsétálunk mellettük
tudomást sem véve a létezésükről
holott a fák és a madarak
ismerik csak az álmodót
az eget fölöttük a földet alattuk
számukra e kettő között
nincs távolság csak mélység
látják a vizet
amely nem ismétli önmagát
miközben mi
csak a saját világunkat látjuk
és azt hisszük
ennyi az élet
egy poszáta hullámokat vet fölöttem
halként ficánkol
úszik a szélben
mindeközben a patakban
egy villámkeszeg pörög
a víz gyűrűjében mintha repülne
de mi a lent és
mi a fönt?
a kis madarak mellkasában
ott dobog a megszámlálatlan napfelkelte
az izom amely a vért pumpálja
a vörös zenére
és tudják hogy a Nap
csak hazudja
hogy a világunk szép
mi pedig elhisszük neki
és együtt forgunk a Földdel
néha visszatartva a lélegzetünket
és talán az elménk okolható
hogy nem tudjuk elfogadni
hogy egyszer csak
eltűnünk a távolban
talán ezért szeretünk
mindent megfesteni
megzenésíteni megírni
többnyire hazugságokat
hogy minden rendben lesz
az emberlakta Földön
holott már az elárul
mindent róla
hogy ember lakja
a tapasztalatlan könyvtárlátogatóknak
Alberto Rios után szabadon
egy könyvtárba betévedni, csak úgy,
botorság. ha mégis, légy hát résen!
nem egy szupermarket, nem ténfereghetsz céltalanul,
bár innen sem jössz ki üres kézzel, az biztos.
ha nem tudod, mit keresel, a polcok között sétálva
olyanná válik, mint egy kisállat-kereskedés.
csak néznek rád a tiritarka borítójú
regények nagy kerek szemekkel.
már-már ugranának az öledbe, mind játékos,
és mindenik magára akarja vonni a figyelmed,
engem, engem vigyél haza!
ahol a fények is halványabbak, tudd,
ott sorakoznak a szigorú tekintetű,
bizalmatlanul várakozó, sokszor csalódó
keverékek, őrzik pedigrés elődeik büszkeségét,
a szótárak, szakkönyvek és ott feszengenek kimérten az
izmos-vaskos üzleti szaktanácsadást
hirdető önmegvalósító-bestsellerek.
csak csínján a bizalmadat elnyerő kötettel,
mert amint elfordítod az első oldalt, rögvest
ott találod magad a civilizáció csemegeboltjában,
ahol a frissen őrölt kávé és a vaníliás
péksütemények illata lengi be a tudást,
minden kép és szó téged szólít,
hozzád beszél, delejez.
lehengerlőbb, mint a legészbontóbb
árengedmények, mindenik egy világot kínál,
új életet, lakhatást, megoldást. ez az egész hely
egyetlen nagy üvegborítós, betonból épült könyv,
benne az életünk hosszú történetével,
annak minden veszélyével. ezért mondom,
vigyázz, mert ha oda egyszer betérsz,
többé már nem jössz ki onnan
ugyanúgy.
aztán örökre elveszett
rövidül a mezei sétánk
ma hamarabb fekszik a viseltes nyár
erősödik a kései repce vizeletszaga
szólítgatom míg végül
már a pániktól és a sok kiabálástól
a hangom is utánaered és nem tér vissza
nem hallom ismerős lihegését
közeledni és nem látom suhanó
fekete bundáját a sárga hullámok között
felém úszni
hazaérve megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom
hogy nem szaggatták szét a juhászkutyák
nem gázolta el valamelyik őrült száguldozó
ott rohangál nyüszít fel-alá a kapu előtt
majd amint meglát szinte lever a lábamról
ugrál aztán amíg szidom szégyenlősen
hajtja le borzos fejét
csak nézem ahogy a lábai reszketnek
kitartóan felém nyújtott mancsát
ahogyan bocsánatért könyörög
és az öröm ott rohangál körülöttem
szinte ver le a lábamról
lefekvés után megkönnyebbült
elégedettséggel osztjuk-szorozzuk
a történteket majd te mondod ki
ha mindennap így veszne el
én lennék a legboldogabb
egyéjszakás kaland
a pénz reggel kioson mellőled
lelép cigiért vagy vekniért
aztán tesz rá visszajönni
és rossz az első cigi íze
émelyítő mint az olajon pirított
kenyéré amin napokig élsz
szinte éhesen mindig
melóba indulsz majd kurzusra
majd fordítva és azok lelkesedésével
várod a fizetésnapot akik
kilométereket utaznak vízért
egy olyan településről ahol még
kút sincs azért hogy úgy élhess
két három napig mint a többiek
söröket fizetsz taxival furikázol
hogy aztán a vacak albérletbe
amíg az olaj melegedik és
rágyújtasz arra gondolhass
ihatnál vörös bort sült csirke mellé
