Leadfotó: Miklóssi Szabó István

“Azt hiszem, az erős introvertáltság vezetett el az irodalomhoz. A külvilág ijesztőnek tűnt, kívülállónak éreztem magam benne. Emiatt a saját történeteimbe temetkeztem. Füzeteket írtam tele szerelmesregényekkel, például a kedvenc zenekaraim köré kanyarított fikciókkal. Ezek a történetek egy másik világba repítettek. Olykor egy-egy vers is becsúszott.” Mély, szenzíbilis, látomásszerű, finom festményversek – ezekkel a szavakkal tudnám összefoglalni Kopriva Nikolett líráját, akinek nemrég jelent meg Kővé zsugorodott ország című verseskötete. Háborúról, gyermekkorról, álmokról, hegyekről, Istenről és fákról beszélgettem a szerzővel.

A háború beemelése nem volt tervben

– Bő egy hónapja jelent meg a második versesköteted, amely a Kővé zsugorodott ország címet viseli. Többféle szemantikai mezőt tár fel az olvasónak. Van egy metafizikai sík, amely az országot egy belső országgá „zsugorítja”. Induljunk el innen! A te belső országod miért zsugorodik kővé?

– Nem szeretném azonosítani magam a versbeszélővel, így inkább az ő szemszögénél maradnék. Bizonyos versekben kétségtelenül meghal, eltűnik, felszámolódik. Ehhez elsősorban az vezet, hogy a körülötte lévő környezet nem fogadja be, kitaszítja magából, idegenként kezeli. A külső tényező okozta, minden próbálkozásunkat keresztülhúzó kudarcok hatására a belső világunkban is egyfajta sivárság lép fel előbb-utóbb – visszahúzódunk önmagunkba, meghalunk, akár naponta többször is.

– A cím szemantikáját vizsgálva, nem tekinthetünk el a kötet életrajzi vonatkozásaitól sem, hiszen a költészet, a költő szubjektív terekből építkezve jut el az egyetemesebb felé. Ahhoz, hogy hitelesen és pengeélesen láttasson, le kell mennie a legsötétebb belső erdőig, csak innen mutatható meg teljes pompájában a fény. A versek között több olyat találunk, a címindító versen kívül, amelyeket az orosz–ukrán háború tragédiáját sűrítik össze.

Szülővárosod, Munkács tűnik fel sokszor a versekben, utalsz a várra, terekre, folyóra. Egyértelmű volt, hogy ez lesz a kötetcím, volt olyan intenció benned, hogy meg szeretnéd írni ezeket a történéseket?

– Nem volt egyértelmű, sőt, kifejezetten nehéz volt megtalálnom a kötet címét. A háború beemelése sem volt tervben, hiszen az anyag nagy részben elkészült, amikor kitört a háború. Mivel sokáig húzódott a kiadatás, becsúszott néhány ezt érintő alkotás, és számomra is váratlan módon ezek új perspektívába helyezték a kötetet, megadták a kulcsát, többek között címét is. A háborúval már sokkal tudatosabban dolgozom a Kővé zsugorodott ország után várható, Talán vagytok című kéziratomban, melynek megjelenése év végére várható.

– „Megszűnt a közvilágítás,

A fiatalok távoli kontinenseken

keresik a csillagokat.

Az öregek pincébe zárkóztak

a szellemek elől –

napok óta az utcákat járják,

ellopják a házakból a régi

órákat, gyertyatartókat.”

(Elkékült övezetek)

Milyen szerepe van a versekben a kéknek? Sokszor visszatér. Elkékült ország, kék folyó...

– Hideg szín, jól lehet érzékeltetni vele világok közötti határvonalakat. Az Elkékült övezetekben felborult a megszokott rend – sötétség uralkodik, az égről eltűntek a csillagok, a fiatalok elköltöztek az országból, kísértetek járják az utcákat. A Szélvihar című versben a kék folyó szintén hasonló határvonal: egy köztes helyszín, melyen keresztül a halottak átsétálnak a másvilágra.

– Az életed első 17 éve Munkácshoz kötődik, ez az az életkor, amikor az emberrel a legfontosabb dolgok megtörténnek, jó és rossz egyaránt. Mit emelnél ki ebből az időszakból? Legyen egy jó és egy rossz emlék, történés, amely egyaránt a versírás felé terelte az utadat.

 

Sokszor hónapok telnek el, amíg egy impulzus verssé érik

 

– Elég intenzív belső életet éltem kamaszként, csak kevéssé időztem a külvilágban. Egy időben rengeteget sétáltam a városban órákon át, a folyóparton, fel a Klastrom-hegyre, majd vissza, a munkácsi vár irányába, amelytől nem messze laktunk, s a mai napig oda járok haza. Furcsán maradt meg emlékeimben az akkori város, nem kevés misztikával, hisz egy érzékeny szemüvegen keresztül láttam rá. Viselője kétségbeesetten kereste magát, rengeteget beszélgetett Istennel, noha már akkor is kétkedve. Ezek az érzések, benyomások a mai napig felidéződnek bennem, ha otthon járok. Azt hiszem, az erős introvertáltság vezetett el az irodalomhoz. A külvilág ijesztőnek tűnt, kívülállónak éreztem magam benne. Emiatt a saját történeteimbe temetkeztem. Füzeteket írtam tele szerelmesregényekkel, például a kedvenc zenekaraim köré kanyarított fikciókkal. Ezek a történetek egy másik világba repítettek. Olykor egy-egy vers is becsúszott.

– Mennyi idő kell, amíg egy impulzus verssé érik?

– Sokszor hónapok telnek el, amíg egy impulzus verssé érik. Nem egyszer arra is volt példa, hogy évek múltán tört felszínre. Ez inkább annak súlyától függ.

– A nagyszülők, az emlékezés, az elmúlás motívuma fontos részét képezi ennek a verseskötetnek, a Tavasz, nyár, ősz, tél című kötetnyitó vers ciklikussága arra utal, hogy szereted, ha megvan mindennek a maga rendje, ha a dolgok körbeérnek…

– Az említett verset az Eső irodalmi folyóirat felkérésére írtam Dienes Eszter Emlék című verse kapcsán, nem belső indíttatás szolgált gyújtópontjául, de tény és való, hogy több versben is dolgozom ciklikussággal. Nem mondanám, hogy szeretem ezt a rendet, hiszen olykor nagy fájdalommal jár. Ha rajtam múlna, legszívesebben fölszámolnám a halált is. Az általad említett körbeérések inkább belenyugvási kísérletek.

– A fa az első köteted kulcsmotívuma volt, ebben a könyvben is fontos versépítő elem. Mi a fa Kopriva Nikolett számára?

– Állandóság, amelyre valahol mi is törekszünk. Az első kötetben ennek ellenpontját képezte az önmagát kereső versbeszélő.

– És a fűzfa szimbolikája? Mi van mögötte? Miért fűz, és nem tölgy van „túlsúlyban” a verseidben?

– Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: a fűz a kedvenc fám. Gyerekkoromban nem messze az utcánktól is volt egy, élénken él emlékeimben. Sok évvel később, amikor otthonkeresésben voltam a magyar Alföldön, egy fűzfa mellett éreztem igazán jól magam az egész környéken. Ő több versemben is megjelenik.

– Szoktál álmodni az erdővel?

– Soha.

Erdély és Kárpátalja mesebeli világok, nagyon nagy köztük a hasonlóság

– Azt az erdőt találtad meg Sepsiszentgyörgyön, választod otthonodban, ami Munkácson nővé, költővé érlelt?

– Erdély és Kárpátalja mesebeli világok, nagyon nagy köztük a hasonlóság. Úgy érzem, azután, hogy tizenhét évesen eljöttem Munkácsról, minden efelé terelgetett, noha az út majdnem tíz évig tartott, szövevényes volt, váratlan fordulatokkal. Itt közelebb érzem magam Munkácshoz, mint eddig bárhol.

– „Jobbik énem az utolsó utáni zsákutcában

egy presszóban ül,

és idegeneknek magyaráz”

 Ezután című versedben többféle „jobbik én” jelenik meg. Mit takar ez pontosan?

– A verset Cseh Tamás A jobbik részem című dala ihlette, melyet Bereményi Géza írt. “Belőlem valaki útra vált, útra a jobbik részem, / kiment belőlem, itt hagyott, csak úgy, észrevétlen, / félre se néztem, annyi volt, / csak annyi volt, egy szót se szólt, / hirtelen elment, itthagyott, / valaki útravált, a jobbik részem”, szól a dal. Eljátszadoztam a versben azzal, vajon mit csinálhat ez a jobbik rész/én a nagyvilágban. Végső soron azonban ugyanoda jutunk, amiről az egész dal szól: egyedül vagyok nélküle.

– Melyik én írja a verseket, közel áll a versíró én az ideális énedhez? Van úgy, hogy kibújnál magadból, szeretnél mássá lenni?

– A versíró énem azonos a hétköznapival, nem különítem el őket. Szerintem a költészet létforma. Mindig benne van a pakliban, hogy valamilyen hétköznapi benyomás, de akár egy épület, arc, mozdulat, hang, illat egy vers gyújtópontja lesz. Egyébként ez nem tudatos nálam: általában engem találnak meg ezek a hétköznapokba szőtt verssorok, nem én őket. Nem szeretnék más lenni – már nem.

– Gondolkodtál azon, hogyha lenne egy másik életed, mit valósítanál meg? Ha tegyük fel férfinak születnél? Ha nem költő lennél, hanem valami, valaki egészen más?

– Egy időben az volt az álmom, hogy bejárjam autóstoppal a világot. Akkoriban nagy hatással volt rám a beat-irodalom, az az életérzés, amit Jack Kerouac idéz meg az Útonban. Éveken át ennek bűvkörében éltem, egyedül, nőként azonban nem mertem vállalkozni egy ilyen útra. Akkor például nagyon sajnáltam, hogy nem férfinak születtem. Ha lenne egy másik életem, ez a kaland biztosan benne lenne.

– Az első kötetedben hangsúlyosabban jelen volt a mitológia, ebben a kötetben másképp, áttétesen jelenik meg. Perszephonét jutattják eszembe az alábbi sorok:

„A pipacsföldekre rohantam, amikor

titkaim már nem fértek el egy szobafiókban sem.”

Mit jelképez számodra Perszephoné?

Van kedvenc mitológiai alakod?

Ő mozgatta a versed, vagy a pipacsmező itt egészen másképp értendő?

– Régebben Odin volt a kedvencem, a skandináv mitológia akkoriban elvarázsolt. Örülök, hogy a verseim, többek között a fenti is, megidézhetnek mitológiai alakokat, olvasatokat az olvasóban. Noha bizonyos hatások tagadhatatlanok, tudatosan nem dolgoztam a mitológiai irányvonallal. A pipacsmező megfejtése egészen életszagú és egyszerű: évekig egy pipacsmező szomszédságában éltem.

 

Ahogy a valóságban, úgy a versekben is megtörténhet bármi

– A versvilágodra szuggesztív képi világ jellemző. Előfordul, hogy konkrét színeket, szürreális képeket látsz magad előtt, és ebből születik a vers?

„kimászik a fából a koldus,

magán viszi az ágakat.

a tócsából a kék kicsordul,

egy hangya hátán megtapad” – ez a néhány kiragadott sor jó példa erre.

– Évekkel ezelőtt nagyon el voltam merülve egy-egy filozófus világában, ekkor a verseimet is kusza gondolatiság jellemezte. Azonban nem tudtam megfelelően tálalni, amit akartam. Többen felhívták rá a figyelmem, hogy nem fognak megérteni, el fogom riasztani az olvasókat. Eleinte nem hittem nekik, majd kétségbeestem. 2018-ban megismertem Végh Attilát, aki mentorom lett az Előretolt Helyőrség Íróakadémián, ő indított el azon az úton, melyen most járok. Akkoriban döbbentem rá, hogy a bonyolult gondolatokat és konklúziókat elhagyva, képeken keresztül tudom igazán elmondani, amit akarok. Vizuális típus vagyok, nem volt nehéz átváltani erre a gondolkodásmódra versben is. Kérdésedre válaszolva, voltak pszichedelikus utazásaim, de a hétköznapokban nincsenek efféle vízióim. Az egész valóságot, annak történéseit látom szürreálisnak. Ahogy a valóságban, úgy a versekben is megtörténhet bármi.

– Ha egy klasszikus képzőművészeti alkotással kellene társítanod a Kővé zsugorodott országot, melyik mű lenne az?

– Edvard Munch:  A sikoly.

– Az Istenről, egyáltalában a túlvilágról szóló képek, sorok, versek emlékeztetnek Nemes Nagy Ágnes istenes lírájára. Az Isten szeme mintha másfelé nézne, mintha nem is látna olykor… Semmiképp sem az a szerető Isten, akivel az ember egy vallásos közegű gyermekkorban találkozik.

„Halottak kelnek át a kék folyón.

Szakadt gyerek az isten, így fut el,

szivarszagú kabátban, álmodón”– írod. Kisbetűs, más versekben határozatlan névelő kerül elé. Mi ennek jelentősége?

– A belém nevelt vallásosság miatt sokáig istenkáromlásnak éreztem kisbetűvel írni a nevét, ám a versek nagy részében nem volt helye egy nagybetűs istennek. Úgy jelenik meg, mint bármely más szereplő, aki képes elbeszélgetni a versbeszélővel, bolyongani az utcán, vagy akár meghalni.

– Hogyan éled meg a hitet, mit tud tenni a hit a versért, milyen a te istenképed?

– Vallásos közegű gyerekkorom volt, tizenhat éves koromig én is mélyen hívő voltam. Sok belső munka és filozófiai olvasmány juttatott el ahhoz, hogy magabiztosan elmondhassam, nem hiszek abban az Istenben, melyet az egyház láttat velünk. Felnőttként még éveken keresztül igyekeztem visszatérni ahhoz a hithez, amelyben neveltek – sikertelenül. Nem vagyok ateista, inkább csak kételkedő, és ez már nem tölt el nyugtalansággal. Nincs istenképem, de nagyon közel áll hozzám az a plótinoszi gondolat, mely szerint önmagunk megismerésén keresztül juthatunk el Istenhez – önmagunkban találjuk meg.

– Szoktál a Fennvalóval beszélgetni?

– Nem. Utoljára évekkel ezelőtt szólítottam meg, amikor haldoklott a nagymamám.

– Ha igen, hogyan dedikálnád neki a kötetedet?

– Ahogyan bárki másnak: sok szeretettel, helyszín, dátum.

– Az Irodalmi Jelen hónap alkotója blokkjában megjelent hét álmodás című versed naplószerűség eszközével él. A kötetedben is több vers kapcsolódik a ciklikussághoz, legmarkánsabb a Hét születés című.

Szereted a körbeérő dolgokat, a nyugodt váltakozást, a folyót nézve nevet adni és jelentéssel felruházni gyermekkori emléket, a nagyapa szemében áradó zöld folyót?

– Szerkezetileg is biztonságot ad nekem a ciklikusság, például a hét álmodásban és Hét születésben kifejezetten izgalmas volt apró világokat teremteni egy versen belül. Végtelen lehetőséggel találtam szembe magam, ugyanakkor ügyelnem kellett a tömörségre is. Szeretem felfejteni a részleteket, ezeken keresztül sejtetni, ahelyett, hogy “nagy igazságok” megírására törekednék.

– A számoknak, a hetesnek és a kilencesnek van valamilyen mágikus szerepe a verseidben?

– Nincs mágikus jelentésük, viszont a nyolcas kivételével tartózkodom a páros számoktól. Ez valamiféle buta berögződés nálam, a versekben is ösztönszerűen páratlan számokkal dolgozom.

– Pilinszky János, Walt Withman és Szőcs Géza – három különböző, mégis egymáshoz kapcsolható versvilág idéződik meg a kötetedben. Miért hármójuk verseit, személyét viszed be a Kővé zsugorodott országba?

– Nem érzem úgy, hogy erőteljesen jelen lennének a kötetben, csupán megidéződnek egy-egy vers erejéig. Ugyanennyire van jelen  Nemes Nagy Ágnes, Allen Ginsberg, Juhász Ferenc, Zalán Tibor egy sora/versszaka is. Különösen sokat olvastam az említett szerzőket a kötet írása közben, s valamilyen módon helyet kértek ezek a sorok a kéziratban. Némelyik irodalmi lap felkérésének eredményeképp került bele: például Szőcs Géza kapcsán a Tudósítások, vagy Dienes Eszter kapcsán a Tavasz, nyár, ősz, tél.

– Ha egy nagy tölgyerdőben találkoznál Plótinosszal, miről kérdeznéd őt?

– Hogy mit gondol a XXI. századról.