Hiánycikk a szép művészete, azaz: „Nem baj, ha valami szép!”
Az Arnoldó Kávézóban jártam a Bartók Béla úton, a Szent Gellért tér után egy megállóra. A meghitt kis helyiséget még Gross Arnold, a nemzet művésze, a világhírű magyar grafikus-festőművész nyitotta meg 2014-ben, nem sokkal halála előtt. A vidám mesevilágot ábrázoló színes rézkarcaival kitapétázott helyiség emeleti galériájával együtt a szépség nyugalmát árasztja; igazi oázis a rumlis fővárosban. A művész fia, Gross András belsőépítész tervezte, remek stílusérzékkel.
Az asztalkákat körülülő hölgyek csevegése nem hangos, hisz a laptopon dolgozó férfit sem zavarja elmélyült munkájában. Jómagam a kis csigalépcsőn fölmegyek az emeletre, ahol a képei és az otthonából elhozott, saját készítésű tárgyai fogadnak. A kényelmes, bélelt fotelokban itt is halkan beszélgetnek a vendégek.
Miután létrehoztuk az elveinkhez illő, rendszerváltó Magyar Újságírók Közösségét, Gross Arnold is be-betért hozzánk. Új szervezetünk rövidítése megegyezett az ’56-ban Bécsbe menekült forradalmárok alapította MÚK-éval – Márciusban Újra Kezdjük! Antall József utáni miniszterelnökünk, Boross Péter jóvoltából végre kaptunk székházat, bár túl sokára, de szép, nagy épületet Budán, nem messze a Móricz Zsigmond körtértől a Kanizsai utca 6-ban.
Gross Arnolddal igazán egy húron pendültünk, mert minden porcikája tiltakozott a kötelezővé avanzsált szocreál stílussal és általában az építendő, nagy szocializmussal. Erdélyi menekültként tizenhét évesen szökött át a határon, éjszaka, egy kukoricásban. S amit hamarosan megteremtett itt, az örömszerzés volt ebben a búbánatos világban. 1994 táján kedve támadt – ki tudja hányadszorra – megrendezni a kiállítását, ezúttal a mi székházunkban. Addigra persze jónéhány kiállítása volt már a nagyvilágban: London (1956), Róma (1965), Tokió (1966, 1967), Amszterdam (1969), Helsinki (1971, 1982, 1988), Brüsszel (1971), Athén, Bécs, Sao Paolo (1967), Újdelhi (1978), Kolozsvár (1992). Wittenben pedig világklasszisokkal közösen: Chagall–Dali–Gross. 1995-ben Kossuth-díjat kapott, 2009-ben Torda város díszpolgára lett, és sorolhatnám a kitüntetéseket.
Ott keringtünk a képei előtt napkeltétől napnyugtáig. Ez a művészet nemcsak az ő sugárzó személyiségének a „látlelete” volt, de örökség is édesapjától, Gross Károlytól, a festőművésztől, és szülővárosától, Tordától. Családi otthonuknak szerves tartozéka volt a műalkotás: portrék, tájképek, szentképek, hinták, ólomkatonák. És a családdal gyakran járták a természetet, a Tordai-hasadékot, végig az Aranyos völgyén át. Édesapja jól nevelte: „Nem baj, ha valami szép!” – mondogatta.
Persze, már jóval e kiállítás előtt ismertük munkásságát. A kezdetektől különös mesevilágba invitálta ezt a szomorú óhazát; emberarcú virágaihoz, virágarcú embereihez. Elhozta nekünk a tordai kerteket, a természet szépségének végtelen nyugalmát. Később pedig, a hatvanas évektől teljesen megújította a fekete-fehér rézkarcot, gazdag színvilággal föltámasztotta a kihalófélben lévő műfajt. Nála a szárnyas lények benépesítik a levegőeget; némelyek hintáznak, és kifeszített kötélen táncolnak; a nap pedig homlokába fésült hajjal nevet ránk.
Gross – írja róla Bálint Endre – „néha megritkítja a természet sűrűjét, hogy lebegő, röppenő akrobata és zsonglőr mutatványaihoz elég tere legyen, s legjobb barátainak is helyet biztosítson: kutyáinak, macskáinak, kecskéinek és a sok pucér menyasszonynak, akik nélkül nagyon sivár lenne az élet, unalmas az álomház második és harmadik emeleti utcai szobája.”
Képei jó közérzettel, mosollyal töltenek fel. Ugyanígy különösen berendezett szobája is, ahol a magnófelvételt készítettük. Amint beléptünk, egy vöröspinty hangos csiripeléssel repült felénk, majd körbe-körbe kiabálta a szobát. A játékvasút és a város némely utcája kicsinyített valóságában tündökölt előttem. Kalitkába zárva tollászkodott az aranyamandina az egyik szekrény tetején. Hogyhogy? Hiszen a képein a madarak szabadon élnek, és kalitkájuk ajtaja tárva-nyitva! Íme, a Vörösmarty tér kör alakjából kiegyenesítve, léptékarányosan; másfél-két centis emberekkel; századeleji viseletben sétáló hölgyek és urak, labdázó gyerekek, s e letűnt kor édes délutánján babakocsit is tologat valaki! Egyik nevezetes munkájának eredetije a másik kompozíció: utcarész a Klotild-palotával, az Erzsébet híd előtti térrel. És máris világítani kezdenek a lámpasor parányi égői és a felirat; „Kondor Béla sétány”. Jóbarátok voltak, sok közös fotójukat az Arnoldo Kávéházban láthattam. Halála évfordulójára készítette ezt a hűséges barát, aki így vélekedett róla: „A legnagyobb formátumú művésze korának.”
Gross megkérdezte tőlem, észrevettem-e, hogy sok a boldogtalan ember, rengeteg szomorú arc népesíti be az utcákat. Kassákra hivatkozott, aki meghirdette a fiatal képzőművészeknek, hogy „szükségünk van a tudatos nyugtalanokra és az erőteljes nyugtalanítókra”. Kinek van szüksége erre? – kérdezte fölemelt hangon. Nekem ugyan nincs! A képzőművészetet ellepte a nonfiguráció és a természetidegen. Hiányzik a szép művészete! – mondta ki a szentenciát.
Bizony, nagyon hiányzik! S ez az üzenete azóta is itt rezonál közöttünk. Vagy ahogyan édesapja fogalmazott: „Nem baj, ha valami szép!”
