Krétai ujjlenyomatok 4.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magányos kígyókirálylány, bizonyos Szerpentina, aki a szurdok barlangkastélyában szomorkodott, mert nem talált magához illő, hórihorgas férjet. Kezdődhetne így is a bejegyzésem, de nem így kezdődik. Hanem úgy, hogy ma Elafonissi bícsre megyünk busszal, oda, ahol rózsaszín kagyló- és korallzúzalék festi meg a partot. Elő lehetett fizetni a szervezett Rózsaszín part fantázianévvel csábító útra, gondoltuk, nem hagyjuk ki. Magyar idegenvezető ül a sofőr mellett, és az út szélén várakozó kósza magyarokat összeszedve, már itt is vannak. A mi szállodánkban nem laknak magyarok, így ketten várjuk a buszt a barátnőmmel, és minden lassító turistabusznak mosolyogva, röstellkedve ajánljuk magunkat.

Jobbra-balra dülöngélek a buszban a végenincs szerpentinen haladva. Romantikus, parányi falvakon át vezet utunk. Bármerre néz a szem, olajbogyó és olajbogyó. A szürkészöld, ezüstös végtelenségbe bámulva a rózsaszín part és rózsaszín víz látványa lebeg a szemem előtt. Láttam a neten pár képet róla. Akkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer majd a valóságban is láthatom. Mint a legjobb dolgokért, a rózsaszín partért is meg kell szenvedni. Termékbemutatón kell részt venni. Mi van, ha látunk és tanulunk ott is valamit, mondja a barátnőm, akinek tudásszomja tizennégy éves kora óta, amióta ismerem, egyre csak nő. És milyen igaza van!

Nyugat-Kréta híres a kakukkfűmézről. Mézet, kecskesajtot, házi bort és pálinkát, finom likőröket lehet kapni a szerpentin laposan kiszélesedő parkolójában. Egy-két finomságot meg is kóstolok, a napfény, a tenger, és a szellő ízét érzem a számban. Egy termékbemutatós macska is ott sündörög a csupasz lábak erdejében, csak bele ne harapjon a potyázó, ám semmit sem vásárló vendégek lábába. Én is egy potenciális boka vagyok. Brrrrr! Felmerül, hogy mi van, ha a macsek egy ókori istenség küldötte. Akárhogyan is kutakodom iskolás emlékeimben, nem jut eszembe a sündörgés és nyávogás istenének neve. Ja, igen, valami Miáudité vagy mi.

Krétán harmincmillió olajfa van. A termést októbertől februárig szüretelik. A fáknak nincs törzse, a gyökerek összefonódnak, és megvastagodnak a felszínen. Olajbogyófából készült sifon nehezen képzelhető el, annál inkább faragnak belőle edényt, vágódeszkát és kisebb bútorokat. A Bibliában az olajfa a termékenység és jólét jelképe. Nem beszélve arról, hogy a frissen leszakított olajfalevél tudatta Noéval, hogy van remény, alábbhagyott a víz. A legrégebbi olajfa, ami körülbelül háromezer éves, Görögországban található, és meglepő módon még mindig szorgalmasan teszi a dolgát, azaz terem. Kréta termeli az ország olajbogyójának hatvan százalékát. Extra szűz fantázianévre az első sajtolású olívaolaj hallgat. Mondjuk én az extra előtagot nem igazán értem, valaki vagy valami vagy szűz, vagy nem szűz. Extra szűz nőt is nehezen  tudok elképzelni.

Az olajbogyó testének egy százalékát lehet csak olajként hasznosítani, ömlik a hangszóróból az izgalmasabbnál izgalmasabb  információ és anekdota, miközben én remegve lesek ki az ablakon. Te jó ég! Ezen a szakaszon nincs korlát az útszélen! Több száz méteres nettó mélység tátong alant. Nagyot fújok, becsukom a szemem, és legszívesebben a busz folyosójára hasalnék félelmemben tarkóra kulcsolt kézzel, utánam özön olívaolaj, felkiáltással.  

Gondolatban még javában hasalok, amikor hallom, hogy szedelőzködnek az utastársak. Megérkeztünk. Ott a part, mutatja az idegenvezetőnk, a hosszú hajú lány. Ám én csak türkiz, smaragd és zafír kékséget látok. Igéző a mennyei márványkék panoráma, de hát rózsaszínt ígértek, nem? Biztos a bokrok takarják el a Barbie-partot, nyugi, gondolom, miközben az emberáradattal sodródunk a part felé. Negyven fok van árnyékban, hátamon kis verítékpatakok versenyeznek. Vajon melyik éri el először a nadrágom korcát? Fogadásokat kötök. A középsőre teszek minden tétet. Tikkadtan ülök le a partra, vagy inkább lehuppanok a nedves homokra. Arra, hogy nedves, csak akkor érzek rá, amikor fehér nadrágomon átszivárog a tengervíz. Nem mondom, hűsíteni hűsít. De sajnos nem hoztam másik ruhát, ezt kell viselnem a visszaúton is. Optimálisan reális tervet dolgozok ki. Elbattyogok a fürdőruhával egy bokor mögé, átveszem, és a balzsamos, páradús sirokkóba tartva, hipp-hopp megszáradnak levetett ruháim.

Szabad bokor sajnos nincs. Egy büfé művészbejáróját nézem ki magamnak. Mindenfelé üres vasstelázsik vannak a falhoz támasztva, ez kell nekem. Jól le tudom pakolni a cuccaimat. Belekezdek az átöltözésbe, az egyensúlyomat többször elveszítem, majdnem hasra esek. A felénél tartok a nem túl elegáns műveletnek, amikor egy kuktasapkás fiatalember jelenik meg az ajtóban. Zzzzz-re húzom a számat zavaromban, a kukta illedelmesen visszahőköl. Van annak olykor előnye is, ha az ember eléri a nagymamakort. Nadrágomat lobogtatva visszaindulok. Irány a rózsaszín tengerpart! Lássuk a medvét! 

A rózsaszín part nem az a rózsaszín part, amit a neten láttam. Azok a partok Bolíviában, Ausztráliában, Spanyolországban, Szenegálban vannak.

Itt, az Elafonissi-parton, be kell vallani, szerény kis homokhintés történt az istenek részéről rózsaszín homok ügyében. De ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Tágra nyílt szemmel haladok a parton, lábujjaimmal minden rózsaszínes vízmosásba belekotrok, hátha előtör a rózsaszín buzgár. De nem. Ebben megnyugszom. Aztán belevetem magam a paradicsomi kékségbe, lehunyom szemem, és mesét fogalmazok magamban. És a szegény asszony, bizonyos Margaríta, megtalálta a rózsatengert, és boldogan úszkált mindaddig, míg meg nem halt. Végződhetne így is a bejegyzésem, de nem így végződik. Hanem úgy, hogy felszedelőzködünk, és meg sem állunk a buszig. A hosszú hajú lány ül a sofőrünk mellett, és a pecsenyére sült kósza magyarokat széles mosollyal számolgatja.