Krétai ujjlenyomatok 3.
Harmónia istennő a görög mitológiában Árész és Afrodité leánya, akire bajt hoztak az istenek az esküvőjére küldött ajándék nyaklánccal. A szépség, vidámság és művészetek védője, az embereket összekötő szeretet, és polgári összefogás patrónájaként emlegetik Harmóniát. Milyen kár, hogy mitológiai alak, nagy szükség lenne a huszonegyedik században is sok-sok Harmóniára.
Chania óvárosában sétálunk. A város a sziget második legnépesebb települése, közel hatvanezren lakják. Három órát szeretnénk a városban tölteni, egyértelműen a kikötőt és az óvárost választjuk. A velencei kikötő, mely gyöngéd félkörívet kanyarít ki a tengerből, körbe van diadémozva színes házacskákkal. Számtalan tradicionális taverna várja a vendégeket a kikötői sétányon, a vízben csónakboltok billegnek. Tengeri szivacsot árulnak az egyiken. Fellépek a vízi járműre annak ellenére, hogy tudom, az egyensúlyrendszerem nehezen viseli a hinta-palintát. Legyűröm félelmem, csak azért is sétálok egyet a hajón. Megérintem, simogatom a szivacsokat. Nekem túl érdesek, kérdem a barátnőmtől, te veszel? Nem, ő sem vesz. Így hát nagy egyetértésben lelépünk, majd fellépünk egy másik hajóra. Itt kagylókból készült szélcsengők csilingelnek. Micsoda kakofónia, akarom mondani harmónia. Megpöckölök egy-két kagylót, mintha nem lenne e nélkül is szédítő a csengés-bongás. A következő hajó üveggyöngyökkel és kézműves ékszerekkel csábít. Legyél észnél, súgom magamnak, lehet is azt tudni, milyen bűverőket fűztek az istenek az igéző gyöngysorokba. Egy biztos, nem leszek olyan balek, mint Harmónia, én nem fogok egész életemben sínylődni egy vacak bizsu miatt.
Chania helyén több mint négyezer éve, a minószi királyságok idején, gazdag város virágzott. Küdónia volt a neve. A tizenharmadik században a velenceik elfoglalták, és bevehetetlen erőddé alakították. Falakat, bástyákat építettek a város köré. Elérjük a kikötői erődfalat, felmászunk, illetve átmászunk egyik résén a tengerpart szikláihoz. Itt próbálunk szuper képeket csinálni egymásról, engem minduntalan megzavar egy kóbor macska. Persze, hogy elégedetlen leszek a fényképpel, uh, mint aki citromba harapott. Aztán eltűnik a bícsi macsek, az én arcomon pedig feltűnik a természetes mosoly. Megvan a jó kép, hurrá.
Lenyűgöző város Chania, ezért is vásott rá a törökök foga, és a tizenhetedik században kifejezetten gonosz és pusztító szándékkal betörtek. Több évszázados hívatlan-kéretlen ottlétük emlékét mecsetek őrzik, például a Janicsár-mecset. Az oszmán időkben megélt sok-sok szenvedés és jajszó mára egzotikus, keleti varázzsá szelídült. Ezt érezzük, ahogy baktatunk az óváros felé. Bevetjük magunkat a labirintusba, nem félünk, Thészeusz a bűvös kard és aranyfonál segítségével rég legyőzte az ádáz, bélpoklos bikát.
Ódon épületek, zegzugos utcácskák, virágokkal, zöld növényekkel befuttatott erkélyek, szűk sikátorok között bóklászunk és ámuldozunk. Teljesen mindegy melyik irányba megyünk, az óváros előbb-utóbb véget ér. Ha azt látjuk, hogy kürtölnek az autók, sietnek az emberek, hátra arcot vágunk. Nem lehet egykönnyen szabadulni a díszes faborítású ablakok, görögkék ajtófélfák, zsebkendőnyi terek bűbájától. Szinte visszahívnak bennünket, gyertek csak, gyertek, mutatunk még valamit, ami nagyon fog tetszeni nektek. És mint Marió a varázslót, követjük a sugallatot. A kis téren csöppnyi templom, makett is lehetne. De nem az, mert be tudunk lépni az ajtaján. Megáldott hűs enyh fogad. Leülünk. Égnek a gyertyák, sötétbarna faragott fa burkolja a falat, ezüstlemezből domborított szentek szigorú arccal üzenik, hogy igenis van tökéletesség. És igenis nem az fertőzi meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem, ami a szájon kijön. Vigyázz, ember, mit beszélsz! Elhozom a szentek bölcsességét, ottfelejtem pöttyös, napellenzős kalapom. Jelképet látok a dologban, talán túl sok tárgyat halmoztam fel az életemben? Ideje lenne szortírozni. A chaniai szentek el is kezdik bennem a terápiás, tisztító munkát.
Az óváros parányi lakáskáit életvitelszerűen lakják. A résnyire nyitott ajtón be lehet kukkantani a földszinti szobákba. Tudom, nem illik, a szentek biztos nem tennék, de én szenvedélyes kukkoló vagyok. Alig tíz négyzetméternyi a szobácska, ahol nagypapa és unoka ül az asztalnál. Sakkoznak. Közben megy a tévé, papa oda-odasandít. Egyetlen csöppnyi tér, és benne minden, ami a boldogsághoz szükséges: unoka, tévé, játék, tűzhely, asztal, szék, ágy. Nem kell több, mondja a barátnőm, aki mellém lép, és érzékeli, hogy a látottak hatása alatt vagyok. Szerintem sem, felelem.
