Juhász Kristóf

Idill és vihar

2023. november. 16. - 10:00

Fábián Zoltán, Jancsik Károly, Kiss Zoltán és Szlabey Zoltán Geometry and Gesture by the 3Z+1K Quartet című kiállításának megnyitóbeszéde a budapesti Próféta Galériában.

A világ megismeréséért folytatott szellemi küzdelmünkben nehezen szabadulunk meg azoktól a védelmi fegyverektől, amik eleinte talán megóvják épségünk a harcban, ám hosszú távon elgyöngítenek, és végül használatuk segítségével méltatlan, csúfos vereséget szenvedünk – vagyis nem ismerjük meg a világot, csak azt hisszük. Ezért most közös győzelmünk érdekében mindnyájunkhoz az a meglepő kérésem: felejtsünk el mindent, amit holmi művészettörténeti kategóriákról, korstílusokról meg a nonfigurális absztrakció metastrukturális fenoménjeinek posztvizuális ejakulációjáról gondolunk.

A látvány befogadásában legyen egyetlen vezetőnk: maga a látvány.

Mikor tiszta színekkel és rendezett formákkal találkozunk, olyan tisztaság és rend csalóka ígérete legyint meg bennünket, ami legföljebb vágyaink, ideáink titokzatos tárgya lehet.

Melyikünk nem vágyódik létünk káoszában egy ilyesféle benső rendre, önfegyelemre, egyértelmű vezérelvre, mint amit ezek a képek sugallnak? És még ez a rend is milyen nehezen követhető! Hiszen a vonalak sebesen cikáznak, a színek villogón vibrálnak, és a köztük nyíló átjárók titokzatos helyekre vezetnek – ha megengedjük nekik.

Bizony megcsal a rend ígérete akkor is, ha közelebb megyünk a látszólag a fal síkjába simuló négyzetek hideg ezüstjéhez – és látjuk, hogy veszélyes. A fém felpöndörödik, sarka hegyes, széle éles, és jól megvágja annak az ujját, aki óvatlanul fogdossa! A megismerés olykor véráldozattal is jár.

És ha már vér: bizony nincs messze az a fészek, melyben bármiféle benső rend fölcseperedhet. Ösztöneink lüktető, csapkodó, olykor brutális világából összetapasztott fészek. Éppolyan otthonos, mint amilyen fájdalmas és kaotikus. Idill és vihar. Szélcsönd és förgeteg.

És ami a kettőt összehangolja, összefésüli: a lüktető, vibráló vonalsokaság. Organikus és vigasztaló. Megvigasztal minket, ha benső rendteremtésünk emberi mivoltunkból fakadó kudarcától óhatatlanul elszomorodnánk. Mert egyensúlyt keresünk, elbukunk, megint keresünk, megint elbukunk – és időnként megvigasztalódunk. Időnként képesek vagyunk azoknak a távlatoknak a vibrációjában élni, amilyen élésre minket, halandókat, halhatatlan lelkünk följogosít.

Nézzünk hát bátran, lássunk merészen, és ne féljünk megvigasztalódni!