Kertem gyümölcsei 3. – Marafkó László: Mire tanít a kert, avagy győzhet-e a gyom?

Boldogult ifjú (ilyen is volt) újdondászkorában egyszer (nem csak egyszer…) verbális inzultusban részesült a Szerző (itt „gyorsreagálású” írásokat kattogtatót jelent, aki később kertet megszerzővé avanzsál). Falusi riportútra indulván egy belvízben tocsogó mező közepén, békalesen ott állt fél lábán egy gólya. Szerzőnk felkiáltott: „Egy gólya!” A megyei újságírásban jócskán „elhasznált” fotós kolléga, a gépkocsi vezetője érdesen: „Na és, az a dolga, hogy ott álljon. Micsoda aszfaltgyerek!” Utóbbit Szerzőnkre értette. Aki tény, hogy kisgyerekkorát tűzfalakkal körülvett házban töltötte, ahol a téglákon legfeljebb alkonyi fények vagy a mész virágzott ki. Kamaszkorában óriásgyár közelében levő sorházban laktak (egyik oldalon megint tűzfal), ám a közös udvar egy részén anyukája tátikákkal, violával ékes virágoskerttel próbált dacolni némely szomszéd vásott gyerekeinek mozgásigényével. No, meg az ötvenes évek elejének mindenféle sivárságával. Szerzőnknek (de genere Aszfalt) kétgyermekes felnőtt korában persze része lett társasházi kertben (annak hiteltörlesztésével és használati vitáival!), de önálló tulajdonú, hétvégi házban-kertben csak nyugdíjas korában, egy hegyek hajlatában megbújó kis faluban. Megvételekor a jókora telket másfél méter magas, éppen virágzó növényzet borította, amely nagyon emlékeztetett a kamillára. Kiderült: csak egy virulens gyomnövény „alakoskodik” éppen – az évszak parancsára. Még nem volt sejthető, hogy intő jel a jövőre nézve…

Már kulturált állapotok uralkodtak a „birtokon” – legnagyobb részt a ház asszonyának gyerekkori, a nagyszülők kertjében megalapozott hozzáértése nyomán –, amikor egy ismerős különös kérést eresztett meg. A kocsibejáró közelében szárba szökkent egy növény. A levelek és ágak szaporításában a fraktálelvet követő, szemre mutatós növekedés érintésre nagyon is fájdalmasnak bizonyult. A kedves ismerős miután különböző varázsmozdulatok után megállapította, hogy a növénynek milyen az „aurája”, azt kérte, egy ideig ne bántsuk. Hónapokig tartó osonás, oldalazás, kocsimanőver és elfojtott fohászkodás lépett életbe. Újbóli látogatásakor a természetgyógyászat híve (szintúgy beavatott szertartások után) levágott róla egy jókora ágat, s a többiről az ítéletet már a tulajra bízta. Szerzőnk bizony csak baltával tudta kidönteni a lassan világfára hajazó tüskés akadályt.

A termőre forduló kertben, a régi és új gyümölcsfák áldásait élvezve a család új generációi megállapíthatták a nagy áruházakban kapható, semleges ízű, gyakorta éretlenül leszüretelt gyümölcsök, zöldségek és a kertben beértek közti különbségeket. Mert a rendkívül tápláló termőtalajból, a napfényből, a gondosságból és főként az idősebb generáció életkort meghazudtolni próbáló, csontropogtató munkájából pompás, dús ízegyveleg született. A befőttek (cseresznye, körte) és lekvárok (ribizli, meggy, szilva, barack) külön, dicshimnuszokba kívánkozó világot alkottak. Szintúgy a gyerekkori nagymamai tapasztalatokat felfrissítő, immár szintén nagyszülő „gazdaasszony” jóvoltából.

De mások is nagyon jól érezték magukat. Elég volt egy-két hét kimaradás (Szerző és korosztályos társa rendes, havi orvosi karbantartása, magánügyek és közakadályoztatások), s a kertben elszabadult a gátlástalan „buli”. Soha nem látott és megnevezhetetlen levelek, gyökerek, szárak lódultak fejlődésnek, befonva a gyenge kultúrnövényeket, magukat hozzájuk hasonlónak álcázva, fölébük nőve, s idővel nyilvánvalóan megfojtva őket. A gyom mindennél hatásosabban hirdette öröklött jogait e földre.

Az éltes Szerző, aki az ötvenes évek hírhedt lózungját („Az ember legyőzi a természetet”) valamikor untig olvasta, hallotta, a kertben állva megállapíthatta, amit a nagyvilág híreiből már tudhatott: a jelszó láthatóan – hála az égnek meg a maradék józanságnak – „nem jött be”. Az ember legfeljebb kilendítette nyugalmából azokat az erőket, amelyek a földgolyó felszínét egyensúlyban tartották. (Nemhogy a biciklit, de az éghajlati ciklusokat is túltolta.) Ennek isszuk most a levét (árvizek), és tapasztaljuk a gyehennaforróságát (pusztító tüzek, hőhullámok). Könnyű mondani, de a legjobb talán az lenne, ha az emberiség a saját rossz természetét, az önzést és természetellenességet győzné le. Erre figyelmeztetgeti maga a Természet, amelynek nevében a terem, termő, termés, teremtés is ott bujkál. Már annak, akinek van füle, szeme hozzá. Például a kertésznek, aki néha a saját terményt begyűjti.

Persze, Föld bolygónk kertjében a parányi sajátját művelőt az életfilozófiák drónmagasából könnyen lerántják a testi intelmek: az izomláz, az ízületi kopás meg a gyomok burjánzásának vétkes(?) megbocsátása. Merjük bevallani: spontán jelzés is, ha győz a gyom. Hiszen ő a természet erejének közkatonája.