A versek muzsikája

„A szavalás – mint köztudomású – felfokozott, emelt beszéd. Vajon mi a különbség a szavalás és az éneklés között? Ha jól meggondoljuk: semmi. Egyértelműen szokták állítani, hogy az ének a beszédből származott. Nem biztos. Lehet, hogy éppen fordítva volt a dolog, hogy a beszéd fokozottan elszakadt az énektől – pontosabban a dallamtól – hogy a beszéd valójában nem más, mint absztrakció…” – írja Pernye András, a korszak legjelentősebb zenekritikusa, a Szavalás és muzsika című kritikájában Jancsó Ad­ri­­enne Földédes­anyám című hangle­mez­si­kere alkalmával, 1963-ban. Az írás akkor nem jelent meg, csak jóval később, a hagyatékában találták meg.

 „…szavalóestje a Filharmónia Kamaratermében a kivételes pillanatok közé tartozik… – folytatja – nehéz lenne eldönteni, hogy az előadott művek megítélése a zene-, vagy az irodalom 'hatáskörébe' tartozik-e? Egy azonban bizonyos: művészetről, méghozzá nagy művészetről van itt szó, amire minden eddiginél jobban kell figyelnünk. Ez a nagyszerű művész nem kisebb dologról győzte meg a hallgatóságát, minthogy a verset szavalni kell… Számára csak egy dolog létezik, a vers értelme. Ez az értelem a vers ritmusán és melódiáján keresztül jut érvényre, és mind a ritmus, mind a melódia élő-eleven húsa és vére a versnek.” 

Egyszer csak nagy váratlanul engem is meghívott Jancsó Adrienne a lakására, búcsúzoul, hogy megköszönje és dedikálja a könyvét, amelyben az Életpályám címmel összegyűjtötte mindazokat az írásokat, melyek a pályája során róla megjelentek. Hatalmas munkával száz és száz folyóiratból, újságból találta meg ezt az anyagot, róla, a versmondásról szóló írásokat, egész pályafutásának dokumentumait – interjúkat, kritikákat, elismerő méltatásokat. A kötetet is ő szerkesztette, állította össze.
A válogatás a Kossuth-díjas művésznő 75. születésnapjára jelent meg, a Nap Kiadó gondozásában, 1996-ban.
Ilyen vállalkozásba csak az kezd, csak az engedheti meg magának, aki bátran fölvállalja önmagát, munkásságának minden megnyilatkozását, és akinek nincs elhallgatni, takargatni valója.  Így búcsúzott. Mindenkinek elmondta, hogy vele már nem lesz több dolgunk, mert többé már nem lép a világot jelentő deszkákra. Többé nem is lépett. Derűsen, mosolygósan köszönt el, szép emlékeket idézve – finom volt, halk, kedves és elegáns, mint mindig. Az egész lénye valami magasabb rendű méltóságot sugárzott, mint mindig. 
Már nem tudom pontosan, mikor lehettem a vendége – mindenkit külön-külön meghívott egy kávéra, teára –, csak a meglepetés hangulata maradt meg, a szokatlanul kellemes légkör, ahogyan megköszönte a publikációkat; ilyen kedves gesztussal nem találkoztam addigi újságírói pályafutásom során. Nagyon tetszett a Frankel Leó utcai lakása, a Lukács Fürdő mellett, a berendezés, az Erdélyt idéző hangulat; antik bútorok, tágas nappali, puha szőnyegek, rengeteg könyv, s a feltűnő ékszergyűjteménye a falra erősítve – mintegy fellépéseinek emléktárgyai. Nagyon illettek hozzá az eredeti natúr ékszerek is, mint minden, amiben megjelent és fellépett. S a verseinek dallama! Nahát! Döbbenten fedezte föl a hallgatósága, hogyan zenélnek a versek. De hogyan is juthatott ő el ehhez az ősi jelenséghez? Egészen kicsi kori élményekhez kapcsolódva? A magnószalag így őrizte meg: 
 
„Szüleim nagy irodalomkedvelő, olvasó emberek voltak. Hatéves koromig Marosújváron éltem, Jancsó Lajos nagyapámékkal együtt, az evangélikus paplakban. Anyám művészi szinten zongorázott, de csak nekünk és a tanítványainak játszott, zongoraleckéket is adott. Bizonyos, hogy erősen meghatározta pályaválasztásomat ez a hatás. Reggel ötkor kezdett gyakorolni – Chopin, Liszt, Bach, Mozart, Beethoven, Schubert, Debussy –, s néhány évvel később Bartók muzsikája szűrődött be kora reggeli álmaimba. Nyolc óra után pedig jöttek a tanítványok, skálázástól hangzott a ház. Ez különleges eseménynek számított akkoriban. Estefelé aztán ismét anyám játszott. Én állítólag néhány hónapos koromban Beethoven-dallamokat gügyörésztem. Édesapám pedig a kisvárosban műkedvelő előadások állandó komikus szereplője volt. Amikor mi átköltöztünk Marosvásárhelyre (Marosújvárról), nagyapó is úgy érezhette, hogy már nem tud egyedül élni a paplakban, és kérte a papi nyugdíjaztatását. Velünk jött. Ekkor nagyon fontos három év kezdődött az életemben; talán a legfontosabb gyermekéveimet tölthettem a közelében, szeretetteli szoros kapcsolatban vele. Bár tovább tartott volna! Sok verset olvasott föl nekem! A beavatást a költészetbe bizonyára tőle kaptam. Gyönyörűen beszélt, hisz remek egyházi szónok volt, gondolom nagyon szépen olvasta a verseket is. Tehát jól lerakódott bennem anyám zenéje és nagyapó jól interpretált sok-sok verse. Hogy engem később különösen a versek zenéje ragadott meg, bizonyára ennek a kettős hatásnak köszönhetem.”

Magam is jártam egy ideig annakidején, fiatal koromban Jancsó Adrianne versmondó szakkörébe – megszállott verselőként –, ahol ezt a stílust adta át nekünk. Hasznos és élvezetes volt ez a szakkör. Kár, hogy rövid ideig tartott!
Eltűnődtem, hogy miért is volt annyira vonzó számomra ő: az irodalmi műveltsége, a kristálytiszta gondolatai és a szigorúsága vonzott, de ugyanakkor az örökös derűje, a lehetetlent nem ismerő aktivitása és a szüntelen sugárzó szeretete. A közvetlensége is feledhetetlen, ahogyan megszólította az embert, feloldott minden gátlást, egyenrangú partnerként lehetett vele beszélgetni. Soha kellemesebb és biztatóbb baráti szót nem kívánok senkinek, mint amivel ő ajándékozott meg bárkit, aki hozzá fordult.
Idén, 2023-ban csodálkozva nézegetem, olvasgatom a búcsúzó kötetét, majd’ három évtizednyi távlatból, mivel hosszú keresgélés után megtaláltam a dedikált példányaim között.    
Ő 1947-ben települt át Erdélyből, az igen jelentős család tagjaként – Áprily Lajos klasszikus költő fiának, a szintén jelentős költő, Jékely Zoltán feleségeként. Már nagyra becsült színésznőként érkezett hozzánk a Kolozsvári Magyar Színháztól. Eleinte a szakmából senki nem szerződtette, sem Budapesten, sem sehol. Ő viszont a legkisebb magyar falvakban is boldogan mondta a verseit; utazott vonattal, lovas kocsival, és akár traktoron is vitték egyik faluból a másikba. Később Horváth Ferenc, korának felkapott előadóművésze szerződtette az igazgatása alatt álló Magyar Néphadsereg Színházhoz. Onnét is állandóan a vidéket járta, laktanyákban, táborokban lépett fel, de szerette is ezt a vándoréletet. Persze hozzátartozik, hogy megszűnt a korábbi aggodalmas élete, mert a gyermekei jó kezekbe kerültek, nagyapjukhoz, a drága Áprily Lajoshoz költözhettek, s tőle jártak iskolába. Áprily korábban települt át, a Baár Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt Budapesten, de 1943 szeptemberében nem volt hajlandó az iskolájában a zsidótörvények szabta rendelkezéseket végrehajtani, ezért felmondott, és nyugdíjba ment. A Visegrád melletti Szentgyörgypusztára, a Duna-kanyari nyaralójába költözött (később Áprily-völgy lett a neve).  Ez a táj, az erdős, hegyes, völgyes vidék idézte meg számára az elhagyott Erdélyt, az őshazát, az örök fájdalmat. Itt élt, a tiltások időszakában műfordításokból tartotta fönn magát, és még segítette a családot is.  
S ahogyan Adrienne írja, a színházak racionalizálásával őt is kiracizta az új igazgató a Néphadsereg Színházból, mégpedig azzal a meglepő indoklással, hogy rossz a beszédtechnikája! Később „megjavulhatott”, mert a közismerten legszebben beszélő művésznőt 1977-ben Kazinczy-díjjal tüntették ki.
Így emlékezett kötetében ekkori helyzetére:

„Szerződés nélküli színész lettem. Rosszkedvűen üldögéltem a rádió pagodájában, lesve, hátha észrevesz valamelyik rendező. Egyszer csak mosolyogva állt meg előttem régi kolozsvári barátnőm, Török Erzsi: »Ne búsuljon művésznő! Mennyit szerepeltünk mi együtt erdélyi irodalmi esteken! Csináljunk egy balladaestet, a Kossuth Klubban, meglátja, odafigyelnek!« (Így, viccesen magázott örömében.)
Megcsináltuk: 1955. szeptember 26-án. Odafigyeltek. Olyan sikere volt, hogy egyszerre pezsegni kezdett körülöttem a levegő. Alig győztem a fellépéseket teljesíteni.  Mindezt Török Erzsi gesztusának köszönhetem…”

 A Magyar Nemzet napilap így ünnepelte:

 „Különös este volt; feltámadt a ballada, amely nemcsak egyike a népköltészet műfajának, hanem a líra és a dráma együtt, tehát a legmélyebben megindító vers. Igaz művészek ajkáról szólt, és sajátságos részegségbe ejtette hallgatóit.” 
 
Mi többször találkoztunk és korábbi beszélgetéseinkből megmaradt egy mondata: „Az én gyermekeimből nem lett volna soha ember, ha nem az apósom, Áprily Lajos neveli őket.” Persze erős túlzás ez így – gondoltam –, de nagyon érdekes túlzásnak tartottam. Úgy hogy kell is tennem egy kis kitérőt. 
Milyen érdekes! Generációkon át milyen jelentős és fontos volt a nagyszülői kapcsolat! Fölkerestem anno az unokát, Jékely Zsoltot, Jancsó Adrienne és Jékely Zoltán fiát, a miniszteri biztost, aki így emlékezett: 
„Áprily Lajos unokájaként igen szerencsés és gazdag éveket élhettem át. Nagyapa nagyszerű személyisége, lírai alkata, kultúrája, műveltsége, ízlése a legnagyobbakkal rokonította őt: Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula. Bár nem úgy tűnik, de csak egy-két évvel volt fiatalabb náluk, mert ő későn, csak harmincöt évesen kezdett publikálni.” 
Áprilyról, mint nagyapáról nem sokat tudunk, az irodalomtörténet sem említi, de valami újat megtudtunk most: 

„Évekig együtt laktam a nagyapámmal, a nagyanyámmal, ők neveltek.  És a csodálatos nagymama is bizony külön fejezetet érdemelne. A legérzékenyebb korszakomban élhettem át ezt a boldog időszakot, a nővéremmel együtt, amíg az elemi iskola felső tagozatát elvégeztem. Természetesen hozzájuk költözésünk előtt is szoros volt a kapcsolatunk, gyakran kényszerültek a szüleim arra, főleg édesanyám vidéki fellépései miatt, hogy az ő segítségüket kérjék. Nagyapa ellenőrizte a leckéimet, este fölmondatta. S még reggel is, indulás előtt rákérdezett néhány fontos dologra. Ezt nagyon hasznosnak tartom.  Mi ugyanis, a többi unokával együtt, a mitológiai alakok és a magyar irodalmi személyiségek társaságában tölthettük a gyermekkorunkat. Nagyapánk nem volt rest, számos jelentősebb művet felolvasott nekünk, hogy élményszerű legyen a kötelező olvasmány. A János Vitézt, a Toldit, Ibsen Peer Gyntjét, Maeterlink Kék madarát vagy Saint Exuperi A kis hercegét. Nagyapám mindennap szigorú rendben dolgozott, kötelező penzumokat írt elő magának. Csak annyi szünetet tartott, míg egy almát bicskával meghámozott, és azt cikkekre vágva elfogyasztotta. Akkoriban a világirodalom klasszikusait fordította, főleg az orosz irodalmat. Én tíz-tizenkét évesen frissiben olvashattam, amit ő akkor áttett magyarra, például: Turgenyevet, Lermontovot, Tolsztojt, Puskint. Ha új verset írt, szívesen felolvasta. Érdekes, hogy nem ülve, nem az íróasztalnál fogalmazta meg, hanem séta közben. Elindult a botjával az erdőben, az Áprily-völgyben, és magában halkan formálta a strófákat. Amikor elkészült a fejében, akkor írta le. Először a nagyanyámnak olvasta föl, a jelentős művészi adottságokkal megáldott élete párjának, majd a fiának, vagy bárkinek, aki a közelében volt.”

  
Adrienne-nel nagy ívű pályája utolsó időszakában találkoztam a Várban, a Zenetudományi Intézet Kodály termében, a Vers és dal nagyszerűen szerkesztett sorozatának talán utolsó előadásán. Ültünk egymás mellett, és az ifjú Rátóti Zoltánt hallgattuk, ő szigorúan, örömteli nagy érdeklődéssel figyelte a tehetséges fiatal titánt. S odasúgta nekem: „Ez a fiatal tehetség, a jövő nagy színésze, most nincs sehol. Mert mi már nem tudjuk fizetni a terem bérleti díját, és mecénásunk sincsen.”  (S a hajdani ifjú Rátóti beteljesítette a jóslatot, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas vezető színésze lett, s a Színművészeti Egyetem rektora is volt.) 
Véletlenül tudtam meg, hogy Adrienne már nem a budai lakásban él, hanem a zuglói Ódry Árpád Színészotthonba költözött. Meglepett a hír, nem igazán értettem, ezért nyomban meglátogattam. A zuglói kastélyszerű, remek épületet szép és gazdag kert veszi körül, ahol nagy örömmel fogadott. Már telefonon elmondta, hogy évek óta vár erre a lehetőségre, kinézte magának ezt a komplett lakosztályt. Budai lakását, ahol egykoron Jékely Zoltánnal élt, átadta népes családjának. Mint ahogyan Áprily is ezt tette annak idején, amikor az Áprily-völgyben lévő nyaralójába költözött. Nem kényszerlakhelybe ment a búcsút intő művész asszony, amint azt gondoltam, hanem önként és szíves-örömest adta át a lakását, amit nehezen hittem, hisz olyan friss volt, olyan aktív, annyira szívesen jött a kulturális eseményekre, ha érte mentem, s olyan hálásan köszönte, hogy lépést tarthatott a művészeti élet történéseivel.
Pedig érthető lett volna, ha belefárad az életbe. De nem fáradt bele! Pedig lett volna oka.

Végül idézzünk egy kis statisztikát, amit Adrienne maga készített:
1957. január 1-jétől 1986. december 31-ig: 5493 fellépése volt, ebből 2232 vidéki előadás, az ország 474 településén.
A határokon kívül pedig: 90-100 lehetett.
  
Nem kellene ennyire elfejteni Őt, mint mostanában tesszük, ilyen hálátlanul!