A pilóták, a belügyes és én  

Mindig is nagyon érdekelt a repülés (kit nem?), és a pilóták. Gyönyörűnek hittem a hivatásukat, hisz maguk sem voltak hétköznapi emberek, a magyar elit krémjét képezték, mindenféle adottságaikkal. Igazi férfias bátorság volt az a rendkívüli, felelősségteljes szárnyalás több ezer méter magasságban, napról napra.
Igen meglepődtem alacsony fizetésükön, egyszerűen megszégyenítőnek találtam. Nem volt akkor több (az 1980-as évek elején) mint az autóbuszsofőröké a földi kátyus utakon. (A légi utak életveszélyesebben kátyúsabbnak bizonyultak.) Vezető pilóták mondták el nekem, például, Lánc Tibor a MALÉV-től. Nekiláttam hát, hogy közelebbről megismerjem a nagyra becsült hivatást. 
Engedélyt kaptam, hogy elrepülhessek néhány útra. Micsoda öröm volt a közvetlen kapcsolat, hogy így találkozhattam velük! Izgatott örömmel szálltam be a hatalmas gépbe, és szálltam velük a fellegek fölött. Így, közelről megismerve – gondoltam – nem értékelhetem túl őket. Ne kápráztasson el a remek, egyenruhás alakjuk, ha leszálltam a földre, szálljak le a realitásokra a rajongásommal is! Nos, közelebbről, a pilótafülke gazdag műszerfalával még jobban elkápráztatott. Márton István vezető pilóta például a varsói és a leningrádi járatokon szolgált, s arról győződtem meg, hogy ez a munka nemcsak csodálatos, de még annál is csodálatosabb! És nagyon nehéz, hisz tulajdonképpen félig-meddig Isten kezében vannak. Nem véletlenül orvosi vizsgálat előzi meg minden egyes felszállásukat, és ha valami nem stimmel – mondjuk a vérnyomásuk –, már nem szállhatnak föl. 
Még nagyobb meghatottsággal tekintettem rájuk, mint korábban, az örömtől ragyogtam, ha velük együtt megjelenhettem valahol, mert Márton Istvánnal többször beszélgettem presszóban, kávézóban is. Meghívtak a repülősök klubjába is, negyedikes gimnazista fiammal együtt, mivel szerettem volna, ha ő is pilóta lesz. Mikor aztán megjelent róluk, az utakról a fényképes riport az országos lapokban, a szakszervezeti vezetők csatolták azt a fizetési kérelemhez. S mivel sikerre vitték évek óta tartó harcukat, azt gondolták, az én írásom is hozzájárult ehhez. Persze, ezután néhány vizsgarepüléshez meghívtak a fiammal együtt, hogy kiderüljön, alkalmas lenne-e ehhez a hivatáshoz. De a repülés közben fiam többször rosszul lett.
Váratlan és érdekes, másfajta eredménye is lett ezeknek a repüléseknek. Olyasféle, hogy én is repülhettem volna, a szabad életemből valami biztosan zárt helyre, a belügyminisztérium jóvoltából. 
Márton István a brazíliai járaton is szolgálatot teljesített, és beszélt rólam egykori kollégájának, bizonyos Zolcsák Istvánnak. Az egykori repülőszázados, a gazdag brazíliai gyáros Erdélyből származott, s létrehozta az Erdélyi Világszövetséget, melynek alelnökeként képviselte a szülőföldje magyarságát. A két pilóta együtt szolgált a Magyar Királyi Légierőnél a II. világháborúban, és megbeszélték egymással bizalmas dolgaikat. Legközelebbi találkozásukon én is téma voltam, hogy alkalmas lennék némely fontos tennivalókra. Ennek az újságírónőnek nyugodtan megírhatod az erdélyi magyarok helyzetét – biztatta őt az ismerős pilóta –, ő majd, ahogyan lehet, közzé teszi az Új Tükörben. A hetilapot különben folyamatosan átjuttatják Romániába már az 1970-es évek elejétől.
Hamarosan megkaptam az első küldeményt Zolcsáktól, és dokumentum értékű leveleit mindvégig megőriztem. Folyamatosan érkeztek tőle a gyönyörű bélyegekkel ellátott, vastag borítékok, és már az elsőben arra kért, hogy próbáljak meg írni az Erdélyi Világszövetségről a lapomban; bármi módon, akár elítélendően, a kádári politika szellemében, hisz akkor másként nem lehetett. Így mégis értesülhet arról a szörnyű helyzetben élő magyar kisebbség, hogy nincsenek egészen magukra hagyva; mert lám, létezik egy nemzetközi szervezet, amely figyel rájuk, mégpedig a világ minden tájáról. A levélben egy melléklet is volt, hosszú lista az ártatlanul elítéltekről, a Duna-deltába száműzöttekről, a bebörtönzöttekről és a kivégzettekről. Minderről mi hallottunk ugyan itthon, tudtuk, mi folyik Erdélyben, mégis, így elém tárva, ilyen hiteles forrásból értesülve egészen tönkre vágott ez a levél. Ugyanakkor nagyon fel is  gyújtott.  
Pár nap múlva, amikor éppen egyedül voltam otthon, már becsöngetett hozzám egy ambíciózus középkorú férfi, bizonyos Kiss Jánosként mutatkozott be, hogy a BM-től jött. Csak így, rövidítve említve a belügyminisztériumot. Akkoriban mindenkiben félelmet keltett ez a két betű. Érdekes, én olyan nagyon  nem féltem. 
– Tudjuk, hogy a minap Ön levelet kapott bizonyos Zolcsák Istvántól, a brazíliai magyar gyárostól, a hajdani Magyar Szociáldemokrata Párt illusztris tagjától – kezdte mindjárt a közepén Kiss elvtárs. – Az erdélyi magyarság helyzetéről számolt be magának, s megkérte arra is, legyen a segítségükre. Ezért a levélért jöttem – tette még hozzá nagyon határozott hangon. (A levelek tartalmát akkor már lezárt borítékban, összehajtottan is le tudták fényképezni.)
– Nincs már meg ez a levél, megsemmisítettem – hazudtam kapásból határozottan. 
Az igazság az, hogy mindjárt bevittem a laphoz a főszerkesztőmnek, Fekete Sándornak. Ő volt a Hungaricus szerzője 1956-ban, amit kijuttatott Nyugatra, és ezért kilenc év börtönre ítélték, amiből hatot le is ült. Érthető tehát, hogy jó és fontos témáinkat fölkarolta. Tetszett is neki az ötlet, és beleegyezett, hogy mostanában választékosan szidjam az Erdélyi Világszövetséget. Korábban például azt is elintézte, hogy Erdélybe s a határokon túl élő magyarsághoz utazzunk, és virágnyelven vagy a sorok között írjuk meg az igazságot. Így mutattam be például Burgenlandot, az újvidéki Hungarológiai Intézetet vagy Nagy Olga néprajzkutatót, az erdélyi folkloristát, aki éppen mesemondókat és a hallgatóságot gyűjtött kötetbe: A mese, az elnyomottak költészete lett a címe. Hogy csak néhány példát említsek.  Jól alkalmaztuk ezt a virágnyelvet, mert működött. 
A BM-es elvtárs kedves, mondhatni negédes stílusban viselkedett majdnem mindvégig, és én is ráálltam erre a hangnemre. Kávéval is kínáltam. Kérdezgetett, és én is mindig visszakérdeztem. Sőt, még akkor is, amikor valamit állított.
– Tudjuk – csak így, királyi többesben beszélt –, hogy maga nem közömbös az erdélyi magyarság iránt. 
– Miért, közömbösnek kellene lennem? És ön közömbös? – kérdeztem. Erre, úgy emlékszem, nem tudott mit válaszolni. Viszont rá akart venni valamire, amitől már jó előre tartottam. Ilyesféleképpen tárta elém: szeretnénk közösen, magával együtt megnyerni ezt a Zolcsák Istvánt, hisz jelentős ember, és fontos, nagy tömeggel van kapcsolata, és szociális érzelmű ember. Például a munkásainak is nagyobb órabért fizet, mint a környezetében a gyárosok. Négyezer munkást foglalkoztat, és sokan közülük disszidens magyarok. Aztán itt van az Erdélyi Világszövetség, amelynek révén fölbecsülhetetlen jelentőségű az ismeretségi köre. Szükségünk lenne erre az emberre. Maga, az újságíró rutinjával, levelezhetne vele! S ezzel fontos szolgálatot tenne szocialista társadalmunknak. Persze, mi is szeretnénk látni ezeket a válaszokat, és az okos ajánlatok megtételében a maga segítségére lennénk. Nem fontos mindjárt választ adnia erre a felkérésre, lehet rá aludni egyet-kettőt. 
Hát ez mellbevágott! Be akar szervezni ez a BM-es ürge! – háborodtam föl magamban. Mit képzel ez az alak? Fortyogtam, de nyugodtnak próbáltam mutatkozni. Majd kis csönd következett, amíg magamhoz tértem. Kinyögtem, hogy ehhez nekem nem kell egyet sem aludnom, máris elmondhatom, hogy nem vállalhatom.  Mindig a saját kútfőmből merítettem, és tollbamondást soha nem vállaltam. Próbáltam mosolyogni is. Azonnal megfenyegetett, hogy ezt a magatartást a magyar nép elleni összeesküvésként is lehet értelmezni, ami súlyosan büntetendő. Valami ilyesmit mondott, és közben nagy szélnek eresztette nyájas mosolyát. Biztosra vettem, hogy ez csak fenyegetés. Meg akar ijeszteni, hogy rávegyen. Mégis napokig bennem türelmetlenkedett valami félelem: talán mégis eljönnek újra. De nem jöttek.
  Rendes mederben folytatódott az élet, megszellőztettem a lapban az Erdélyi Világszövetséget, és sok nagyszerű újdonság is beépült harcainkba. Létrehoztuk az Erdélyi Világszövetség magyarországi egyesületét, Zolcsák úr anyagi támogatásával. Ő többször is ellátogatott Budapestre, és szellemi muníciót hozott. Nagy szíve és sok pénze volt ehhez a munkához. Jelentős személyek vállalták ennek a munkának az oroszlánrészét. Engem a kevésbé jelentős, sok munkával járó tevékenység miatt megválasztottak a szövetség titkárának, Zolcsák úr ajánlására. 
Éppen akkoriban, 1988-ban megindult az erdélyi magyar menekültek áradata. Drámai volt a helyzet, a román határőrök élesben lőttek a menekültekre, amint kicsi gyermekeiket tolták a biciklik csomagtartójában. Itthon nagy szeretettel befogadtuk őket. 1989-ben megírtam a Menekülteké a szó című riportomat, megszólaltatva az erdélyi magyarok különböző rétegeit.
El is szállásoltunk mindenkit, vigyáztunk rájuk, hogy az itthoni fontos elvtársak ne szedjék össze, és ne toloncolják vissza őket, ha elfogták őket az utcán. Azoknak, akik tovább akartak menni Svájcba, Angliába, Svédországba, bárhová, segítettünk kijutni. 
Német lapok lehozták a riportomat, nagy visszhangot keltett a német nyelvterületen is. Zolcsáktól most a szokásosnál vastagabb boríték érkezett. Ezt írta: Minden évben figyeltetem az erdélyi magyarokról megjelent írásokat, és az idén Ön lett a díjazott. S ráadásul még elnézést is kér, de most csak ennyit tud utalni. Közben kihullott a borítékból egy csekk a lábam elé. Fölemeltem: kétezer dollárról volt kitöltve. Nahát! Kissé megszédültem. Ez akkor igen jelentős összegnek számított. Ilyen honoráriumot talán még soha, senkinek nem fizettek a szakmában. Lecserélhettem az öreg Zsigulimat, és a rázós fapadosból a francia 205-ös Peugeot-ba ülve át álomhajóban ringatóztam.