Hol van a női test határa?

Kevés téma van a magyar irodalomban, amely olyan nagy fejlődésen ment keresztül az utóbbi évtizedekben, mint a nőiség. A világ kezdetével egyidős lehet a vágy, hogy a női testről, szerelemről ékesen szóló sorok szülessenek. Mégis csak itt-ott olvashatunk a magyar irodalomban a nők érzelmeiről, testhez, identitásukhoz való viszonyukról, vagy családban betöltött szerepéről; az egyik ilyen például Bethlen Kata önéletírása, és percről percre jobban meglepődünk Szendrey Júlia bátor őszinteségén, vagy Boncza Berta (Csinksza) versein. Természetesen találhatnánk még példákat, Kaffka Margit regényeinek nőalakjai is mérföldkőnek számítanak e téren, tömegével azonban csak a XX. és XXI. században találhatni olyan műveket, amelyekből a nő lelkivilágát és nézőpontját, valamint saját testéhez való viszonyát alaposabban megismerhetjük.

A művészeti hagyományban szokásos testreprezentációktól eltérő önvallomások azonban, hál’Istennek egyre gyakoribbak napjainkban.  A hagyományos poétikai diskurzusban a férfi-jelenlét magától értetődő módon fogalmazódik meg. Ezzel szemben a nő „színre lépése” mindig különleges aktus, ugyanakkor jelensége csupán a férfi szemlélő tekintetén keresztül látható. Magából a költői diskurzusból kizáratik, teremtővé pedig a férfi hangú/nézőpontú elbeszélő válik a legtöbb ismert, szerelemről, férfi-női relációról valló versben. A fent vázolt poétikai alapszituáció ellentettje a mai napig ritkaságszámba megy, ezért is számít irodalomtörténeti mérföldkőnek Bánkövi Dorottya Sárból férfit című verse: „Sárból férfit teremtek magamnak, / majd újra gyermekké kínzom, kevély/ mellemből a tüskék kihajtanak, / saját vérem ömlik vissza belém.” A női test biztonsága címet viselő kötetben található költemény nem csupán a maszkulin világot a saját, női képére átformáló teremtés gesztusát idézi meg, hanem azt a körkörös, feminin univerzumot is, amelynek gyermek és férfi is akarva-akaratlanul részese. A Sárból férfit hangja így egyszerre válhat lázadóvá, bölccsé és megbocsátóvá.

 Akárcsak az udvarlásnál, az önkifejezésnél is tartózkodó passzivitást parancsoltak a nőre évszázadokon át társadalmi normáink, az irodalom révén a feltárulkozás is csupán napjainkban vált természetessé. A ma élő alkotóknak azonban a megvalósítás terén is aktív szerep jut, modalitásuk gátlások nélkülivé változik, már nincs szükség férfire, aki tekintetével vagy szavaival jóváhagyja a nő létezésének mikéntjét. A legfiatalabb korosztály két költője, Károly Dorina és Bánkövi Dorottya is azok közé a szerzők közé tartoznak, akik nem a határok feszegetésével, hanem azok feloldásával hoznak létre új megszólalástípusokat.

  A szerelmet a romantikus kliséktől megszabadító hangra nagy szükség van kortárs líránkban: „hogy egyáltalán újból útra keltünk ketten mint egy pár / akik fáradságos munkával összeegyeztetik a beosztásukat” – írja Károly Dorina Nős tények című kötetében. A realitás megjelenítése, a valóság deszakralizálása esetében a komikumig ível, a lírában kifejezetten üdítőnek számító anyósverseket is találhatunk a verseskönyvben: „tudtam, hogy ezt felveszed / hagytam is magam mögött néhány lépés távolságot / hogy ne zavarjam a térerőt / (mert anyád szerint ez is lehet oka annak, ha nem hall téged)”.

 Amint azonban a nőiség, női szerepek témájához hozzáérnek a szerzők, e kérdéskör azonnal láncreakcióba lép a párkapcsolat, a férfi, az anyaság, a társadalom, sőt a szabadság problematikájával is: „A napba repült sirályt másnap / nyakán kötéllel láttuk” – írja Bánkövi Dorottya Csehov és a tenger című versében, amely nem csupán az orosz drámahősnők vágyakozó és vergődő alakjait idézi meg szimbolikája által, hanem a szabadság és a költőiség toposzát is. Az egyetemes szimbólumok, ismert irodalmi szereplők versbe hívása gyakori gesztus Dorottyánál. A Kisherceg alakja például szintén e modernkori dezilluzionizmus áldozatául esik: „Otthagytál, mint virágot nőni… hogy utána felolvass messzi csillagokról, / ahová nem jutunk el soha.”

 A körkörös idő a feminin világszemlélet egyik természete, amely a generációk közötti visszatérésben, visszaszármazásban is megnyilvánul. „Húszévesre nőttem és anyám bennem gömbölyödik: / terhes vagyok az ő életével” – írja Károly Dorina Családterápia című költeményében. A generációs traumák feldolgozása szintén a kortárs irodalom egyik legjellemzőbb, legnagyobb téttel bíró témája, Dorinánál azonban, ahogy Dorottyánál is, a pszichologizáló hang mítoszi mélységekkel keveredik.

Maurice Merleau-Ponty a világot hússzerű közeghez hasonlítja. A változás, az elmúlás és annak átélése is a „hús-jellegből” fakad. Ebben a matériába vesző univerzumban azonban mind az identitás, mind az én örökös veszélyben van.  Ezért válhat önazonosságában is valami vagy valaki mássá, amint Károly Dorina Rend című versében is megtörténik az idősödő anya átlényegülése: „Ugyanezen a héten anyám tíz évet öregedett, / én nem emlékezhetem az ő virágzására, / csak most látom először, hogy a haja hullik / a bőre fakul, a háta görbe, / és lassan összetéveszthetővé válik / bármelyik anyával, / aki büszke, hogy vannak, / akik hozzá tartoznak.”

 Dorottya pedig a női, misztikus tudást idézi meg Randevú az ördöggel című versében, a halállal való szembenézés feladatát is nőkre ruházza: „Csak asszonyok maradtak a haldokló mellett, / sötét kendővel takart arccal, / nem sírtak, nem felejtettek.”

 A „lenni-tudás” képességét ismerhetjük meg a versekben megjelenő elbeszélők, alteregók révén; megértés és láttatás, önmagához-fordulás és feltárultság lehetőségeit. Amikor e két, fiatal költő versei az olvasó kezébe kerülnek, az az érzése támad, mintha már régóta várt volna épp ezekre a sorokra, épp ezekre a szavakra. A két elsőkötetes szerző lírája egyszerre költészet a javából, és magától értetődő jelenlét és természetesség.