Él valaki, majd lejár örökre

„Philip Roth óta tudjuk (én legalábbis nála olvastam), hogy csak az amatőr ír ihletettségből és lelkesültségből, a profi egyszerűen leül dolgozni.” Állítja Legenda a hallgatásból című esszéjében Antal Balázs. Mózes Attila dolgozott. Észrevett, látott és megélt, élményeit pedig regényeiben, novelláiban tette múlhatatlanná. Mózes tárgyakból épít történelmet, ez a történelem azonban nem a hősöké, hanem a névtelen embereké. Szépreményű kamaszok, identitásukat fel nem vállaló apák, artisták és amatőr zenészek világába lépünk a mózesi novellisztika által. A Yesterday, Az oroszlán hava és egyéb történetek novelláit egy hamutálca bemutatásával kezdi a szerző. Az olvasó lelki szemei előtt egy tárgy körvonalazódik, amely először az idegenség, majd a változó idő szimbóluma lesz. A történelem egyetlen eszközbe préselve kerül a művész íróasztalára: „Ez itt, az íróasztalomon, a század hamutartója.” Az idegenség kérdéskörét a hamutartóvá „előléptetett” kagyló hozza felszínre, amely már nem is hasonlít a tengermélyben élő rokonokra: „Tengeri kagyló, úgy mondják, de én nem hiszem. Ha netán valaha az lett volna is, régedes-régen egyszerű, mérsékelt égövi kontinentális kagylóvá vedlett már, mert ha fülemhez tartom, a hagyományos tengermoraj helyett csak kagylók csöndjét hallom.” A hamutartóként szolgáló kagylót értelmezhetjük azon változások összesített metaforájának is, amelyeken az ember keresztülmegy. Tengeri kagylók vagyunk, merész elképzelésekkel indulunk útnak. Egyszer csak kihalásznak, de a csónakba vetett háló foglyai vagyunk, még őrizzük a tenger moraját, azután több tucat helyre sodródunk. Boldogság az is, ha köszönőviszonyban maradunk azzal, akik korábban voltunk, és nem költözik belénk a kagylók csöndje.

A század hamutartója igen öreg kagyló, aki generációk dohányzóit kiszolgálta már. A történetben megjelenő első személy a dédnagyapa. Előtte a hamutartó, recsegő rádióból szólnak a hírek, ő pedig személyes történelmeként emlékezik a háborúra, hadifogságra. Akár a cigarettát őrző kagyló, a dédapa sem olyan már, mint a megpróbáltatások előtt. Az ősök sorsát úgy írja le Mózes, mintha esélyük sem lett volna sikert aratni a harcmezőkön: „majd kétméteres, szikár, nagycsontú dédapák, akik mindenütt ott voltak, ahol veszíteni lehetett, akiknek a két háború közé ékelt béke s az egész élet csak feltétel nélküli lelkiismeret-furdalást ajánlott, akik ellen a történelem mindig elfogadóparancsot adott ki.” Az idő múlását a „cserélődő gazdákkal”, valamint a kagylóban gyűlő hamumennyiség növekedésével érzékelteti az alkotó. Egyetlen tényező, ami állandó, a veszteségérzet: „Az ilyen dédapáktól a nagyapák és az apák csak veszteségekben dús tapasztalatokat örökölnek s a süket kagylóba csak hull, egyre hull a Naţionale meg a Mărăşeşti szürke hamuja a recsegő rádiókészülék mellett.”

A Műleopárd nemcsak egy régi fénykép segítségével, hanem a XX. század magyar táncdalainak egyik ismert darabjával és egy idősödő „dívával” idézi meg a történelmet. A novella egy találkozást ír le az egykori tinédzserzenekar, a THE KINX AND THE MŰLEOPÁRD énekesnőjével. A rockbanda elnevezésével az író a hatvanas évek ifjú titánjai elé tart görbe tükröt, akik a korabeli zenei trendek mintájára hoztak létre – túlnyomó részt tiszavirág életű – együtteseket. A narrátor jó néhány évvel a zenekar felbomlását követően találkozik a Műleopárd művésznéven futó „énekesnővel”. A cselekmény gerincét ismerve értelmet nyer a Koós János révén ismertté tett sláger, amelyet Mózes Attila felhasznál az írásában: „Láttam néhány nappal ezelőtt. Bizony őrajta is fogtak az idők – kezdhetnéd a hajdanán oly sikeres slágerrel, mert bizony, minden klappol itt, még az is, hogy: Kócos hajú srácot vezetett…” A narrátor kezdetben önmagával beszél. Szükséges-e észrevennie a „művésznőn” észlelhető változást: „Szeme körül szarkalábak, arca közelről nézve elnyűtt, de néhány lépésről még azt mondanád: mit sem változott. Csak nem szabad tüzetesebben mustrálgatni (…) a múltat nem kell háromdioptriányi közelből vizslatni.” Az egykori zenekar élén álló díva a szöveg alapján meglehetősen komoly irodalmi műveltséggel rendelkezik. Mikor a narrátor a rockzenekart hozza szóba Műleopárd villoni és kassáki allúziókkal él. Lehet ez a szerző irányából jövő irónia, de egy jellemrajz komplexitásának látlelete is: „– Persze, persze, a kemény rock – bólogatsz egykori ritmusokat idézve. / – Á! – legyint megbocsátón. – Tavalyi hó és nikkelszamovár!” A jellemrajz tökéletességét tanúsítja, hogy Műleopárd közös nevezőre hozza a történelmet a jelennel. Annak ellenére, hogy „őrajta is fogtak az idők” nem keseredett bele az életbe. A narrátor kérdésére fanyar iróniával válaszol: „– Énekelsz még? / – Én igen – mosolyog. – Ennek né – mutat az egyik lábáról a másikra állingáló srácra. – Kis kacsa fürdik színezüst tóba’…” A fénykép leírásakor az alkotó tovább húzza a görbe tükör körvonalait. A zenészek öltözködési stílusa, illetve a ruházkodási megoldások a humort sem nélkülözve tükrözik a feltörekvő fiatalok mindent túlszárnyaló ambícióját: „A fiúk köldökig gombolt ingben, Műleopárd maga tákolta, jócskán megkopott, leopárdfoltos szőrmeutánzatból készült hóbortos miniruhában, amelynek rojtozott az alja, bal vállán egyetlen pánt tartja az ’eredeti műkreációt’; az egyik oldalon combtőig hasított, egy rojtja pedig a nagy, csontos térdkalácsot verdesi.” Az említett zenekarokból igen sok volt, a szerző azonban ezt nem mondja ki expliciten. A formáció tehetségére utaló részletekből megtudjuk, a rockzene tengerének zavaros, de sokak által kedvelt cseppjei voltak: „Leakasztja az ósdi mikrofont, a kábelnél fogva megpörgeti a levegőben, ügyetlenül elkapja, és hosszan belerikolt. Dicky improvizáció címén végigbotladozik a szólógitár nyakán, az erősítő törvényszerűen begerjed, de nem tesz semmit, Micky a ritmusgitár húrjaiba kap, Picky dödögteti azt az elengedhetetlen két basszushangot, Rocky püfölni kezdi a kisdobot, bal lábával bele-belerúg a lerobbant nagydobba, s a legváratlanabb pillanatokban sújt le a réztányérra; a mikrofon hosszú pórázán kilométereket rohangál a Műleopárd, torokhangon kurrog, nősténymacskásan visong, segédvonalak létrájának legfelső fokán sikít.” A novella zárlatát Műleopárd beismerő vallomása teszi emlékezetessé. Mózes hitelesen írja meg a művészi ambíciókat tápláló fiatalok törekvéseit, de ugyanolyan meggyőzőek az életbe belefásult nő gondolatai is: „Az erősítő ugyan mindig begerjedt, de szentül hittük, hogy eljutunk Las Vegasba. Mostanában inkább csak Szovátára vágyakozunk. És többnyire el is jutunk oda. Azt hiszem, ez a boldogság. Vagy nem?” Műleopárd jellemrajza kitűnő példa az értekezésem elején idézett Roth-meglátásra, miszerint az igazi profi dolgozik. Véleményem szerint Mózes Attila kiválósága nemcsak abban rejlik, hogy dolgozott, hanem abban is, hogy ismerte azokat a társadalmi rétegeket, akikről szereplőit mintázta, és azok a világok sem voltak idegenek tőle, amelyekbe figuráit belehelyezte.

A bádogbéka magánya egy apa története, aki identitásának szóban forgó komponensét nem vállalhatja fel. A bevezetés lírai, egyidejűleg ellensúlyozva és emelve ki Góth Gábor drámáját: „Amikor betért az állomástól számított második sarkon, már az alkonyat kisutcájában ballagott. Hirtelen lett sűrű és fojtó a félhomály, csak a mozdonyfütty vágott be élesen a szűk utca foszló körvonalú házai közé.” A szövegből kiderül, a főhős számára új a környezet, de annak reménye, hogy esetleg láthatja fiát, a magabiztosság hullámaival árasztja el: „Bár még sosem járt itt, gondolkodás nélkül lökte be a csikorgó kaput, rózsakert ösvényén jutott a bejárat elé.” Ez a magabiztosság egyenes arányban csökken azzal, ahogy közeledik a ház felé: „Három lépcső, aztán bár ujját először tétován nyomta a csengőgombra, a kelleténél egy pillanattal tovább ott ragadt, mintha az ajtón túlra mutatna Góth Gábornak: oda kell bemenned.” A bádogbéka magánya több mindenben rokon a Műleopárddal. Amellett, hogy mindkét novella egy fényképből bontakoztatja ki a múltat, egyikben is, másikban is megpillanthatjuk az író kedvelt motívumait, a női szemek sarkába rajzolódó szarkalábakat: „Ilona. Ez csak Ilona lehet, s azért oly valószerűtlen, mert pont olyan, amilyennek lennie kellett Góth Gábor hétévi meg-megidézése után. Még az ifjúkori képbe gondos-feltételezően belerajzolt, élesedő szarkalábak is ott pókhálóztak a szeme sarkában.” A ház belsejét homály, majd mesterséges fény tölti ki. Nem otthon ez, hanem három ember háza. A párhuzam fény és sötétség között riasztó mélységekig hatol: „Egy nagyon homályos folyosón és egy még homályosabb előszobán át jutottak a kivilágított nappaliba, de erre az estére Góth Gáborban már végig a kintről hozott, mélyülő alkonyat maradt.” Góth tudja; él itt valaki, aki tulajdonképpen hozzá tartozik. A szobában egy fiatalkori képet pillant meg, amelyen vele együtt hárman szerepelnek: Ilona, a férje, Lajos, valamint ő, Góth Gábor. A novella folyamán Gábor és Ilona megpróbálják újraéleszteni azt a boldogságot, ami a fényképről sugárzik. Lajos azonban ebből a folyamatból kimarad: „Ilona felhajtja a paplant, és Góth mellé csusszan, szorosan hozzásimul, aztán könnyes hangon súgja a fülébe: / – Gyere, legalább te szeresd már egy kicsit az öreg kurvát!” A könnyek újraidézik a történelmet, amikor egy diákszerelemből az ifjabb Gábor megfogant. A műből nem derül ki, Lajos tud-e arról, nem ő a gyerek vérszerinti apja. Szavai azonban arra engednek következtetni, hogy furcsán viszonyul a fiúhoz: „– Az a gyereketek? – kérdi összeszoruló torokkal. / – Az a gyermek – mondja Lajos, és mintegy szórakozottan elfordítja a fejét.” Hogy ki is a valódi apa, akkor válik világosabbá, mikor Ilona és Gábor kettesben maradnak. Ők sem mondják ki konkrétan a dolgot. Erőteljes utalásokkal tör felszínre ez a nyílt titok: „– Igen, itt van, mindenütt. Hallom a szuszogását – suttogja rekedtesen Góth. / – Hogy bírod nélküle, Gábor? – kérdi Ilona, tenyerét könnyedén a férfi homlokára simítva. / – Hogy bírod így? – kérdez vissza Góth. – Hogy bírod?!… Azt hiszem, jól kitoltunk egymással, mi hárman. (…) Bocsáss meg nekem, magadnak és Lajosnak is. Mindnyájan tudjuk, hogy jól kitoltunk egymással!” A történetben megjelenő bádogbékát Góth hozta a fiúnak ajándékba. A játék kezdetben a feszültség oldásának eszköze: „A zöld bádogbéka ugrik egyet, ugrik, ugrál, alsó ajka minden leffenésére undok hangot hallat, fémesen mondja: kre-kre-kre. Ugrál, kerülgeti a poharakat, határozottan az asztal széléhez szökdel, aztán leveti magát az alája tartott tenyérbe. / – Jaj, de jópofa! – göcögnek érdesen a háziak. / – Hogy fog ennek örülni Gáborka, kiskölyök.”

 A novella végén a peronra dobott béka ugrálása a gyermektelen apa vívódásainak metaforája lesz: „A lassan mozduló vonat mellett egymagában szökdécselt a béka, s mintha a dohogáson át hallaná: kre-kre-kre, kre-kre-kre, kre-kre-kre. A béka ugrált, a vonat fölgyorsult. Góth az eltűnő játék irányába hajította a kulcsot. Valaki csak megtalálja. A bádogbéka egy darabig haladt a szerelvény mentén, aztán elmaradt. Góth jól el tudta képzelni, amint még percekig szökdécsel a hajnali peronon, egyre lomhábban, egyre nagyobb időközökben ugrik, míg végül kettő-hármat hajlong-bólint pléhtestével, aztán elnémul. Lejár, örökre.”

A fotót Kántor László készítette.