Fülöp Dorottya

Szandra May és Tom Vanguard megtörtént és meg nem történt kalandjai

2022. március. 17. - 13:21

A kevesebb mint húsz év alatt összesen kilenc verseskönyvet közlő Kinde Annamária költészetének ikonikus alakjai Szandra May és Tom Vanguard. Tudatos szerzői gesztusok sejtetik, hogy a szereplíra lehetőségeit rendszeresen kiaknázó költő kiemelt jelentőséget tulajdonított e két alakmásnak: nevüket több kötetének címébe is beemelte (Szandra May kertje, Szandra May a sivatagban, Szandra May és Tom Vanguard igaz története), illetve az életmű végéhez közeledve, amikor megpróbálta kitágítani az addig líraközpontú szövegvilágának határait az epikai és drámai műnemek felé, ugyancsak e szereplőpáros sajátos kapcsolatának megírásával kísérletezett. A Szandra May és Tom Vanguard igaz története című kötetben a költő egy laza szerkezetű narratív szálon próbálta meg elrendezni a szereplők kapcsolatának állomásait, és formailag is eltért megszokott kötetszerkesztési gyakorlatától, hiszen a versek közé rövid prózai részeket ékelt. Amint egy 2012-es interjúban fogalmazott, a kötetet „versesregény-kísérlet”-ként gondolta el, és elsősorban az foglalkoztatta, hogy „mennyire lehet »gömbölyű« egy könyvben összeszerkesztve az a néhány próza, amiből gyakorlatilag kibomlik a történet, illetve a versek, amelyekben többnyire a szereplők beszélnek.”[1] A kötet alapján a nagyváradi magyar színház kezdeményezésére később dráma is készült volna Szabó K. István rendezésében.[2] A két szereplő – és különösképpen Szandra May – jelentőségét a szövegekben nem bővelkedő, de azért mindenképpen jellemző hatástörténet is igazolta az elmúlt néhány évben: egyrészt a költő 2014-ben bekövetkezett halála után az emlékversek szerzői leginkább Szandra May alakja révén léptek intertextuális játékba az életművel,[3] másrészt Demeter Zsuzsa 2017-ben megjelent, a költői világgal számot vető kismonográfiája ugyancsak Szandra nevét és a kindei líra egyik központi motívumát, a havazást emelte címbe (Szandra May a hóhullásban).[4]

Arra a kérdésre, hogy ki is volt a több kötetben felbukkanó szereplőpáros, nem is olyan egyszerű választ adni. Az bizonyos, hogy lírai alteregókról van szó, ahogy erre maga Kinde Annamária is utalt („Szandra May az embereket megmentő május, a személyiségem egyik archetipikus része”[5]), azonban a kérdés ennél sokkal érzékenyebbnek és összetetebbnek ígérkezik. Demeter Zsuzsa hívta fel a figyelmet arra, hogy egy 2010-es interjúban Kinde megemlíti Mohás Lívia egyik értekezését,[6] amelyben a szerző Hermann Hesse A pusztai farkas című regényéből kiindulva „az írók leszakadó személyiségei”-t vizsgálja, és amellett érvel, hogy a művészetben alkalmazott alteregók tulajdonképpen a személyiség ellentétekkel teli részei, amelyek belépve az irodalomba a belső fejlődés útmutatóivá válnak. Mohás ezeket a személyiségrészeket bábunak hívja. Az ember a bábukkal játszva használhatja egyéniségének sokszínűségét és paradoxonait, belső fejlődése pedig ezeknek a felismeréséből és elfogadásából származik.[7] Demeter Zsuzsa a következőképpen foglalta össze a Mohás-tanulmány felhasználását és átértelmezését Kinde Annamária költői törekvéseiben: „Kinde alakmásait tekinthetjük legbensőbb személyiségeinek, olyan bábuknak, amelyeket felismerve, magából kiírva megpróbált hidat verni a belső káoszban, valamiféle rendet teremteni, keresni az élet értelmét a maga ellentétességében. Kinde talán felismerte: ellentéteivel együtt lehet igazán önmaga, s ezt a sokarcúságot, többszólamúságot, amely a költészet minden szintjén – formavilágban, dikcióban, témában – megvalósul, megpróbálja nyelvbe önteni, nyelvi alakkal felruházni.”[8] Ez a Mohás-féle értelmezési irány (attól függetlenül, hogy egyébként egyetértünk vele vagy sem) jelentős hatással lehet egy alapvető alkotói döntés átgondolására. Szandra és Tom esetében elválaszthatatlan szereplőpárosról van szó, és – bár Szandra jelenléte mind a kötetcímekben, mind a hatástörténetben gyakran dominánsabb, mint Tomé – az életműben együtt bukkannak fel, a legalapvetőbb vonásuk tehát az, hogy a történetük csak egymás viszonylatában tud kibontakozni a kindei szöveguniverzumban. Megjegyzendő, hogy ehhez hasonló szereplőpáros megalkotásával Kinde Annamária még egy ízben kíséretezett Sgt. Blitz és Mániácsí János figurái révén a Szandra May a sivatagban című kötetben, azonban Szandrával és Tommal ellentétben az illető szereplőket nem vitte tovább későbbi köteteibe. Természetszerűleg vethetjük fel a kérdést: miért is van szükség egyszerre mindkét alteregóra? Miért nem lehet a két szereplőnek két külön, egymástól függetlenedő útja, mint például egy másik ikonikus szereplőnek, Rózsavérnek? Erre maga Kinde Annamária részleges választ ad egy interjúban: „Demény Péter, a Rózsavér szerkesztője azt írja az utószóban, hogy az a könyv magány-verseket tartalmaz. Szandra May és persze vele együtt Tom Vanguard is, mert egy személyiségrész nem személyiségrész – már egy másik történet szereplői. Az örök keresésről és az aggodalomról szól ez a másik történet, úgy gondolom.”[9] Tulajdonképpen már abból a tényből, hogy ketten vannak, sejthető a történet kimenetele, hiszen a két alteregó tudatos mozgósításának előfeltevése nem is egészen az, hogy ezek az alakmások ellentétes személyiségrészek legyenek, hanem sokkal inkább az, hogy ez a két pont vagy szerep sose eshessen egybe. Ekként Szandra May és Tom Vanguard eleve predesztinálva van arra, hogy sose legyen együtt végérvényesen, s történetüket ezért nem is a folytonos, hanem örök keresés jellemzi. Mindebben – összhangban a Mohás-tanulmányban felvázolt elgondolással – benne van annak a felismerése is, hogy ez az út egy soha véget nem érő folyamat: a részek örökösen vágynak az egységre, de nem teremthető meg köztük a tökéletes harmónia, mert ezt a diszkrepanciát csak elfogadni lehet, feloldani nem. Ezért van az, hogy Szandra és Tom, bár néhány kiváltságos pillanatban együtt lehet a locus amoenusként ható kerti házban, újra és újra eltávolodik egymástól, és a végtelen, soha véget nem érő út érzetét keltő terekben (a sivatagban és az óceánon) bolyong. Érdemes e ponton megemlíteni Demeter Zsuzsa azon megjegyzését, amely szerint Tom Vanguard első színre lépése „már egyben eltűnését is jelenti”,[10] hiszen maga Tom árulja el legelső megszólalásában a történet végkimenetelét: „Ott buktam s újra buktam én / és Szandra May hiába várt.” (Tom Vanguard stációi)

Ugyancsak nehéz feladat meghatározni, hogy az alteregók egészen pontosan milyen személyiségrészek magvalósulásai, mivel Szandra és Tom megelehetősen illékony szerepkörökkel rendelkeznek, s egymáshoz való viszonyuk is dinamikus változást mutat. Nem véletlen, hogy Balázs Imre József szóvá tette a szereplők kidolgozottságának mértékét, és erejüket inkább az utalásrendszerek mozgósításában látta megragadhatónak: „Nem annyira felépített alteregók ezek, mint Kovács András Ferenc vagy Weöres Sándor életrajzaikkal együtt kigondolt »teremtményei«, de nincs is szükség erre: maguk az angolszász hangzású nevek is beindítják azt az utalásrendszert, amelyen belül olvashatók ezek a versek.”[11] Szandra és Tom története folyamatosan át- és továbbíródik a különböző kötetekben, így jogosan figyelmeztet több ízben is Demeter Zsuzsa arra, hogy az életművet holisztikusan érdemes vizsgálni, hiszen a legjelentősebb összefüggések csak ekként érthetőek meg.[12] Mivel az oeuvre már elérte végleges formáját, érdemes Szandra May és Tom Vanguard viszonyát az egymás után következő kötetek és versek tükrében következetesen újragondolni, hogy árnyaltabb képet kaphassunk arról, hogy ki is volt Szandra May és Tom Vanguard, és vajon miért is keresték – ha keresték – örökösen egymást. A kérdéssel természetesen foglalkoztak már, Demeter Zsuzsa is részletesen elemezte a szereplőpáros viszonyát, azonban, azt hiszem, az alábbiakban következő gondolatmenet, egy másik, kevésbé szokványos irányból közelít a szövegekhez.

Noha az 1999-es Egy másik arc című kötet már felvillantotta a költői szerepjátszás lehetőségeit, a két alakmás először a 2002-ben megjelent Szandra May kertje című kötetben bukkant fel. A kötet nyitóverse a Jó szándék kövei erőteljes asszociációs elemekkel jelöl ki egy lehetséges megközelítési irányt. A cím tulajdonképpen egy ellipszis, hiszen a szószerkezet ismert szólás részét képezi („A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.”), ekként pedig nem is az az érdekes, hogy mi az, ami a cím írásképében megjelenik, hanem mi az, ami kimarad belőle. Noha a szerző nem nevezi nevén a poklot, maga a szöveg láthatóan felhasználja a hozzá kapcsolódó elemeket, és óhatatlanul is megidézi a dantei előképet. Azt megerősítendő, hogy a szószerkezetnek ilyen típusú asszociatív funkciója van, érdemes felidézni egy későbbi verset, a Szandra May a zombigyárban címűt, amelynek két sora éppen a szóban forgó szólást szedi szét: „Jó szándékot dobol, / örvénylik a pokol.” Nem tűnik elvetendő felvetésnek tehát, hogy tudatosan a dantei hagyomány felől olvassuk a nyitóverset, különösen úgy, hogy a kötet egyik szövegében mint explicit utalás is felbukkan az olasz költő neve: „nem küldik már csak hívják belső hangok egyre / herripottert olvasván biz nem jut fel a hegyre // nem látja mint egykor Dante hogy mi szép ott” (Eszter királylány végül megpihen). Hasonlóképpen ebben a keretben nyerhetnek többletjelentést a következő sorok is: „Háromszor tilos úton. / Sok látványos halállal / Meg kell fizetni érte.” (A tiltott tájék).

Miként az Isteni színjáték három egységből áll, akként a Jó szándék kövei című vers is három strófára épül, és ahogy Danténál mindegyik egység utolsó szava a „csillagok”, akként a Kinde-mű első versszaka is ugyanerre a szóra végződik: „Aki átkozottat befogad a kertbe, / vak szívű, öntudatlan vétkezőt, / vezeklőn vergődik porig alázva, / felemelik azt a csillagok.” Már a vétkező emlegetése is abban erősíthet meg bennünket, hogy nem gondolkodunk feltétlen rossz asszociációs láncolat mentén, a csillagokhoz felemelkedés pedig egyértelműen a Purgatórium zárósoraira terelheti a figyelmünket, amely szerint a főhős, immár megtisztulva, „röpülni kész a csillagokhoz.”[13] A felemelkedés az első versszakban maga után vonja a kertbe lépést is, amely kapcsán nem nehéz arra a paradicsomkertre gondolni, ahol Dante és Beatrice találkozik egymással. Ilyenformán a három versszak egyfajta átalakulástörténetet, finom átlényegülést vázol fel: a szöveg végére a „vezeklőn vergődő” lírai én otthonra talál a kertben („Virradóra házam felépül”). A Jó szándék kövei után a Tom Vanguard stációi című vers, Tom egyes szám első személyű vallomása következik saját útjáról, amelyben a bűnöknek ugyancsak jelentős szerepe van: „Tom Vanguardnak neveztek el / mert jöttem-mentem könnyedén / elhittem hogy vétkezni jó.” Az eltévelyedő Tom utazásának célja Szandra May kertjének megtalálása lenne: „Szandra May kertje fellebeg / s a köveken csak a halál / a megszűnés csak a bukás / se lázadás se angyalok / se Isten csak a csend.” A tévelygés motívuma szintén feltűnik a Tom Vanguard verse a bizonyosságról című szövegben is, amelyből – továbbra is ezen az értelmezési irányon haladva – az is kiderül, Tom körülbelül éppen az emberélet útjának felén járhat: „És jól tudom, ki merre tart / S hogy hová lett a jó remény / Ez éjszakában itt amely / Jó negyven éve mély setét.” Ez az értelmezésmód dantei pozícióba utalja Tom Vanguardot, az „embereket megmentő májust”, Szandra Mayt pedig Beatrice alakjával rokonítja. Demeter Zsuzsa, noha nem fejtette ki részletesen, egy hasonlat erejéig ugyancsak felvetette, hogy Tom Vanguard alakjában és az életmű egyes problémafelvetéseiben van valami dantei: „S mint az előző kötetekben felbukkanó Tom Vanguard Möbius-szalaga, a Húzódhatsz közelebb lírai énje is, megidézve a dantei poklot, lép túl félelmeken és lehetetlenen, hogy örökösen visszatérjen ugyanoda.”[14] Szandra és Tom több köteten át tartó útja mindennek függvényében nehéz létértelmezési útkereséssé értékelődik át – sorsukat a szerző a Szandra May kertjében metafizikai távlatú világképbe illeszti, amelyben minden útszakasznak megvan a maga szükségszerűsége: a szereplőpáros útjának eleve elkerülhetetlen része az eltévelyedés, a rosszal szembesülés, és az ezzel történő leszámolás, mert csak ekként lehet eljutni a kertbe, és lehet megtapasztalni azt a szeretetet, amely már nem emberi. Ezt megerősíti a Szandra May és Tom Vanguard igaz története című kötet egyik szöveghelye, amely szerint Szandra és Tom a kerti házban, egy távoli múltbéli időben „úgy érezték, isteni szeretet oltalmazza őket, békében és biztonságban.” (Tjer Forwardsen háza) Mindebbe természetesen már belejátszik az elveszett paradicsom toposzának felelevenítése is; a szöveg, lévén a kései kötet záródarabja, utólag átértelmezi a könyv egészét: Szandra és Tom örökös bolyongása az elveszett idill újrateremtésére tett kísérletként is értelmezhetővé válik.

A Jó szándék kövei szerint Szandra May eljutott ebbe a kiváltságos térbe, hiszen ház is épült benne a számára. Noha a Szandra May kertje című kötetben a női alakmás általában statikus, hiszen hozzá kapcsolódik a ház és a kert motívuma, a későbbi szövegcsoportokban már ő is folyamatos mozgásba kerül. Ezt jól illusztrálja például a 2004-ben megjelent Szandra May a sivatagban című könyv egyik költeménye, a Szandra May utazó verse, vagy a 2006-os Mondhatatlan kötet nyitószövege, amelynek alcíme Vándorlány verse. Ez utóbbi mű szerint a vándorlás motivációja az, hogy „Szandra hóviharra vágyik”, a hóesésben pedig „tisztulni vágyik.” Szandra többször is utazott/bolyongott, hiszen a Szandra May kertje kötet alaphelyzete azt sugallja, hogy az oda vezető, megtisztító út megelőzi a kertbe lépést. Ezt erősíti az első May-kötet egyik verse is, a Szandra May emlékezik a sivatagra, azonban a 2010-es Szandra May és Tom Vanguard igaz története alapján Szandrának később ismét bolyongania kellett, hogy megtalálja Tomot: „Szandra betege lett annak, hogy kilépett a kertből […] azonban mindenképpen ki kellett lépnie a zárlatból ahhoz, hogy megkeresse a társát a tudásban, Tom Vanguardot, aki elhagyta őt, hogy ismét tengerre szálljon.” A bolyongás során Szandra az eddig inkább Tomra jellemző kilátástalanság állapotába kerül: „Csak vándorlás / hosszú napokon. / Amire vágytunk. / Ne kössön otthon, / és a tág világ / legyen miénk. / Tágabb, mint vártuk. / Gonoszabb, sötétebb. / Nem kell neki / megváltó szeretet.” Ez a kilátástalannak tűnő utazás és elementáris félelem a Mondhatatlan Szandra-szövegeiben is visszaköszön, különösképpen a kötet gerincét képező Szandra May a zombigyárban című műben. A sivatagban bolyongás biblikus képeket elevenít fel, például Jézus negyven napos böjtjét a pusztában, hiszen a Szandra May és Tom Vanguard igaz történetének prózai betéteiből tudjuk, hogy ez idő alatt a „kétség démonai alaposan meggyötörték, amíg a sivatagban vándorolt, s Szandra derekasan viaskodott velük”. A narratív szerkesztésű Igaz történetben az utolsó vers a Szandra May vízben, víz alatt, amely a hosszú út hiábavalóságát és megsemmisítő erejét vetíti előre, és egyúttal azt is sejteti, hogy Szandra nem fogja feladni a Tom megtalálásáért folytatott küzdelmet, s ilyenformán az ő szólamában az elveszett paradicsom visszaszerzése nyitott lehetőség marad.

Ezzel szemben jóval pesszimistábbnak tűnik az örökös utazó, Tom Vanguard történetszála, akinek visszatérése (vagy egyáltalán megérkezése) a kertbe bizonytalan marad az életmű teljes tekintetében. Tom a kötetekben számos, az irodalmi hagyományban fontos nagy utazó álarcát magára ölti, nem véletlenül jegyezte meg róla Demeter Zsuzsa, hogy a lírakötetekben Tomnak nincs stabil identitása, lényege tulajdonképpen „az örök utazó toposzában” ragadható meg.[15] Tom a már említett dantei szerepkör mellett néhol Odüsszeusz alakját veszi fel, s Szandrát a férfi távollétében hűen várakozó és leplet szövögető Penelopé szerepébe kényszeríti (Szandra May az alkonyi kertben kötését ölébe ejti). A kert szimbolikus szerepe, illetve Szandra kiváltságos volta könnyen felidézheti Vörösmarty Csongor és Tündéjét, hiszen Tom Vanguard alakján többször átsejlik a boldogságot kereső Csongor sziluettje, különösen úgy, hogy az Egy másik arc című kötetben, a Soha más című versben már felbukkant a Vörösmarty-hős. Könnyen észrevehető előkép lehet a közismert Krúdy-szereplő: a Szandra May és Tom Vanguard igaz történetét már aligha lehet úgy olvasni, mintha nem egy némileg áthangolt Szindbád-történet alakulása bontakozna ki előttünk, hiszen Tom újra és újra hajóra száll, egyfolytában utazik az óceán habjain és számos szeretője van. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy Henrik Ibsen Peer Gyntje is hatott a kindei szövegvilág alakulására, mivel számos párhuzam megfigyelhető köztük: Peer miután ráeszmélt arra, hogy nem elég méltó a tiszta lelkű Solvejghez, világgá ment, és hosszas vándorlása során mindig más alakban bukkant fel (volt például hajómágnás és sivatagi próféta is), majd megtalálta Solvejg házát, de újra magára hagyta a lányt, azonban a történet végén Solvejg a maga hűsége révén mégis megmentette őt.

Tom a Szandra May és Tom Vanguard igaz történetében egyre inkább elveszti azt a metafizikai távlatot és sokrétű jelentéshálót, amely még a Szandra May kertjében hozzá kapcsolódott, de azért úgy tűnik, hogy az egyik szövegben Kinde mégis megpróbált újra kezdeni valamit az első kötet lehetőségeivel. A Tom Vanguard rátalál, ha végül című vers már felütésében visszautal a Szandra May kertje kötet nyitóversére: „Jó szándékoddal nincs mit kezdenem.” Ez a megoldás körkörösséget eredményez, és mintegy azt sejteti, hogy Tom nem képes kilépni az örökös bolyongásból és eltévelyedésből, és nem képes megtalálni azt a bizonyos „kertet” sem, vagyis az utazása ebből a szempontból hiábavalóvá válik: „Őrjöngő szél a kert körül. Jó ára / volt pedig a földnek. Hideg / eső, kegyetlen, idegen. A fény / nagyon is evilági. Mit tehetnél?” Ebben a versben mintha Tom Vanguard végleg felszámolná a dantei szerepkör lehetőségeit: „Én, Tom Vanguard most visszanézve / azt mondom: semmit sem hibáztam. / Nem én indultam, utak vittek engem. / Hívott a tenger, őt sem én kerestem. […] És innen nézve már csak szánom én / Magam, hogy kínlódtam a tévelygésben, / amíg kutattam akkor is, ha nem / volt már előttem újabb lehetőség.” A vers harmadik egységében aztán Tom eljut ennek a szereplehetőségnek a teljes megtagadásához is: „Tudom, hogy nem vagy, így hát nem kereslek. / Napos időben nem idézek árnyat / a parton.” Az „embereket megmentő május”, a Beatriceként feltűnő Szandra kiikatása a történetből maga után vonja azt is, hogy a harmóniát biztosító hely végleg elérhetetlenné válik, vagyis „Csak pusztulás lehet a sorsa a kertnek.” Ezek után még elbizonytalanítóbbá válik a kötet zárószövege, a Tjer Forwardsen háza, amely közös, idilli boldogságélményt elevenít fel, egy esős nyári éjszakán folytatott beszélgetés emlékét. E beszélgetés során Tom az egyik barátjáról mesélt Szandrának, Tjer Forwardsenről, akinek rengeteg szeretője volt. Az alaphelyzet ismét Ibsen Peer Gyntjét idézi fel: már a Forwardsen vezetéknév is rímel egy kissé az Ibsenre, ugyanakkor úgy, ahogy Peer elhagyta újra Solvejget, miután megtalálta a házát, akként az olvasó is tudja a kötet korábbi szövegei alapján, hogy a kerti idilli együttlét után Tom is el fogja hagyni Szandrát. Tom meséje felidézi a Kékszakállú herceg mítoszát, hiszen a lányok mind bementek Tjer házába, de sosem tértek vissza onnan: „Rossz nyelvek azt suttogták akkoriban, hogy azért nem jöttek elő soha többé azok az álmos szemű, lágy hasú, fehér bőrű lányok, mert Forwardsen libává bűvölte, azután pedig feleségével a hátsó udvarba záratta őket.” Tom beszámolt egy olyan lányról is, „akinek pihék lángoltak a nyakszirtjén, és csodák visszfénye tükröződött a szemén”, és akit senki sem látott visszatérni Tjer házából. A jelenetet roppant érzékenyen szerkesztette meg Kinde: az elalvó Szandra már nem hallhatta a történet végkifejletét, mivel a „biztonság érzete” álomba ringatta őt, a kívülálló narrátor közbevetéseiről pedig nem tudhatott semmit: „Most, ahogy mindezt elmesélem, egyre erősödik bennem a gyanú, hogy Tom Vanguard tulajdonképpen a saját feleségeiről szeretett volna vallani Szandrának. Hogy valamiképpen ő maga volt Tjer Forwardsen, és az egész egy példabeszéd volt arról, hogy senki sem szökhet meg a saját történetéből.” A zárlat nagyon erősen elbizonytalanítja az olvasót a történet kimenetelét illetően: „Az éjszaka nem kommentálta az elhangzottakat. Szandra szeretője karjából kibontakozva a másik oldalára fordult. Tom az alvó lány nyakszirtjén a holdfényben selymesen csillanó pihéket simogatta.” A zárószöveg megkomponálása több szempontból is ügyes alkotói fogás Kindétől, hiszen egyetlen csattanóval átértelmezte a több köteten át építkező szereplői viszonyrendszert. Az olvasó nemcsak abban a tekintetben marad bizonytalan, hogy vajon Tom és Tjer, illetve Szandra és a pihés nyakú lány megfeleltethető-e egymásnak, hanem maga a teljes szerelmi történet is megkérdőjeleződik: ha Szandra hallja a Tom mesélte történetet, vajon elhagyja-e a kertet, és vajon egyáltalán látja-e értelmét annak, hogy elkezdje az örökös bolyongást? Vajon Szandra azt jelenti-e Tomnak, mint Tom Szandrának? Vajon tényleg tud-e a „megmentő május” lenni a számára, vagy csak egy szerető a sok közül, belesimul-e a megvezetett és libává változtatott lányok csoportjába? Vajon valóban idilli állapot volt a kertben töltött idő, és Szandra háza helyett észrevétlenül nem inkább Tjer Forwardsen házában időztek mindvégig? Vajon az utak hiábavalóak? Kinde úgy tálalja az olvasó előtt Szandra May és Tom Vanguard „igaz történetét”, hogy éppen maga az igazság nem derül ki. Semmiben sem lehetünk biztosak, hiszen a kötet végén lévő szerzői jegyzetek is azzal szembesítenek minket, hogy a világ olyan alapvető elemei, mint például az óceán vagy a folyó sem többek puszta illúziónál.

A Szandra May – Tom Vanguard történet legnagyobb ereje a szereplői szálak illékonysága és egymást elbizonytalanító volta, a szerepkörök folyamatos mozgása. Kinde Annamária költészetét erős asszociatív képek jellemzik, számos értelmezési irányból lehet közelíteni életművéhez. Szandra és Tom története sem szűkíthető le pusztán a fentebbi példákra, viszonyuk a felvázoltnál sokkal összetettebb és sokrétűbb. Ugyanakkor, úgy hiszem, ez a gondolatmenet hozzájárul ahhoz, hogy némiképp árnyaltabban láthassuk a problémát. Persze, még nagyon sok mindent kellene szisztematikusan átgondolni, hiszen ebben a költői világban olyan sok szereplő járja a maga útját, és vet fel az emberi létezéssel kapcsolatos kérdéseket... Megannyi szereplő, megannyi lehetőség, amelyek azt mutatják, hogy van értelme újra és újra kézbe venni Kinde Annamária köteteit.

[1] Varga Melinda: Napos oldalon innen és túl. Várad, 2014/1–2, 25.

[2] „Mi lenne, amikor hiányomat látnád” – Boka László irodalomtörténész, Simon Judit újságíró, Stanik István szerkesztő, Szabó K. István rendező, Szűcs László költő beszélgetett a Várad szerkesztőségében Kinde Annamária költőről, szerkesztőről, oktatóról és nem utolsósorban barátról. Várad, 2014/1–2, 51.

[3] Lásd Demény Péter: Szandra May siratása. Látó, 2014/2, 5. vagy Böszörményi Zoltán: Majorana az elköltözött Szandra May-t idézi. Várad, 2014/1–2, 14.