Ugrás a tartalomra

A vers egyszemélyes forradalma

Veress Gerzson költészetében fontos szerepet játszanak az erdélyi magyar identitás, a kisebbségi léttel járó problémák és vívódások. Már tizenévesen a romániai magyar irodalom egyik ígéretes alkotójává válik, felfigyelnek rá idősebb pályatársai. Korai verseiben is jelen van a táj és a nép motívuma, megidézi a történelmi és irodalmi alakokat, akiknek sorsát sajátjával azonosítja. A korabeli cikkek szerzői közül többen is észreveszik ezt a jellemvonást:

Egy nemzedék képviselője és mártírja volt, tágan véve a soviniszta kommunizmus egyik áldozata[1];

„Összegyűlnek az ujjak. Mint ahogy ujjak vagyunk mi is, az emigráció, az elszakított országrészek, az egyetlen nagy magyar kéz ujjai.”[2]

A munkám során ezeknek az észrevételeknek az ösvényén indultam el, és kerestem a Veress-versek nemzeti hagyományhoz kapcsolódó hangját.

A költő olykor egy népet terelgető juhász bőrébe bújik, s úgy tűnik, elkötelezett a szerepvállalása mellett. A Villám legyél![3] című versének felszólításaiban a magát és hazáját megóvó, szabadságáért harcoló embertípus követésére utasítja az olvasót, és egy természeti jelenséggel, a villám állítja párhuzamba ennek a fontosságát. „Villám legyél – mert csak jelene van, / a múltja füst, jövője új ígéret.” Ebből is érezhetjük, Veress Gerzson a jelenre koncentrál, és bár legtöbb versében fontosnak hat a múlt, kívánatos a szebb jövő reménye, a műveiben az itt és most dominál, a haza és a nemzet sorsa ezen múlik. A villám fogalmát az isteni erőkkel szoktuk összekapcsolni, az akaratot, az égi energiának és erőnek a földre ereszkedését jelképezi. Az antik mitológiában is számos utalást találunk erre. A költeményben a győzelemért küzdők, a harcot túlélők attribútumává válik. Az alkotó nem csupán a népéért emeli fel hangját verseiben, költőtársaihoz is kitartó szenvedéllyel szól: … küzdj az iszony ellen / szép pennájú, ecsetű, hangú / világfelelős ember-szellem![4]

Hogy miben áll mindaz a szörnyűség, amely ellen küzdeni kell, a költő több kiemelt versében is megfogalmazza, de talán a legjelentősebb mindközül a már címében is erős értékítéletet hordozó Negatív haza. A kisebbségi magyarokat elnyomó Ceaușescu-korszakban a költő jajkiáltása a magyar nyelvért a kétségbeesettek hangját hallatja: Hisz két csók közti elmetisztulásban / faggat az aggály: lesz-e iskolád, / egyetemed, hol tennyelveden szólnak, / s mily óvodában jár majd unokád…?[5] 

A kisebbségi irodalmak kettős kötődését mint az irodalmi közbeszéd hosszú hagyományú mítoszát említi Balázs Imre József, ami abból áll, hogy egyrészt társadalmi szempontból az élőhelyét biztosító országhoz, másrészt nyelvi és kulturális hagyomány okán az anyanemzethez kell kötődnie a romániai magyar kisebbségnek.[6]  Az irodalmi alkotások reflexióiban megmutatkozik a harmadik oldal nézete is, Kányádi Sándor például egyirányúnak tekintette ezt a kötődést. Ezért is idézi Veress Gerzson Kányádi A bujdosni se tudó szegénylegény éneke verssorait: nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának (…) nem kellünk testvér / sem itten sem ottan[7]. Helyzetdal című versében Veress Gerzson erről a problémáról így ír: itt sem, ott sem kellünk…! / Vagyunk: megtűrtek.[8]

Költészetének java része „a szocializmus körülményei között született”,[9] ennek megélése – sokszor felnagyítások nélkül mondhatnánk, hogy túlélése –, főként az első kötetében olvasható verseiben kulcsszerepet kap. Versvilága egyre több szónoki beszédhelyzetet formál, a nép nevében felszólaló erő, az elhatalmasodó politikai rendszerrel szembeszálló, azt leleplező s egyben kijátszó verssorok már-már forradalmivá válnak. A költő hitt a költészet ember- és világformáló erejében, egy olyan korszakban, ahol ez az erő legyőzi mindazt, ami életük szétdarabolásához vezetett. „Könyvek sorjáznak ágyam körül, távoli és közeli szerzők verskötetei. Intések őrzőkhöz és önépítésre szólító »vándorlások lélekhosszon«. De egyik sem nihilista jajbeszéd, egyik sem a lemondás és beletörődés szálláscsinálója – ellenkezőleg. Csupa jövőhitben fogant lírai kiáltvány. (...) A költészet egyszerre múltvállalás és építés (...), s ennek minél mívesebb megmunkálása – ez korunk feladata. Hiszen a vers egyszemélyes forradalom.”[10]

Első verseskötetéből ezt az erőteljes költői szerepvállalást olvashatjuk ki. A magyar nyelvért kiáltó, nemzetét múltba s jelenbe író, lázadó Veress-versek némelyike – kikerülve a cenzúrát – különböző lapokban is küzdött a szülőföldjéért. Ezek viszont nagyon kevés kivétellel nem szerepelnek a későbbi verseskötetekben. A legtöbb, rendszert támadó vers csak ’89 után kerül olvasóközönség elé, de egyes verssorok elárulják, hogy még jóval a rendszerváltás előtt írta őket a költő. Az egyik legszebb példa Sosemvolt antológia című vers, amelyben az irónia és a remény egybefolyik: „kiadják egyszer összes / meg-nem-írott verseinket: / az lesz a Nagy Kaland!”[11], és a sajtó nyilvánosságának szabályozására utaló verssorokkal folytatja „betáplálják egy irdatlan számítógépbe / mindazt amit megírtunk / s az összes lehetséges / gondolat- és szóváltozatok egészéből kivonják. / a Szent Maradék lesz / ez a végeláthatatlan verskolosszus.”[12]

A lázadás nyelve sokszor a csend. Több költeményében a csend hatalmát bizonyítja: „született szólásutáni szabad vagyok / magyarul nevelem fel csendemet”[13], „addig is kedves tanulom a csöndjük / fejteni fenekszem rejtelmeik”[14], „soros nyelvfelvigyázó bácsi / annyira szilárd itt a csönd, / szöget lehetne bele verni”[15], „A csönd a csönd fölveri már a számat”[16].

A csend-motívum a kommunizmus ellen irányul, de nemcsak lázadás a csend, hanem a kifigyeléseknek egyik eszköze is: „Lapít a költő. Lapít és fülel. / Ki lehet az asztalnál a másik…? / A jajok körömházában lakik. / Rövid az út Súgástól a besúgásig.”[17] Ez a motívum olyannyira jelen van a versekben, s oly sokszor ismétlődik, hogy már az is cenzúrát követel: „Most cenzúrázzák csöndemet.”[18] Az Ezer énekből vérzem verseskötet csendje is egy olyan lázadási forma, amely nem engedi magát beágyazni a rendszerbe, „Redaktor kinek tisztje elbírálni / Közérdekre érdemes balladám? / Hát így vagyok és sorsomat így rovom / Az utolsó legvégső (?) szó jogán”[19].

Az erkölcsi példamutatás, az erdélyi értékekre figyelés erőteljes fogalmakban nyilvánul meg. A Helyzetdal után a Hiszekegy még nyomatékosabban hangsúlyozza a hovatartozás dilemmáját, népét nemkívánatos népnek nevezi, s a „hontalanok – így: billog homlokunkra; holnap ekképp megtűrtek sem leszünk…?”[20]. A korérzést képviselve a nép nevében megszólaló és abban bizakodó Veress még ennek ellenére is reménykedik: „hittel hiszem: mindenek ellenébe / lélegzünk, élünk, létünk folytonos: / megmaradunk!”[21] Egy későbbi versében mégis fohászkodva kéri: „itt, végeken, hol kijelölve létünk: / nemkívánatos! billog homlokunkra, / kapálózunk a kormányel(v)törésben, / válság tizedel – bennem és köröttem: / de messze még mitőlünk európa! / adassék nékünk fényesség örökkön.”[22] Ilyen ingadozások révén – reményvesztett és reményteli Veress-versekből ismerjük meg a romániai magyarok életkörülményeit a ’70-es és ’80-as években.

Egy önpusztító, helyét nem lelő, korától elidegenedő korosztállyal együtt élő ember a múltban keresi vigaszát, társait, az ugyanazon a hangon szólókat. Veress kötődése a hazához talán a Tépett verskoszorú, Tamási Áron sírjára című versfüzérben nyilvánul meg leginkább. Versével körülöleli Tamásit, nevében szól és közvetít, így a halála után is életben tartja őt: „Most, hogy testemből s időmből kiléptem / – testtelenné cserélt egy furcsa álom –, / a köd cementje megköt körülöttem / és kényszerít fagyos szoborrá állnom, / pedig élek! / és lélegzem e földdel.”[23] A tizenkét éneket tartalmazó költeményben körüljárjuk Tamási útját, születésétől haláláig, belépünk novelláiból regényeibe, felidézzük az erdélyi tájakat. A hazáját óvó és az érte küzdő Tamásival Veressnek nem volt nehéz azonosulnia, hiszen mindketten ugyanazért a célért harcolnak: „a maradékot védeni: a legvégső halálig.” Tamási a Szabad pályán című elbeszélésben egy álomjelenetben idézi meg Dózsa György népfelkelését, s mint Veressnél, nála is a kor társadalmi radikalizmusát kifejező és erősítő jelképpé válik. A két hang szinte összemosódik: „Avítt szimbólumok múzeumában / Dózsa György egykor tüzes koronája… / Bánkódnod kár – s tán késő?”[24] 

A költő keresi a kiutat, de kezd beigazolódni, hogy a múlt felé vezető irány nem az, a múlt csak bizonyosság arra, hogy nincs kiút, „Mert ütköznöd kell szünös-szüntelen! – / kivel-mivel, tán magad sem tudod. / Gyönyörű elbukásán Nagy Csatádnak / böjtölhetnek még eljövő korok.”[25]  A múlt cselekvő ereje a megismerésben rejlik, „az érdemes csak ragyogóbb korokra: / kit népe tart meg! – Élte-krónikája / regösénekként fönnmarad, villámsújtásos ég alatt / is bolyong szájról-szájra.”[26] S a megismerés, ha teljes kiutat nem is, de egy folyamat elindítását eredményezheti: „A történelemből levonható és kivonható »üzenetek« (...) cselekvésimpulzusokká változtathatók, hogy a művekből felénk áramló »feldolgozott és értékelt ismeret, mint azonosságtudatot tápláló tartalom és erkölcsiség« él bennünk, »életvitel- és gondolatalakító szerepe vitathatatlan« s így a múlt által az önmagunk továbbteremtése elősegíti a kollektív továbbteremtést is.”[27]

Veress Tamásihoz írt verskoszorújában az író hazatérő énje hangsúlyozódik („bármerre mentem hát e földkerekén, számomra itt volt minden egy tenyéren – … / s megértettem: honos csak itt vagyok!”[28], „A szivárvány becsapott: / ragadtam a vándorbotot, / testemmel távol élek… – / de a szülőföld ideköt, / nyeljek bár itt kásás ködöt: / hazavezet a Lélek.”[29], „A nyelv fog össze, közös múlt, jelen? / – kérdezték, mikor jártam a világot”[30], „Az anya-szót, mely fiát útra küldte, / meg kell szolgálni Szent Hűség szerint!”[31])

A Nép(ki)vándorlás című versében az emigrációt radikálisabb megvilágításban jeleníti meg: „Most is mennek, özönlenek a gyávák: / bőrükön érzik, hogy a nyár heves, / míg fű futja be ama hadiösvényt: / kasza s gerinc már/még nem egyenes.”[32], „Én bízva-bízom, hogy már nem sokáig / – legalábbis így! – s belső lényegünk / nem adjuk fel mi, az itt maradottak, / ha szomorúan is kél énekünk.”[33] Ugyanez a hűség-kérdés merül fel a Helyzetdal első versszakában: „Egy tál lencséért útrakélni hát? / Szakállam őszül, cserződik a bőröm…/ Szülőföldhöz-hű adja fel magát?”[34]

Az alkotó kivándorló bajtársaival nem oly elnéző, mint Tamásival. A közismert író székely népdalok és népballadák ihlette első kötetének kéziratát még New York-ból küldi haza. Aki ekkora távolságból sem felejti el hazáját és népét, megér egy verskoszorúnyi emlékezést: „Akinek nem jutott kenyér, / az népdalt vett a szájba – / remeg a könny aggok szemén: / az Otthon Balladája! / megtartva, védve, áldva.”[35] 

Van-e esély revolúcióra? Kell-e, és kiért kell kongatni a harangokat? Veress Gerzson a jelenében is keresi bajtársait, legyen az székely vagy nemzetbeli más testvér. Ősz Erős Péternek írja „Székely vagyok. A meg nem alkuvóból. / Te csángó – testvér! dobolja a vér, / mely összeköt és örök kérdezetlen / e téphetetlen kötésről beszél.”[36] Ezt az összetartozást a következő szakasz nyelvileg is megvalósítja: „Elcsángálni… – hát akad-e a nyelven / ennél szomorúbb csöngésű szavunk, / hisz bujdoklásban, számkivetettségben / biz’ örökkön egysorsúak vagyunk.”[37] A csángó népcsoport neve a székely nyelvjárásból ismert ’elcsángál’, azaz ’elvándorol, elszakad’ igéből származik.[38] Van-e ennél kifejezhetőbb lélekrokonság? Veress szeret játszani a szavakkal, a magyar nyelv összeköttetést jelent, s olyan szabadságélményt biztosíthat, amelyben a kirekesztettek a „(h)arctalan emigrációt”[39] elkerülve lelik meg önmagukat, és megélhetésük nem az elvándorlásban nyilvánul meg.

Az mindmáig kérdés, hogy van-e olyan szabadságélmény, amelyben az újonnan hatalomra kerülők – hiába törlik az előző rendszer elveit – nem gátolnak semmiféle kitárulkozásban, legalábbis nyelvi szinten. „Derékig gázolunk nyaradba Brassó. / (Végre magyarul írhatom neved!) / De célirányos visszarendeződés / holnapra minden jussot elvehet.”[40]

 

[1] Veress Dániel: Memento… 16

[2] Tamási Miklós: Micsoda tavasz áll a hídon! Tárogató, 1980., 8. évf., 5. sz., 8.

[3] Veress Gerzson: Villám legyél! Igazolatlanul – jelen, egyberostált versei, Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011., 10. 

[4] Uő: A Föld sebei, 2011., 10. 

[5] Uő: „Intés az őrzőkhöz”, 2011., 20. 

[6] Balázs Imre József: Kis erdélyi Frankfurt avagy mit lát a román író a romániai magyar irodalomból? In: A nonsalansz esélye, Komp-Press, 2011., 28. 

[7] Kányádi Sándor: A bujdosni se tudó szegénylegény éneke (http://mek.oszk.hu/02600/02673/html/vers0703.htm 2021.02.19)

[8] Veress Gerzson: Helyzetdal, 2011., 14. 

[9] Egyed Péter: A beatkorszak költője. In Uő: Irodalmi rosta. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014., 89.

[10] Veress Gerzson: Közösség – költészet, Igaz Szó, 1989, 37. évf., 10. sz., 359.

[11] Uő: Sosemvolt antológia, 2011, 7. 

[12] Uo.

[13] Uő: Rágalom, 2011, 6.

[14] Uő: A láthatatlan versek, 2011, 8. 

[15] Uő: Intés az orzókhoz, 2011, 10. 

[16] Uő: Keserves, 2011, 34.

[17] Uő: Negatív haza, 2011, 25.

[18] Uő: Palackposta, 2011, 30.

[19] Uő: Keserves, 2011, 35. 

[20] Uő: Hiszekegy, 2011, 79. 

[21] Uo. 80.

[22] Uő: Adassék nékünk, 2011., 93.

[23] Uő: Tépett verskoszorú Tamási Áron sírjára. 2011, I. ének

[24] Uo. VII. ének

[25] Uo. IX. ének

[26] Uo. XII. ének

[27]Máriás József: „Megmaradsz sok emlékezetben.” Főhajtás Veress Dániel emléke előtt. Hitel, 2003, 16. évf., 7. szám, 66.

[28] Veress Gerzson: Tépett verskoszorú Tamási Áron sírjára. 2011., III. ének

[29] Uo. VI. ének

[30] Uo. VIII. ének

[31] Uo. X. ének

[32] Uő: Nép(ki)vándorlás, 2011, 13.

[33] Uo. 14.

[34] Uő: Helyzetdal, 2011, 14.

[35] Veress Gerzson: Tépett verskoszorú Tamási Áron sírjára. 2011, XII. ének

[36] Uő: Székely legény fohásza, 2011, 74. o.

[37] Uo.

[38] A csángók a Kárpátoktól keletre, elsősorban a Székelyföld szomszédságában, attól különváltan élő vagy abból származó magyar népcsoport(ok). (http://lexikon.katolikus.hu/C/cs%C3%A1ng%C3%B3k.html 2021.04.11.)

[39] Veress Gerzson: Székely legény fohásza, 2011., 74. o.

[40] : „Intés az őrzőkhöz”, 2011., 21. o.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.