„Ez az ötfejű sárkány”

„Nem lehet sokáig lakni egy meg nem értett világon” – írja Nem lehet című versében Lászlóffy Aladár. Az 1900-as évek második felében Romániában uralkodó diktatúra olyan világot hozott létre, amelyben a kisebbségi magyar alkotók helyzete is ellehetetlenült.  A hatvanas évek elején színre lépő erdélyi magyar szépírók, akiket az irodalomtörténet első Forrás-nemzedékként tart számon, arra törekedtek, hogy túlélési alternatívákat kínáljanak. Szem előtt tartva a totalitárius rendszerek szigorú szabályait ilyen alternatívának minősülhetett volna az éra kiszolgálása, a szocialista realizmusba történő beolvadás is. Ennek ellenére az első Forrás-nemzedék alkotói – köztük Lászlóffy Aladár – nem voltak hajlandók alárendelődni a szocreál elveinek. Műveikben olyan világot hoztak létre, amelyben nem hallgatták el a munkásélet nehézségeit (Szilágyi István prózája, Hervay költészetének egy-egy szelete), de az sem volt ritka, hogy a korszak fiatal művészei meglovagolva az avantgárd hullámait egy, a valóságtól sokban eltérő univerzumot építettek.

Lászlóffy Aladár sárkányokat szelídít. A Váci Mihály emlékének ajánlott Tavasz van újra soraiban az alkotói kezet azonosítja egy ötfejű sárkánnyal a költő: „A kezed, ez az ötfejű sárkány ott táncol előtted az asztal lapján, vagy szerszám nyelére csavarodva elszörnyítő módon beleszól a természet járásába is.” Ez a szelídítésre váró őshüllő nincs egyedül. Az évezredek során „több milliárdos sárkány-tömeg” honosodott meg, amelyek tűzokádás helyett jelekkel, feliratokkal lepték el az őket körülvevő közeget: „ez a több milliárdos sárkány-tömeg, ez a számlálhatatlan állatsereglet időt, társadalmi rendet, háborút-békét nem tekint, vagy tízezer elpusztíthatatlanul működik, nyüzsög itt a földön és teremti a civilizációt, úgy, hogy feliratokat helyez el: „Fürdő” – „Temető” – „Bölcsőde” – „Könyvtár” (…) Kezünk, ez az ötfejű sárkány figyelmeztető táblákat helyez el jól látható helyeken.” „Kezünk, ez az ötfejű sárkány kinek a megbízásából működik?” – teszi fel a kérdést Lászlóffy. Az ötfejűek tevékenységi láza összezavarja az egyént. „Ül az ember a század hangzavarában, és csak ül.” Az első Forrás-nemzedék alkotója elejét veszi annak, hogy a sárkány saját döntése szerint cselekedjen. Arra neveli e különleges, ötfejű lényt, hogy ne a diktatúra előli menekülésben legyen partner, hanem abban, hogy olyan távlatokat nyisson meg, amely révén más színben tűnik fel a monoton, sokszor elviselhetetlen világ. Lászlóffy Aladár költészetében a sárkány rajzolta világ sem csak a sikerek fészke. Jócskán akadnak elképzelhetetlen utazások. A Richmond felett a Temze című vers beszélője sosem lesz Ikarosszal rokon. Esőben zuhan. Anélkül, hogy valaha közel került volna a naphoz: „Esik az eső a Temze-kanyarra. / A dombokról látom: ez az a / légtér, melyet lehetetlen átrepülni: / Csak / hullni, / zuhanni / lehet / benne – / mint az eső, / mely most ért Richmond felett / a Temze-kanyarra.”

A Reading. Igen, de… című Lászlóffy-vers bebizonyítja, az ötfejű sárkányt szelídítő költő sem a maga ura. Vállán legnagyobb falkavezére, a nyelv ül. Nem szokványos alfa az irodalmi nyelv. Jurij Lotman, a jelek tudományának eminens kutatója szerint az irodalmi nyelv beszélt nyelvre épülő, másodlagos jelrendszer, ami – véleményem szerint – azáltal válik vezetővé, hogy időről időre próbára teszi az alkotót. Ugyanis számít, e jelrendszer eszköztárának melyik darabját mikor és hogyan használja a művész. A nyelv, mint folyton figyelő entitás bírálja is a költőt, ami nyomasztóvá válhat. Ezt a nyomasztó érzést éli át a Reading. Igen, de… lírai énje. A versbeszélőt zavarja, hogy képtelen élvezni a világot; lévén, hogy a nyelv folyamatos ellenőrzése alatt áll.

A lírai én szerint azért gondolkodja túl a dolgokat az ember, mert a legkézenfekvőbb megfogalmazáshoz a legmegfelelőbb nyelvi formát keresi: „Lehetne ez a reggel szép is, / nem szorongás, ha valami másra / emlékeztetne a rigóhang, ha / szabad volna elfogadnom tőle (…) Nem is embernek való ez a / mindenből egyszerre kikelő / szín-izgalom s illat-veszély / mert ő mindent elront az eszével, / mert mögötte ott áll szigorú / szürke viharkabátban a nyelv, / s halkan, határozottan azt / mondja: igen, de…”  Az ötfejű sárkányok sokoldalúságát bizonyítja, hogy a szerelmet, a gyengédséget és az elvágyódást is képesek megörökíteni az őrlődés vagy éppen a leghétköznapibb kérések, felkiáltások mellett. Az Eső-orgonák este sorait annak reménye itatja át, hogy a kedves még egyszer visszatérhet, ha a költemény jelenében megérzi Bach XVIII. századi szerelmét: „A nyitott ablakon túl az eső-orgona vékony / ujjai sírnak. Tudom, hogy vissza fog hozni / hozzám Johann Sebastian Bach tizennyolcadik / századi szerelme.” Pénelopé című művében Lászlóffy a hűség hiábavalóságát verseli meg: „szerelemnek csak egy másodpercig kell / tartania a meztelen föld testén”. A költő sárkánya rajzol. Annak a valóságtól eltérő univerzumnak a körvonalait készíti el, amelyről értekezésem bevezetőjében már ejtettem néhány szót. Pénelopé vászna rohanó vizekből készül: „Angóra fűzfák gyönyörű ujjait (…) annyi mindent szereztem / meg neked, az állva alvó esőket, egy / világrész hegy- és vízrajzát, hátha / majd szőni fogsz valamit ezekből a folyókból.”

Kérdések merültek fel bennem. Arra kerestem a választ, hogyan is kelnek életre ezek az ötfejű sárkányok. Miként válik a kéz az alkotás eszközévé, és milyen lépések előznek meg egy-egy alkotói folyamatot? E kérdésekre Lászlóffy az 1980-as évek második felében adott választ kortársa és barátja, Kántor Lajos interjújában. Kántor az egykori Bolyai Egyetem bölcsészkarán eltöltött időkre emlékezik vissza. A néhai irodalomtudós elméjébe mélyen bevésődött a költőcimbora cédulázási habitusa: „Visszaemlékszem, még egyetemista korunkból, végtelen számú céduládra, amelyekre egy-egy szót, gondolatot rögzítettél (később aztán nemegyszer bosszankodtál, amikor ki akartad olvasni feljegyzéseidet). Mi a „technológiája” (bocsáss meg ezért a nyers szóhasználatért) a feljegyzések irodalommá – verssé, novellává, regénnyé – minősülésének?” (Kántor Lajos, Birtokon belül? Téli beszélgetések Erdélyben, Bp., Pallas Lap- és Könyvkiadó, 1989, 101.) Pályatársa érdeklődésére Lászlóffy az emlékezet végességére vonatkozó érvvel reagál. Ha a költő elfelejti, amit mondani szeretne, akkor az ötfejű titokzatos hüllőt sem késztetheti együttműködésre: „Hát igen: a cédulák. Ennek muszáj messzebbről nekifutni. Az emlékezet ugyebár véges, és még azelőtt: passzív is. Az nagyon fiatal, aki ezt még nem tudja tapasztalatból, s aki el se hinné, az csecsemő. Akkora roppant tudás (adathalmaz) férhet el bennünk, s mikor utánanyúlsz hirtelen – nincs meg bennünk mégsem. (…) Az emberiség kollektív emlékezete a technika ilyen irányú vívmányainak segédletével (…) az egyetlen, a legteljesebb mindentudás.” (Uo.)  A cédulák, mint a technika igen kiforrott vívmányai is sokat segítették Lászlóffyt a történelmi témájú versei megírásában. 1971-ben a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent A hetvenes évek című verseskötetében többek között Francesco Petrarcának és a fiatalon elhunyt Gérard Philippe színművésznek is emléket állít. Nem mindennapi egybeesés, hogy 1959 mind Philippe halálnak az éve, mind pedig annak az időpontja, amikor Lászlóffy Aladár befejezte tanulmányait. Kántor szerint a versek, a poétikák a pillanatra, a pillanatból épülnek. Lászlóffy költészetének egyik fő táptalaja, a korábban említett irodalomtudós jóbarát megállapításait követve, a történelem. Azt hiszem, Lászlóffy Aladár lírájának egyik varázsa, hogy ihletforrásként a történelem valamely pillanatát használja fel, lásd az elmúlás perceit. Az Egy madár délutánja vers egy színészlegenda elvesztéséről, az örök körforgásban rejlő értelem kereséséről, a világ leghiábavalóbb pillanatáról. A versbeszélő szerint a madár szabad és gondtalan lény, olyan összetevője a világnak, amelyre csak ritkán figyelnek fel. Talán ezért mondja: „nincs szabadabb és nincs hiábavalóbb, mint egy madár délutánja.” E délutánok különlegessége, hogy nemcsak a tollasok élhetik meg, hanem a költők, sőt ötfejű sárkányaik is. Azt hiszem, Lászlóffy értelmezésében egy madár délutánja csendesen monoton, a hangtalanságban pedig mérhetetlen mélységű nyugalom rejlik. Az effajta nyugalom nem egyenlő a boldogsággal: „Tíz esztendővel ezelőtt, mikor szívemben egyszer éppen egy madár délutánja volt, az asztalomnál ültem, nyitott ablaknál, s a lemenő nappali fény után bámultam.” Gérard Philippe elvesztése suttogva lüktet. Pianissimóban születő tragédia. Ugyanolyan halk, mint amilyen egy madár délutánja lehet. Azon a napon az ötfejű sárkány megtorpant. Nem tudta, hogyan folytassa útját a papíron. Megszakadt egy vers gondolatvezetése: „Ezerkiláncszázötvenkilenc november huszonötödike volt, délután öt, a papíron megmaradt túl pontos dátum szerint, mikor eddig íratott így: Az erdő kék. A nap felől arany. A nap alatt a túlsó völgyben Párizs. A nap után indítom el magam. Balkézt valahol alszik egy piramis. Egy holt színésznek harminc arca van. Jobbról az évszak havat hint már rám is. / Itt elakadt a szó.” Lászlóffy nemegyszer tűnődik a szimmetrián verseiben. Elgondolkodik, vajon pontosan, tudatosan érkezik-e a halál. „Ki tudja, versközép ez, a délutánok közepe, az emberélet közepe (…) egy szívbeteg művész érrendszerének közepe (…) vagy csak egyszerűen a véletlen úgy eljátszik legfinomabb lelki hernyóselymünkkel is, mint az olló a krepdesinnel: egyszer csak vág egyet?” A Petrarca halála című versben az elmúlás problémaköre az élet szimmetriáiból bontakozik ki: „Valahol a szemközti falon, a hátam mögött, a tükörben is lement egy Nap, egyik a múlt felé, másik a jövő felé, hogy építsék szimmetriámat. Francesco Petrarca vagyok. Koszorús költő (…) engem számon tartanak az emberek. Az emberek, akik boldogok, boldogtalanok, épek és betegek, férfiak, nők, szerelmesek, özvegyek, vagy megtagadottak, tehát mindenképpen szerencsésebbek, mint én, aki mindentudó és öreg vagyok.” A versben megszólaló reneszánsz mester úgy érzi, megszűnt az élet szimmetriája. Nem véletlenül használtam néhány mondattal korábban az elmúlás problémaköre kifejezést. A mester ugyanis úgy véli, a halál késlekedik, és az élet egykori egyensúlyának helyét az egyhangúság és tétlenség vette át. A Lászlóffy-versben portretizált Petrarca irigykedik az egyszerű emberre. Miért van ez utóbbinak feladata, mikor neki már nincsen? „Valami apró elintézni valójuk maradt a világgal, mielőtt értük jön a halál. Értem nem jön, pedig nem maradt több elintézni valóm a világon. Egyetlen eleven pontom az idő szemüregében élő fájdalom, ha felnyitom az emlékezet pilláit.” E szereplíra bennem is újabb kérdéseket fogalmazott meg. Mi történik akkor, ha nem marad több elintézni valónk a világon? Mi lesz az alkotói munkához szokott sárkányok sorsa? Lászlóffy Aladár nem azonosult a korszellemmel. Munkássága megoldást jelentett a diktatúra érthetetlenségével, egyhangúságával szemben. Verseiben örökérvényű problémákat feszeget, e művek olvasata pedig minden időben aktuális.