Kinyíló lótuszvirágok, orchidealigetek
Northrop Frye kanadai irodalomkritikus (1912–1991) elméleti munkásságában az irodalom eredeti gyökereihez való visszatérés nagyon gyakran archetipikus képek és alakok szövegbe idézésével történik. Nemegyszer utal ő is Jung személyiségelméletére, aki szerint az archetípusok olyan ősképek, amelyeket a kollektív tudatalatti mozgat, és habár Jung nagyon sokféle archetípusról beszél, tizenkét elsődleges karaktert azonosított (a bölcset, az ártatlant, a felfedezőt, az uralkodót, a teremtőt, a gondozót, a varázslót, a hőst, a lázadót, a szeretőt, az udvari bolondot/bohócot és az árvát). A tizenkettes számmisztika egész világrendszerünket áthatja: a görög mitológia szerint 12 főisten lakott az Olümposzon, Héraklésznak 12 feladatot kellett végrehajtania, Odüsszeuszt 12 tengerész kísérte a tengeren. Izrael népe is 12 törzsből állt, épp annyiból, ahány apostola volt Jézusnak. Az óralapon 12 szám van, illetve a Nap is egy év, azaz 12 hónap alatt járja körbe a zodiákust, ami 12 állatövi jegyből áll. Nem véletlenül említettem a görög mitológiát és a csillagjegyeket egy helyen: Varga Melinda Tizenkét kagyló című kötetének alcíme ugyanis máris kijelöl egyfajta ’close reading’-szerű („szoros olvasás”) olvasásmódot, miközben behatárolja, hogy könyve nem más, mint mitológiai-asztrológiai kézikönyv férfiaknak a nőkhöz. A kötet összetett címszerkezete egymást feltételezi és erősíti: az erősen metaforizáló főcím s a kötet paratextusa (jelen esetben az alcímet értve paratextus alatt) egymás között olyan viszonyrendszert ír le, amelybe jól illeszkedhet „mindennemű” olvasói aktus. Ebben az aktusban decentralizálódik, ha úgy tetszik, „szétszóródik” a nemi irányultság a befogadói gesztus során: a nő nőként, a férfi férfiként fogja olvasni a kötetet, de a mindenkori olvasóban egyértelműen dekódolható lesz majd a szerzőnek ebbe a csillagjegy-játékba transzponált üzenete.
A görög mitológiai utalások nem öncélú „magamutogatások”, és csak látszólag terhelik meg a szövegeket. A szerző olyan leletezői pontossággal ír a görög istenekről, istennőkről, hogy nem érezzük idegennek azokat. Velük együtt lélegzik a teremtett szöveg: „Hermész, a hírvivő a főistene, / nem áll meg benne a szó, / titkodat továbbadja.” (ikrek) „Szeléné, az otthon, a család, / a termékenység istene ült a bölcsőjénél.” (rák) A Szűz Hesztia archetípusaként tűnik fel, a Vízöntő stílusosan „a tenger habjaiból kikelő / szépséges Aphrodité” őstípusaként. „Azonban nemcsak mitológiai utalásokban és képekben gazdag a könyv, mondhatni, gyakorlati tudnivalókhoz is hozzájuthat az, aki játékos kézikönyvként forgatja a kötetet, hiszen megtudhatja belőle, hogy a Nyilas nő például a művelt férfiakat kedveli, a Vízöntő »azt szereti, ha csak ő beszél / és te hallgatsz«, a Rák jegyűt pedig »untatja, mi szív nélküli, hűvös«”. (Fried Noémi Lujza: Tizenkét kagyló, tizenkét gyöngyszem, Várad, 2022/4.).
A kötet másik esztétikai „bázisa” a mitológia mellett a szerelem erotikus tapasztalatának színre vitele ezekben a miniatűr szöveg-kagylószemekben. Maga a kagyló (gör. κέλυφοc) a női nemi szerv szinekdochikus kivetülése. A kagylóból született Aphrodité mellett a keresztény kultúrkörben Mária szimbóluma, aki magába rejtette a legdrágább gyöngyöt, Jézust. Visszakanyarodva a görög mitológiához, Erósz szerelmi ősereje az, ami megtermékenyíti az egész görög istenvilágot, s a Poszeidón habjain himbálódzó kagylóból született szerelem istennőjével együtt érzékivé teszik a testi-lelki valóságot. A görögök mélyen átérezték a női test szépségét, amit plasztikus formákban fejeztek ki például Aphrodité, Pallasz Athéné vagy Diana alakjában. A kötetben fellelhető „csillagok erotikája” (Juhász Kristóf címadása, in.: Magyar Nemzet, 2022. február 15.) szépívű versbeszédekben nyilvánul meg. A testiség tapasztalata és tapasztalása egyaránt magasabb esztétikai zsinórmértéket kölcsönöz ennek a tizenkét szövegnek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a versekben „kigyöngyöző” szerelmi aktusba torkolló nemi vágy olyan hatalmas erőket szabadít fel potenciálisan a szövegekben, amelyek méltán képesek megtermékenyíteni a kötet versapparátusát. Az astrofikus, szabadversformát alkalmazó költemények kerek, egész lírai megnyilatkozások. Varga Melinda jártassága a mitológiában és az asztrológiában nem kétséges, alkotói identitása (kvázi művészete) pedig, amelyről tudjuk, nem mentes a finom erotikától, sikeresen tud beépülni ezekbe a miniatűr profán vers-zsoltárokba. „A szexualitás és a vágyat minden időben meghatározó vadászjátszmák ilyen módon kerülnek új, szokatlanul közeli perspektívába Varga Melinda egyszerre érzéki és nyers szövegvilágában. A skála a szűz Hesztiától a vérszomjas nemeai oroszlánig terjed, és egyedül az olvasón múlik, hogy (ön)definíciós kísérlet céljával vagy a női megélések ősi jellegét keresve olvassa a verseket.” (Lázár Kinga: Útmutatás a nőkhöz a kozmikus térből, Előretolt Helyőrség, 2022. március 16.)
A kötet képi világa is igen erős. Nemcsak Szekáry Zsuzsanna extravagáns illusztrációi miatt, hanem a lexémák szintjén is: „tűzvirág nyílik bőrén” (perszonifikáció), „öle a Vezúv” (metafora) – kos; „akár Minotaurusz a szűz leányok / hamvas keblét, / elevenen tép szét” (szinekdoché) – bika; „oly száraz, mint a Szahara homokja” (hasonlat) – ikrek; „kígyónyelvet érzel a szájadban, mikor csókol, / ha szökni próbálsz, vagy becsmérled kagylója ízét, / nyakad köré tekeredik, puszta kézzel fojt meg…” (hiperbola); „két apró melle vánkos, / ahol kialhatod magad” (metonímia) – nyilas.
Varga Melinda görög mitológiai világba visszaáramló, a csillagjegyeken át a jövőbe villanó, magas esztétikai szinten megírt nyolcadik kötete a kinyíló lótuszvirágok és orchidealigetek között kalauzolja végig az olvasót egy olyan édesen szelíd szerelmi szférába, ahol az érzelmesség és a gondolatiság kéz a kézben jár.
Varga Melinda: Tizenkét kagyló. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
