Török Sophie verseiről
Török Sophie-ról sok minden eszembe jut. A későmodernség művészének alkotásaival 2018 nyarán találkoztam először, a másodévet végeztem a kolozsvári bölcsészkaron, amikor az 1948-as Sirató című kötetének hatása alá kerültem. Ez idő tájt fogalmazódott meg bennem, hogy szakdolgozatomban e verseskötettel szeretnék foglalkozni. A Nyugat második nemzedékével induló költő 1955-ben bekövetkezett haláláig több könyvvel nem jelentkezett. Utolsó kötete méltó lezárása egy szélsőséges érzelmektől lüktető életműnek. Sokat gondolkodtam azon, milyen értelmezési szempontból közelíthetném meg az említett könyv tartalmát, akár a teljes életművet. Mikor üldözőbe vettem gondolataim, egy kedves barátom problémafelvetése jutott eszembe.
Október volt. Szombat. Átitatott a rozsdabarna délután békéje. Egy kávézóban ültünk. Barátom, aki szintén a kolozsvári bölcsészkar diákja, iskolás évei egyik emlékét osztotta meg velem. Egy áhítatra előkészített rövid beszédében a csend és csönd közötti határról elmélkedett. Szerinte a csend a kínos, míg a csönd a minőségi hallgatás szinonimája. A minőségi hallgatással eltöltött idő értékes, mert szembesít dolgokkal, és olyan gondolatokat hív elő, amelyeket érdemes körüljárni. Csönddé formált csendekről folyt a szó, amelyek többek között meghatározták az 1920 utáni erdélyi magyar irodalom nagyjainak műveit, de csöndreprezentációk bukkannak fel Török Sophie költészetében is. A férj, Babits Mihály elvesztését követően Török Sophie líráját a veszteség feldolgozása, a gyász, az emlékezés határozta meg. A búcsúzás kényszerűsége csendet szül. A szeretett személy helyén tátongó űrben fészket rak a némaság. Az 1941 októberében írott, Egy percnyi életet… című vers a Sirató darabja. Jelen alkotás a lírai én fegyelemhez intézett sóhajával indít. Ha a hallgatásreprezentációkat vesszük alapul, akkor a csend a versbeszélőt megbilincselő fegyelem. Ez a csend azonban expliciten nem érhető tetten. A némaság a lírai én számára szokatlan, nehéz szavak álruháját ölti magára: „Oh fegyelem! milyen nehéz rajtam / a te bilincsed! Napjaim gyásszal tömve csak / véres és halálos szavakat ejtek s görcstelen / hullajtom könnyem, mint fáradt öregek / szeme. Hányszor vágynék beszélni / mindennapos szavakkal!” A Nálad a mérték Babits halála után egy hónappal, 1941 szeptemberében született. A vers központi figurája megkínzott áldozat, akinek minden porcikájába csendet kényszerítettek: „Karod még tettre emelted / de karodat kicsavarták. / És ajkad szólt még / de hangodat véres / torkodból kiszaggatták.” A műben figyelemreméltó az ellentétező párhuzam, amely a kínhalált halt figura és a földön maradt kedves ereje, alkotói kapacitása közt húzódik. A vers beszélője, a felbukkanó társ kevésnek érzi magát ahhoz, hogy az eltávozott után feléledő csendből, a termékeny emlékezés által csöndet alkosson: „S most én vagyok hang helyetted / és dobogás helyetted. / S mi kihullt kezedből, mesteri munkád / ügyetlen inas, én rakom tovább. (…) Ami neked pehely volt: nekem ólom. / Amiért te lehajoltál – azért én / inamszakadva nyújtózom fölfelé.” Ha életrajzi síkon elemezzük e verset, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Babitson 1938-ban gégeműtétet hajtottak végre, így a klasszikus modernség vezéregyénisége a valóságban is kénytelen volt megélni a csendet, a hallgatás viszont csönddé formálódott az alkotóban. Elég csak a Jónás imájára gondolnunk: „Hozzám már hűtlen lettek a szavak.”
A Bezárult paradicsom című mű a Sirató olyan darabja, amelyben a csend süketen és kegyetlenül hasít a fényre, a boldogságra épülő alkotásba. A vers precízen építkezik a hétköznapi örömöktől haladva a szomorú valóság felé: „Ma délelőtt komiszióztam, tudod – bank, / harisnyaüzlet, konyhai apróságok, – ahogy / szoktam, havonta Budáról Pestre, halomnyi / elintéznivaló listájával retikülömben. (…) a Váci-utca felé siettem – születésnapod / közeledik (…) Boldog ütemmel mentem / a hangtalan esőben, mosolygó szívemben érezve / örömödet s szinte láttam már a sok új / könyvvel tömött bolt izgató félhomályát, / ahol annyiszor láttalak szorongva vágyakozó / diákként, könyveket látva már izgatottan / s tehetetlenül – hiszen minden könyv / úgy sem lehet tied” A vers csattanóját Török Sophie jól építi be a szövegegészbe. Nem éri váratlanul, , mégis letaglózza az olvasót: „Legboldogabb arcoddal láttalak magam előtt / ahogy sietve lépkedtem a csatakos utcán s én is / boldogan mosolyogtam örömünk elé. / Oldalt egy kirakat / súrolta szememet – tömzsi márványmécsesek / sorakoztak az üveg mögött. – Igaz, – gondoltam / szórakozottan, – ezt is kellene vennem! már régen / keresek ilyesmit, – de milyen csúf ez! / milyen nyomorúságos… (…) …És most hirtelen felébredtem! ijedt / jajgatást gyűrve ébredtem fel könyveket / vásárló gyönyörű örömömből (…) Sírmécsest kell vennem neked, iszonyatos / temetőholmit. S a könyvesbolti paradicsom / vigyorogva csapódott be előttem…”
Az 1929-es, Asszony a karosszékben számozott darabjai egy szélsőségek közt vívódó nőt körvonalaznak, aki egyszer a csönd oltalmában, máskor a nyüzsgésben próbálja megtalálni önmagát. „Lárma kell nekem! Tánc, zene, lihegő ritmusok tobzódó zaja. / Bor kell nekem, csók tüz! minden mi ujjongva sikolt. / Minden mi feltépi bennem a részeg gyönyört” A vers beszélője nem a széppel asszociálja a boldogságot. A kötet kettes számú darabjában nincs helye elcsöndesedésnek, az öröm fáj: „Hadd buggyanjon száz sebkehelyből az öröm piros vére.” A harmadik darab ellentéte az előzőnek. Míg a kettesben a versbeszélő szilajságra vágyott, addig a hármas sorszámmal ellátott alkotás lírai énje a nyugalom és hangtalanság oázisában oltaná a szomját: „Nem akarok többé féktelen őrjöngés lenni. / Tomboló orkán, mely buggyanó sebeket hasit / És durva öklökkel tépi magához alélt prédáját. / Szeretnék halk mámorok szelid csöndjébe szédülni (…) Szelid testvérem, az álompuha testü halk öröm. (…) Jó volna már zsibongó idegekkel belesimulni / Az altató csönd ringató ölébe.” Az Asszony a karosszékben huszonharmadik költeménye bebizonyítja, hogy a csöndek nemcsak arra jók, hogy az embert hangtalan boldogság, nyugalom járja át. A csönd segít az önmegismerésben. Tapasztalt és tehetséges tanító, aki időnként fájdalmakat hoz felszínre, hogy azokkal szembesülve bölcsebbekké váljunk. A huszonharmadik versben megjelenő csönd vívódásra késztet. A lírai én bevégzetlennek találja életét. Úgy gondolja, valamivel tartozik még mind önmagának, mind az univerzumnak: „Valamit még kellene tenni az életemmel, még / nem volna szabad megnyugodni, s ülni / tétlenül a napban – mint elkészült / kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és / menthetetlenül befejezett.” A vers beszélőjeként megjelenő asszony csöndjei legmélyén Istennek tárulkozik föl; személyiségének azon darabját keresve, amit nem sikerült kibontakoztatnia: „Ó, Istenem, még / van bennem nyugtalanság, mely fulladozva / keres utat – és vágy, mely nem ült még soha / a teljesedés asztalánál.” Ez a ki nem bontakoztatott identitáskomponens az anyaság: „És én még anya se voltam!” A vers erőssége, hogy Török Sophie nem a Földhöz vagy a Naphoz hasonlítja az érzést. Az anyaságot megjelenítő metafora ihletője, egy jelentéktelennek gondolt, számomra mégis a kedves élőlény, a tyúk: „oh Isten! Istenem! / mit vétettem én? hogy minden / nyüzsgő életek között e néma / bölcs mennybolt alatt a borzas / kotlót irigylem! Betelt / élete kéjes nyugalmát: amint / meleg szárnyai alá / rejti tengernyi csibéjét.”
Második verseskötete, az Örömre születtél 1934-ben jelenik meg. Ugyanebben az évben publikálja Hintz tanársegéd úr című regényét. A minőségi hallgatás közelebb hozza a szemlélőhöz a természet szépségeit, arra késztetve az embert, mindig maradjon ideje csodálni a vele együtt lüktető világot! Bár a Szeptember erről szól, a lírai én nem hagyja figyelmen kívül az elmúlás közeledtét: „Mint tejes nedvesség kövér fák duzzadó / héjjából, úgy csorog az égből a tejeslágy / szeptemberi nap. Némán ragyog a világ, / pici szelek csiklandják a magvas virágot / óh halál! alattomos lépted közelségét még nem sejti senki!” Az emlékezés a csöndé, ahogy az emlékezésben rejlő felismerés is. Ezt bizonyítja a Szép öregség. A versbéli hang az előtte járó nőkre gondol vissza, miközben belátja; egyszer fölötte is eljár az idő: „Nyár van s én fázom. / Összehúzódva gunnyasztok, borzong a hátam – / hirtelen látom magam, látom mozdulataimat, / milyen ismerős ez! anyámat látom / fázós vállaival, nagyanyámat / nagykendő bolyhai közt. / Óh, nem az arc öregszik. / Rejtve fon-sző a lélek, s az öntudatlan / test követi titkos parancsát.” A csönd életre hívja a belső hangot. Néha kegyetlenül láttatja a valóságot ez a hang, a Ne félj… című versben mégsem opció a nehéz gondolatok előli megfutamodás: „Repesve futsz kerítő / meleg illatok után, ifjuságot mímelsz, szerelmet / játszol s hazug lázakkal kergeted nehézkes / perceidet. Miért lobogsz és mosolyogsz – / úgysem hiszel már se lángnak se mosolynak! / Síkos fények tündéri lihegése alatt a nehéz hamu / szennyét látják bölccsé romlott szemeid, miért / lelkendezel, mintha még remélnél egy kis / karajt a kékselyem égboltból! (…) Ringasd csak üres karjaidat / a fogamzó fiatal föld felett – oktalan virágodat / úgy fogod leszórni álarcos szívedről, mint / őszi fa a halott levelet.” A Közeleg, mint a pók… című vers nyíltan beszél a rettegett csendről. Az alkotás nem rejti véka alá, mennyit és hogyan menekül az ember, hogy a benne lakozó ürességet elkerülje: „Szertelen életkedv sziporkáit szóróm – / hazug vidámság, naiv csalás! Mennyi ügyet / mímelek magamnak, szereplések és felelősség / körülményes hálózatát s lihegve élek a futkosás / és zürzavar csinált emócióiban (…) Óh, cselekvések mákonyos illuziója! De hiába / kiáltozom: a csend egyre hangosabb körülöttem, / alattomosan közeleg, mint a pók / és iszonyu karjaival majd átölel…”
Kiadatlan verseit a szerző A megtagadottak cím alatt gyűjtötte össze. Az Eleven fát olvasva arra következtethetünk, a csönd tanításaira akkor is hallgatnunk kell, amikor új élethelyzetbe kerülünk. Az Eleven fa csöndje egy ellentéttel figyelmezteti az olvasót, sose felejtsen el hálás lenni: „Eleven fa voltam ezer ággal, lebegő / levéllel (…) Eleven voltam! / de beteg nedvekkel lüktettek ereim. / És most megöltem mindent magamban / ami rossz és fájdalom. (…) Uj életem arasznyi / kizöldült gally – de minden sejtje / tiszta és hibátlan s pár gyenge virágával / hálásan fordul az egek felé.” A kiadatlan versek között a szerelmi líra darabjaiból sincs hiány. A Megérintettél egy fiatal szerelem rajongását, lángolásait jeleníti meg. Olyan csöndnek ad hangot, amely az emberben parányi tüzeket gyújt. A lírai én retteg a lángtól: „Megérintettél szerelem szele! / Ijedt karokkal védekezem ellened, / baljós fényeid elött dermedten / megtorpanok.” Az alkotásban megszólaló sejti, az érzés sok mindent feléget, mégsem tud elmenekülni: „Édes ajkadon halálos mérget tartogatsz / számomra – tudom. Meztelen lábad / tiszta szépségén miért vész el mégis / tekintetem? Szegény szemeim / szédülnek előtted. Pedig előre látnak / és tudják a véget.”
Török Sophie költészetének varázsa, hogy a művész nem fél csönddé alakítani a csendeket. Akkor is hangot ad a némaságnak, ha csöndjei fájnak. A verseiben felvonuló érzelmek nemcsak az egyént és a nőt szólítják meg, hanem mindannyiunkhoz és mindannyiunk helyett beszélnek, amikor nem találjuk a megfelelő szavakat.
